237

Belezúgni egy oprendszerbe

A nő – filmkritika

her-a-no-film

A férfi, aki szeretkezett az oprendszerével; és ez nem valami újabb fétis, hanem a John Malkovich-menet rendezőjének 2013-as szerelmes sci-fije. Annak az évnek az egyik legjobb filmje még akkor is, ha a végére kicsit elfogy belőle a lendület, viszont a szerelem bármelyik fiktív jövőben, bárki iránt is eléggé oda tud csapni az embernek, mert van, ami nem változik.

Spike Jonze rendező nem csupán azért számít menőnek, mert mindenféle dokufilmjei mellett Beastie Boys- és Fatboy Slim-videoklipeket is forgatott, de ugye ő rendezte a zseniálisan jó Being John Malkovich-ot, illetve a kihalófélben lévő MTV-kultúrán megkamaszodott emberek kedvenc tahó műsorát, a Jackass-t is nagyjátékfilmmé tette. Plusz, bár ez talán semmiben nem befolyásolja tehetségét, exveje Francis Ford Coppolának. Jonze deszkás kamaszként kezdte, majd újságíróvá avanzsálódva vált mostanra Hollywood egy fontos és megbízható rendezőjévé, aki saját forgatókönyvét készítette el Her címmel, és az öt Oscar-jelöléssel a film megérte a felhajtást maga körül, hisz egy olyan világot teremtett, ahol minden modern, csak sajnos a szerelem kib*szott ősi.

Azt, hogy a jövőben járunk vagy egy alternatív világban, nem a képekből szűrjük le, mert a dizájn elég minimál maradt, hisz a történet szempontjából ennek nincs is jelentősége, csak egy eszköz a mesélésében. A kicsit kopárnak ható városképet amúgy sok helyen a Sanghaj városában felvett felhőkarcolók képei erősítik. A lényeg viszont, hogy egyszemélyes szerelmi útvesztőnk kezdetén megismerkedünk főszereplőnkkel, Theodore-ral (Joaquin Phoenix), akinek az a munkája, hogy kézzel írtnak tűnt, érzelemdús leveleket kell megfogalmaznia megrendelésre: szerelmes házassági évfordulókra, születésnapokra, baráti összejövetelekre. Theodore éppen válásának utolsó szakaszában van jövendőbeli exnejével (Rooney Mara), ami miatt a magány hidegrázó fenyegetésének gondolatától merengve éldegél, amíg egyik nap vásárol magának ebben a széttechnologizált világban egy új operációs rendszert, amit már olyan intelligensre fejlesztettek, hogy képes pillanatok alatt a gazdája teljes életéhez viszonyulni. Az Operációs Rendszer szinte már maga is egy személy, aki a történet másik főszereplőjévé válik, pedig nincsen fizikai valója, csupán hangja. Lényeg a lényeg, hogy halálosan egymásba szeretnek. Igen, az oprendszer és a bajuszos Joaquin Phoenix. Teljesen abszurd élethelyzet, totális természetességgel bemutatva, ráadásul egy olyan kor hajnalán, ahol ez valamilyen szinten már elfogadottá vált.

Vidámparkba járnak, érzésekről csacsognak, felfedezik a világot, és csupa olyan dolgot csinálnak együtt, amire ilyenkor az a kellemetlenül vak szerelem készteti az embert. A világ legtermészetesebb dolga a legtermészetellenesebb csomagolásban. Viszont amiért mégis képes működni, épp az, hogy pontról pontra mindenki nagyon ismeri ezt az érzést, ami rendkívül jól van adaptálva ebben a filmben. Hiszen a kapcsolatok kezdetén talán még a valóságnál is nagyobb boldogság a másikba beleképzelt jó tulajdonságokon való merengés. Ráadásul a Samantha névre hallgató oprendszer rendkívül intelligens is, így segíti Theodore-t a karrierjében, bármikor meghallgatja, inspiráló, nevettet, biztos társaság, és ki-be lehet kapcsolni.

Ez a „kapcsolat” a kezdeti nehézségek után olyan szinten szárnyra kap és annyival egyszerűbben kivitelezhető, hogy hősünk képes visszautasítani olyan nőket, mint például Doktor House 13-a, azaz Olivia Wilde, mert ő már túl valóságos, és ez ijesztő. Pedig a vágy témája az idilli nő, de testet öltve a gonosz is félelmetesebb és nagyobb kihívásokat igényel.

A történet a bő kétórás játékidő ellenére nem téveszti szem elől célját, és bár hatalmas meglepetést nem tartogat a végére, mégis meghat. Folyamatosan lebegtet ebben a világban, ahol az egyetlen társadalom által elfogadott népbetegség a szerelem, mert a modern kor magányát továbbra sem lehet képes más elemi erő pótolni. Amit ez a film nagyon tud, hogy mindenféle öncélú monológoktól megkímélve a nézőt, kellő komolysággal állva a témához, eszméletlen romantikus képes maradni anélkül, hogy egy pillanatra is nyálassá válna. Ehhez persze rengeteget ad hozzá az A-listás színészekből álló stáb, mint Joaquin Phoenix, Amy Adams, Olivia Wilde, Rooney Mara és Scarlett Johansson (aki az oprendszer hangja).

A nő című film nem ad megfejtést a szerelemről, sem a nőkről, sem a kapcsolatokról, azt sem erőlteti ránk, hogy mindenképpen ilyen jövő vár valamikor nemsokára. Nem okolja a technikát, nem az emberekben keresi a hibát, csak megmutatja, hogy olyan esetlenek tudnak lenni a lépéseink, mint egy újgazdag budai gyereknek élete első whisky-kólájától, ha a szerelemről van szó.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.01.31