544

„Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!”

Hangraforgó Klub a győri könyvtárban

hangraforgo-klub

Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” – robbant be Új versek című kötetével a magyar irodalomba a költőgéniusz Ady Endre, megkezdve poétai utazását az „értől az óceánig”. Az új időknek új hangjait az 1908. január 1-jén útjára indult Nyugat folyóirat fogta össze. A XX. század első felének irodalmi mérföldkövét jelentő lap köré csoportosult költők verseiből hallhatott válogatást a Hangraforgó Klub közönsége a február 1-jei klubesten a győri könyvtárban.

Nagyszámú közönség töltötte meg a termet az előadásra, mely a meghirdetett vendégelőadó, a Resti Kornél Zenekar kényszerű távolmaradása miatt a Hangraforgó önálló verskoncertjévé vált. F. Sipos Bea és Faggyas László kettőse azonban így is „állta a sarat”, s másfél órás est során színvonalas műsort adott, bőségesen merítve a Nyugat kulturális örökségéből.

A lap unikális újdonsága az volt, hogy az irodalmi értéket tekintette egyedüli rangadónak. Hatalmas vonzerőt gyakorolt a fiatalokra, bátorította a többféle hangot. Óriási hatású lap volt – három nemzedéken át 33 év termése, 111 alkotó tollából. A teljes névsor a műsorban is elhangzott – ragyogó lista!

A Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű verssel mintegy az est irányát jelölték ki az előadók. Ady költészete és személye megosztó volt az irodalomban: sok híve, rajongója volt, mint ahogy ellenséget is szép számmal szerzett magának. Bár a latin mondás szerint – de gustibus non est disputandum – az ízlésről nem lehet vitatkozni, Ady költészetét mindig is sok vita övezte. Fogadtatásának ellentmondásossága mélyen gyökerezik sajátos társadalmi-gazdasági-politikai múltunkban. A XVI. század eseményei elszakítottak bennünket a nyugati fősodortól: részekre szakadás, török fennhatóság, majd abszolutizmus és rendiség „társbérlete” a Habsburgok alatt, több sikertelen fegyveres kísérlet, hogy a „politikai pányváról” leszakadjunk, önkényuralom, végül kompromisszumos berendezkedés: ez a régmúlt századok mérlege. A felemás önállóság korára ért el bennünket az ipari forradalom, utat nyitva a gazdasági fejlődésnek a polgárosodás felé, de a rendi-nemesi múlt emléke („Verecke híres útján jöttem én...”) rendszerünk része maradt, visszahúzó ellenerőt fejtve ki a modernizációval szemben. Híres történészünk, Szűcs Jenő megállapítása szerint (Vázlat Európa három történeti régiójáról) itt, hazánkban is megvan minden, mint nyugaton, csak kisebb mértékben. Ez a kettősség, ezek a mélyről fakadó problémák törnek fel időről időre Ady soraiban (pl. a műsorban elhangzott A Hortobágy poétája című versben), de a kritikai – sokszor erősen vádló, ostorozó – hangot nehezen fogadta a közvélemény.

Az 1900-as évekre nyugaton már lezajlott egyfajta művészeti forradalom (impresszionizmus, posztimpresszionizmus, avantgárd); a lélektan eredményei tükröződnek a művészi alkotásokban: a kifinomult lélekábrázolásban vagy a szimbólumok használatában, a szerelem szabadabb megnyilvánulásában. Összességében a nagyvárosi modern líra kialakulását érhetjük tetten a nyugatos költőknél is: Ady Endre (Egy ócska konflisban), Tóth Árpád (Pajtás, igyunk!), Kosztolányi Dezső (Már megtanultam), Várnai Zseni (Ősz, Szeptemberi délután) énekelt versei is erről vallottak. Juhász Gyula két verse is Balassi Bálint alakját idézte fel – a Bujdosó Balassi (1909, 1913) soraiban az elbujdosás, a kurucos dac, sírva vigadás és az örök reneszánsz szerelmi eszményképpé váló Anna alakja rajzolódott ki.

Ady halálának 100. évfordulója kapcsán Reményik Sándor verse szólalt meg, a Köt a rög, majd az identitás megőrzésének a költeménye, a Templom és iskola, melyben hitet tesz az anyanyelvi oktatás és vallásgyakorlás természetes joga mellett, az asszimiláció ellen síkra szállva. Dsida Jenő sorai (A malom) évszázados jelképet foglalnak versbe, s ahogy a malomkerekeken őrlődnek a búzaszemek, úgy őrli az idő a napokat és az életet – folyamatosan, könyörtelenül zakatolva. József Attila (aki a Nincsen apám... kezdetű versével kivívta „az egyetem fura urának”, Horger Antal tanárnak a haragját istentagadónak kikiáltatva a költőt) az esten egyik istenkereső versével szólaltatott meg (Istenem), melyben minden szakralitást mellőzve ülteti asztalunkhoz a Mindenhatót, szerethető, megközelíthető, „emberarcú”, pipázgató öregúrként.

A Nyugat harmadik nemzedékét három költő képviselte: Weöres Sándor, Képes Géza és Radnóti Miklós. Két közismert verset követően (A paprikajancsi szerenádja, Buba éneke – W.S.) a ritkábban idézett, mátészalkai születésű költő soraira írt dalok következtek (Szalkai éjszaka, Tűzmadár – K.G.) Az estet Radnóti Miklós versei zárták. A Majális, és különösen a Töredék soraiból az emberiségért és az Emberségért érzett aggodalom és félelem kiáltásai törtek elő („Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult...”).

A Hangraforgó erre a műsorra viszonylag szerényebb hangszer-összeállítással érkezett: az alaphangszereknek számító gitárokon, hegedűn és furulyákon kívül csak egy ír furulyával bővítették a „készletet”. A megszólalás így is pazarul sokszínű volt – hol archaizáló, hol modern, hol lágy, hol drámai; mind az énekhangok, mind az instrumentumok hűen adták vissza a versek hangulatát. A közönség elismerő tapsa után a „repeta” sem maradt el: Reményik Sándor soraival búcsúztak az előadók.

A Hangraforgó Klub március 1-jén igazi kuriózummal folytatódik: a török származású, de szívében magyar Erdal Şalikoğlu énekmondó, Kobzos Kiss Tamás egykori zenésztársa lesz a klub vendége.

Csiszár Antal és F. Sipos Bea
Fotók: Molnár György (01-28.kép) és Bögi Tamás (29-32. kép)

2019.02.06