726

A fotográfia anatómiája

Újszerű fotókiállítás a győri Esterházy-palotában

fotografia-anatomiaja

A médium és a fotografikus kép szerkezetén alapuló kiállítás nyílt a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Esterházy-palotában (9021 Győr, Király u. 17.) 2019. február 2-án A fotográfia anatómiája címmel több mint 20 művész alkotásaival.

A kiállítást rendező Dobokay Máté (a Fehér Zaj Művészeti Egyesület alelnöke) és Grászli Bernadett múzeumigazgató megfogalmazása szerint: A tárlat célja, hogy az ábrázolás tárgyától elvonatkoztatva is gondolkodjunk a technikai képről. A fényképészet ahhoz hasonló átalakulás folyamatában van, mint annak megjelenésekor a festészet és a grafika, így nincs aktuálisabb téma, mint kritikai vizsgálat alá vetni azt az eszköztárat, melyet használunk. A kiállításon a fényképészeti eszközökre támaszkodó vagy a szűken vett fotográfiai képalkotással szakító alkotásokat egyaránt láthatunk.

A kiállító művészek: Balogh Viktória, Biró Dávid, Biró Eszter, Boldvai Balázs, Czigány Ákos, Csörgő Attila, Dobokay Máté, Eperjesi Ágnes, Fodor Dániel János + Karas Dávid + Kristóf Gábor, Haris László, Jederán György, Kiss Richárd, Kútvölgyi-Szabó Áron, Nagy Tibor, Ősz Gábor, Puklus Péter, Puszt Zsófia, Regős Benedek, Schuller Judit Flóra, Szabó Dezső, Várnagy Tibor.

A rendkívüli érdeklődést kiváltó (Budapestről is sokan érkeztek) tárlatot megnyitó beszédében Cséka György költő, esztéta, kritikus a következőket mondta:

„Az anatómia a görög anatomia, anatemnein: felvágni szavakból ered, és a biológiának az élő szervezet struktúrájával, szerveződésével foglalkozó ága. Azért műveljük az anatómiát, azért boncolunk, mert nem elégszünk meg a bőrrel és hússal, azaz a felszínnel, a látszattal, hanem a lényegig, a struktúráig, a tovább nem redukálható vázig szeretnénk eljutni. Hogy megérthessük, hogyan épül fel, mi a funkciója és mi a célja. Hogy irányítani, kezelni tudjuk.

A világ húsa anyagtalan képek milliárdjaiból áll össze, amelyeknek se eredetük, se céljuk, se jelentésük. Nagyon leegyszerűsítve, két út lehetséges: vagy vakon szaporítjuk tovább a húst, azaz a képeket, az idegen anyagot, vagy boncolunk, megpróbálunk a lényeges struktúráig hatolni, és megérteni a képek, a fotográfia működését. Redukálni.

Egy ilyen pompás redukció és boncolás kellős közepén állunk ebben a pillanatban. Számtalan jobb sorsra érdemes ember vállalta halált megvető bátorsággal, hogy szöges ostorral csapkodja saját hátát, a világ húsát, hogy eljusson a csontig, hogy megértsen valamit abból, amit minden gyerek gondolkodás és probléma nélkül űz, a képkészítésből. Persze, kérdés, hogy ezzel a megértéssel mire megyünk. De nyilvánvaló, hogy az analízis nem hagyja érintetlenül tárgyát, hanem megváltoztatja azt. A változás pedig minimum, szórakoztató. Nem nézzük ugyanazt, ugyanúgy százezer évig.

A fotográfiai redukció amúgy a sportok legnehezebbike. Azt a tárgyat, folyamatot kellene megértenünk, boncolnunk, amiről nem tudjuk pontosan, hol is van, milyen szinten működik, mit ábrázol, és mire szolgál. A fotográfiánál képlékenyebb, illékonyabb és öndestruktívabb dolog ugyanis még nem született. Viszont, és ez a legnagyobb paradoxon, hibátlanul működik, általunk. Amikor Babits azt írja, hogy „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”, akkor ez az irodalom kontextusában kb. egy váratlan, kósza és könnyed ötlet, a vizuális kultúra kontextusában ultra-brutális valóság: a képeket a kamera készíti el, úgyszólván kényszeríti ki a használóból, oly módon, hogy annak fogalma sincs róla, mit is csinál.

