154

Al Jourgensen és Jon Wiederhorn: Ministry – Al Jourgensen elveszett evangéliuma

Könyvajánló

ministry-al-jourgensen-elveszett-evangeliuma

Mindig is szerettem a Ministry-t, legalábbis azóta, hogy megláttam a Just One Fix klipjét. A Szigetes koncertjük 2006-ban különösen emlékezetes volt számomra, ugyanis nagy lelkesedésemben a buli második dala alatt úgy kificamítottam a nyakam, hogy a következő két hétben nem bírtam elfordítani a fejem. Ehhez jött még az, hogy néhány cimborám hajnalban tréfából hanyatt lökte magát a sörpaddal és velem együtt, aminek köszönhetően derékkal levettem a mögöttem ólálkodó betonkockát.

Másnap úgy ereszkedtem be a kádba, mint egy hadirokkant, akit még agyon is vertek, és nem igazán tudtam eldönteni, megérte-e ez az élmény. De történhetett bármilyen meredek dolog velem fiatalabb koromban, garantáltan a közelében sem voltam annak, amit Al Jourgensen művelt magával az elmúlt évtizedek során. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy bárki is képes lett volna ilyen szintre fejleszteni az önpusztítást rajta kívül.

Manapság, ha mondjuk újraolvasom a Mötley Crüe-féle The Dirt egyes fejezeteit, bevallom, néha elfog az undor. Ha az ember elég rock nʼ roll életrajzon rágja át magát, szimbolikus értelemben óhatatlanul is ledönt egy-két gyermekkori bálványt magában, és nem feltétlenül jó szembesülni azzal, hogy a rock- és metálzene legendájának elég nagy része valójában alaposan beszívott idióták hőbörgése volt. Persze a dolgok nem ilyen egyszerűek, de ha egy zenész több lemezének elkészítésére nem emlékszik, vagy olyannyira rabja volt a szereknek, hogy a klinikai halál sem állhatott az újabb belövés útjába, akkor fölösleges a dolgokat szépíteni. Ez idáig úgy gondoltam, hogy a Mötley Crüe-nél cifrább életút nem nagyon lehetséges ebből a szempontból, de Al Jourgensen könyvét olvasva kiderült, mindent lehet tovább fokozni.

Szerencsére a politoxikomán életforma érdekességei és az ezzel járó, helyenként egyenesen hajmeresztő sztorik mellett sok minden másra is fény derül a majdʼ négyszáz oldal során. Jourgensennek bőven van miről mesélnie, hiszen mindenféle viselt dolgával együtt az indusztriális rock / metal egyik, ha nem a legfontosabb alakját és úttörőjét tisztelhetjük személyében. A kötetben végigkövethetjük életének első 55 évét, Kubától El Pasoig, a With Sympathy-tól a From Beer To Eternity-ig. Al épp olyan kendőzetlen őszinteséggel beszél a Ministry karrierjéről, mint magánéletéről, ez nem az udvariasan kikerült tabutémák, a kihúzott oldalak könyve. Nagyjából mindent megtudhatunk gyermekéveiről, inspirációiról, zenei pályafutásáról, kapcsolatairól, és az sem meglepetés, ha épp politikai kérdésekről osztja meg velünk a gondolatait. Ráadásul a szerkesztők jó arányérzékének köszönhetően minden téma jelentőségével arányos terjedelemben jelenik meg a könyvben, pedig egy ilyen sokrétű zenész életének minden aspektusát nem lehetett kis feladat körüljárni.

Számomra különösen érdekes volt az anyazenekar, a Ministry zenei fejlődésének fejezetről fejezetre kibontakozó története, a szintipop indulástól egészen a közelmúlt lemezeiig, a külön fejezetben tárgyalt, mondjuk úgy, nem zenei inspirációkkal együtt. Természetesen szóba kerül a külső szemlélő számára szinte átláthatatlan projektek sora is, a Revolting Cocks-tól a Lardon vagy a Pailheaden át egészen a Buck Satan and the 666 Shooters-ig. Felmerülhet a kérdés, hogyan volt képes valaki ilyen mennyiségű és minőségű zenét alkotni ennyi kemikáliát elfogyasztva, úgy, hogy közben háromszor került a halál közvetlen közelébe, hogy kihullott az összes foga, hogy kétszer majdnem amputálni kellett a karját, az egyik lábujját meg ténylegesen is? Nos, a könyv erre részben választ is ad, hiszen ugyanúgy mesél Jourgensen személyiségéről, intellektusáról, humoráról, zene iránti elhivatottságáról, mint a fentebb említett témákról.

A visszaemlékezéseket rendre megszakítja egy-egy közjátékként funkcionáló fejezet, melyben legtöbbször interjúkat olvashatunk Al életének olyan fontos szereplőivel, mint nevelőapja, Ed Jourgensen, akkori felesége, Angelina Lukacin-Jourgensen, Jello Biafra, vagy a Ministry hangzását sokban meghatározó gitáros, Mike Scaccia, aki sajnálatosan korai halála miatt az itt megjelent beszélgetés során nyilatkozott utoljára. Formabontó megoldás, de nagyon jól működik, és ezek a különböző nézőpontok kitűnően árnyalják hősünk meglátásait.

A könyv társírója a Revolver, a Guitar World és a Spin magazinok veterán újságírója, Jon Wiederhorn volt, akit a magyar közönség az Anthrax-főnök Scott Ian önéletrajza – „Iʼm the Man”, magyar változatban „A gitáros faszi az Anthraxből” – kapcsán ismerhet. A fordítás, csakúgy, mint a nemrég bemutatott Johnny Ramone-féle Commando, meg még egy seregnyi hasonló kiadvány esetében, Dudich Ákos munkája, akinek a Konkrét Könyvek Kiadó részéről a magyar változat megjelenését is köszönhetjük.

Az Al Jourgensen elveszett evangéliuma sok szempontból az utóbbi idők egyik legjobb rockzenei témájú olvasmánya: gondolatgazdag, izgalmas, sokszínű, az egyik pillanatban megbotránkoztató, a másikban kacagtató, néha ellentmondásos, ezzel együtt pont olyan, mint az ember, akiről szól. Érdemes megismerkedni vele.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.01.29