113

Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

Könyvkritika

jill-santopolo-a-feny-amit-elvesztettunk

Jill Santopolo regényét a legjobban a szerzőn keresztül lehet megközelíteni. A fiatal írónő New Yorkban született, gyermekkorát pedig saját bevallása szerint meglehetősen élénk környezetben, különféle háziállatok és nagyszámú könyv, valamint szülei és testvérei körében töltötte. Azt is bevallja, hogy legalább annyira szeretett olvasni, mint írni, „amikor épp nem írtam, akkor olvastam” – mondja.

Lényegében már háromévesen megírta első történetét, és később is próbálkozott az írással különböző formákban. A középiskolában már verseket, elbeszéléseket, esszéket írt, később egy könyvkiadónál kezdett dolgozni, majd saját könyve jelent meg. A fény, amit elvesztettünk az első, felnőtteknek szóló regénye.

Lucy és Gabe a főiskola után New Yorkban találkoznak az emlékezetes napon, 2001. szeptember 11-én, és mondhatni, első látásra egymásba szeretnek. A történetük szinte mesébe illő; az, aki átélte már a mindent megmozgató, egetrengető szerelmet, tudja, milyen az. Nem a körülmények tökéletesek, hanem azok, akik benne élnek, legalábbis egymás számára, és ezen van a hangsúly. De az is lehet, hogy az életveszély közelsége játszik fontos szerepet, mert nyitottá tesz két szívet egymásra, úgy, ahogyan máskor nem lenne lehetséges. Persze a sors meg bizonyos személyiségvonások is közrejátszanak a dologban, de végsősoron Lucy és Gabe nem gondolkodnak ezen. A terrortámadást követő időszakban a kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, azonban több együtt eltöltött boldog hónap után szétválnak útjaik. Gabe a hivatásának szeretne élni, és a Közel-Keletre utazik, mint fotós-újságíró. Lucyt viszont New Yorkhoz köti a munkája, maradni kényszerül, bár azt nem igazán érti, hogyan lehetséges az, hogy akik ennyire szeretik egymást, azok két különböző kontinensen éljenek, több ezer kilométerre egymástól. A különválást követő időszakban Lucy a szerelmesek teljes szívfájdalmát éli meg, lassan azonban helyreáll az élete, és egy új szerelem is felbukkan. És ezzel együtt Gabe is… Kapcsolatuk megszakad, de időről időre, különbözőképpen találkoznak egymással, tizenhárom éven keresztül. Mindeközben Lucy gyakran foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi lett volna, ha… Egy mindent átfogó szerelem van jelen az életében, és egyre inkább érzi, hogy valahogy döntenie kell, legalább önmagában, mit (pontosabban: kit) választ. Az viszont nem teljesen világos, abban a helyzetben van-e, hogy erről dönthessen.

Az az érdekes jelenség esett meg, hogy beszélgettem valakivel, aki már korábban olvasta ezt a könyvet, és azt mondta rá: hát, kicsit ponyva. Valahogy így fogtam neki én is, és nyilván, ha egy magas szintű szépirodalmi mű után olvassuk, amelynek hangvétele és témája is kimagasló, akkor kicsit egyszerűnek és laposnak tűnhet a regény, de azért nem mondanám ponyvának. Van valami benne, ami több annál. Nem szokványosan tár fel egy nem szokványos érzelmi helyzetet, és elég merész ahhoz is, hogy a szerelemről igazán beszéljen. Lucy egyes szám első személyben meséli el a történetet Gabe-nek, mintha visszaemlékezne, de az, hogy hol van a jelen időben, csak később derül ki. Ez a nyelvezet egyszerű és tényközlő, mondhatni tipikus amerikai, gyakorlatias módon beszéli el az érzelmeket, nem a megélést tárgyalja részletesen, hanem a történéseket, amelyekből aztán fény derül az érzelmek milyenségére is. Talán ezért van, hogy néhol olyan, mintha egy amerikai romantikus filmet néznénk. Azonban furamód kiderül, hogy az amerikaiaknak is vannak elég mély érzései és dilemmái. A történetet olvasva belekerülünk Lucy drámájába, és ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem tudjuk azt mondani, hogy mi máshogy cselekedtünk volna, mint ő. A végső kérdésekhez sok más kérdés vezet: lehet-e szeretni két férfit ugyanúgy? Hogy lehet szeretni valakit, aki elhagyott? Hogy lehet továbbmenni úgy, hogy talán soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, mint akik vele és mellette voltunk?

Jill Santopolo regénye ezeket a kérdéseket boncolgatja. A szerző egy személyes tapasztalást használt inspirációként, a könyvben számtalan helyen találkozhatunk a saját életéből merített párhuzamokkal. Ilyen például az olvasás szeretete, amely Lucynak és Gabe-nek is egyformán fontos. És talán ilyen maga az elemi erőkkel ható kapcsolat, a szerelem is, amelyhez hasonlót a szerző maga is átélt és elveszített.

Bár A fény, amit elvesztettünk nem egy mélyen megrázó olvasmány, valami egyszerűségtől és valóságosságtól átitatva mégis leköti az olvasót. A tipikus, elvárt boldog végkifejlet is hiányzik (igaz, hogy bele lehet azért látni azt is), mégis (vagy épp ezért) egy jó könyv. Kicsit dühítő lehet, hogy egy ilyen szerelmet miért kell ennyi éven keresztül kerülni és kergetni, de pont ez adja a történet emberi mivoltát, hiszen az életben gyakran történik az, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy azokat elterveztük, vagy ahogy azokra vágyunk, mert azokat féltékenység, megbocsátás, újrakezdés keresztezi. Mindenesetre romantikus hajlamú olvasóknak ajánlanám könnyű olvasmányként, de arra azért tényleg számítani kell, hogy egy komolyabb érzelmi és gyakorlati munka van a könyv mögött, hozva egy bizonyos szintet, amit magyaráz az is, hogy több mint harmincöt nyelvre lefordították, és bestseller lett.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2019.02.04