Jelen kiállítás kurátora, alkotói megpróbálják visszaszerezni az értés, irányítás és jelentésadás, pontosabban: jelentéskioltás jogát, ezért analizálják azt, amit csinálnak, miközben csinálják a fényképkészítést.

A fotográfia anatómiája egy könyvhöz hasonlatosan fejezetekre, 7 teremre tagolódik, amelyek a különféle utakat, módszereket próbálják csoportokba rendezni. Szinte univerzális panorámát látunk, hiszen a fotográfia alapjaitól, alapfeltételeitől kiindulva, ami egy puszta doboz vagy fotópapír, a talált, kisajátított képtől, a kamera nélkül készült képtől, a kamerával készült, manipulált képen át a szoftverek által készített képig jutunk, és tovább, túllépve a fotográfia határán, a szoborig, amely azonban az analóg kép készülésének analógiájára épül szét.

A munkák nagy hányada visszalép az anyagtalan és eredet nélküli képtől, képkészítéstől az anyagig, a megfogható alapegységekig, mint a film, a papír és a kép tovább nem redukálható létrehívója, a fény, a vegyszerek. A munkák nagy része kiiktatja a legfontosabb közbülső állomást és jeltorzító forrást, a kamerát. A redukció visszavezeti a képet vagy a hordozót önmagára, minden mimetikus tulajdonsága megsemmisül, nem jelent mást, mint amit jelent. A papír az papír az papír az papír.

Ami fényt kap. Lángra lobban. Előhívódik. Nem hívódik elő. Elszíneződik, fehér, fekete marad. Meggörbül, szinte krisztusi pózban tekeredik, erőlködik a falon. Hogy ne jelentsen semmit. Ne mondjon semmit a világról. Mert ami úgysem mond semmit a világról, csak önmaga. A fotográfiai redukció visszavezeti a fotográfiát önmagára, és úgy hagyja, meggörbülve. A térben, az időben vagy mindkettőben. A jellemző gesztus a magára hagyás. A művészek, bár az anyaggal foglalkoznak, de inkább csak szituációba helyezik, és magára hagyják, nem alakítják látványosan, sőt, szinte ahogy a kamerát, úgy önmagukat is igyekeznek kiiktatni a képkészítés aktusából. Az anyag vagy a szoftverek elvégzik a munkájukat, és felmutatják saját magukat.

Ez a „saját maga” pedig két szélsőséges redukcióban: lehet egy üres, fehér papír és egy pasztellszínekben pompázó kép, amely azonban adott esetben több ezer vagy millió képet tartalmaz, azok átlaga. Látni azonban semmit sem látunk a képeken. Vagy még rosszabb, amit látunk, az maga a hazugság: ami fekete-fehér, az voltaképp színes, és fordítva. Minden manipuláció, minden felcserélhető. A nap a stúdióban megy le és kel fel. Az idő a negatívtekercsen egyszerre folyik előre és hátra, a tér pedig apró darabokra esik, egymásra rakódik, mixelődik. Mintha egyetlen képen látnánk több lehetséges világot. Vagy egyazon világot látjuk önmagába tekeredve, önmagába boltozódva, végtelenítve.

A példásan rendszeres kiállítás végigkérdez minden fontos és lehetséges kérdést: mi a szín, mi a kép, mi a fény, mi a papír, mi a pixel, mi a tér, mi az idő, mi a tény és mi az igazság. Mi a fotográfia? Kell-e fotográfia? Nem elég-e a kép? És a kép kell-e, hogy bármit is ábrázoljon?

A fotográfia anatómiája olyan szép aszkézissel boncolja magát végig a fotográfián, hogy átfúrva magát, túl is jut rajta. Hiszen egy gépelt szöveg vagy egy szobor éppúgy beszélhet a fotográfia és a kép problémáiról, mint egy példásan exponált axiómasor.

„A műalkotás üzenete az az üresség, ami a sajátja.
A befogadó ezt az ürességet fogadja be.
A műalkotás helyet készít a befogadóban, amikor üzenetét a befogadó „megérti”
(Erdély Miklós: Marly tézisek)

A múzeum a vendégeket a megszokott módon látta vendégül. Mi, fotóstársaimmal, művészeteket kedvelő barátaimmal együtt jártunk körbe a termeken, és kiválóan éreztük magunkat, kihasználva a kiállítás adta lehetőségeket.

A tárlat március 30-ig látogatható a múzeum nyitvatartási idejében.

Molnár György művészetbarát
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2019.02.04