2009-ben, az írónő születésének 100. és halálának 30. évfordulóján szülőföldjén, Háromszéken méltó módon megemlékeztek róla (a kovásznai Őszi sokadalom alkalmával megszervezett háromnapos rendezvénysorozaton koszorúzás, tudományos szimpózium, megemlékezések, kerekasztal-megbeszélések voltak), de ennek anyaga nem került sem könyv, sem digitális formában közzétételre. Ugyanekkor emlékezett rá a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása is. Azóta ismét nem téma. Magyarországon a Püski Kiadó kezdte meg műveinek újrakiadását, Erdélyben ez egyelőre csak szándék maradt…

Az információmorzsákat összeszedegetve a következőket mesélhetem Ignácz Rózsáról: 1909. január 25-én született a Sepsiszentgyörgy melletti Kovászna városában. Életének első kilenc évét töltötte itt, majd református lelkész édesapja áthelyezése miatt Fogarason és Kolozsváron is éltek. Ezek az évek határozták meg regényeiben is visszaköszönő székely-magyar erdélyiségét. Fogarason és Kolozsváron a nyiladozó értelmű lány a kisebbséggé válás folyamatát, illetve (édesapja munkáján keresztül) az ez ellen folytatott harcot figyelhette meg. Magyarországra való kényszerű költözésük után így határozta meg magát: „Kéthazájú emberek hontalanságában hánykolódom Erdély s Magyarország között.”

1931-ben elvégezte a Színiakadémiát Budapesten, 1939-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Szenvedélyes történetmesélő lévén erdélyi rokonai kezdték írásra bíztatni. A szájhagyomány szerint többször is megtörtént, hogy a játszott kortárs darabok szerzőinek megmondta, hogy ő ezt vagy azt a darabot így vagy úgy írta volna meg. Tamási Áron egy felindult pillanatában azzal vágott vissza, hogy „Hát akkor írd meg te!”. Ignácz Rózsa bele is vágott a drámaírásba. Műve gyengére, feledhetőre sikerült, ez vezette rá őt arra, hogy igazi műfaji kerete a regény lesz.

Első regénye az 1937-ben megjelent Anyanyelve magyar. Sikerült egy olyan művet írnia, mely nem jajgat, nem átkozódik, hanem a nyugodt realizmus eszközeivel mutatja be a román uralom megerősödését Erdély szellemi fővárosában, Kolozsváron. Az írónő elkerüli az irredentizmus, revizionizmus csapdáját, de a nemzeti-nacionalista vonal jellemző rá. És ez finomodik, árnyalódik tovább későbbi regényeiben. Csak az említés szintjén: Rézpénz, Született Moldvában, Róza leányasszony, Két élet, Hivatalnok Berta, Urak, úrfiak. A Született Moldvában az írónő utazási élményeiből született szubjektív írás (akárcsak a Keleti magyarok nyomában). A Róza leányasszony Jókainé Laborfalvi Róza életét, ezzel együtt a magyar színház születését, az 1848-as forradalom egy másik vetületét mutatja be. (Ugyancsak életrajzi regény a posztumusz megjelent Hazájából kirekesztve című, Mikes Kelemenről.)

Külön fejezet Ignácz Rózsa életművében az útinaplók, útirajzok: Keleti magyarok nyomában, Tűzistennő Hawaiiban, Zebradob-híradó, Utazások emlékkönyve. Ezek meglehetősen személyes vonatkozásúak, egyéni hangulatú élményeket, emlékeket fűznek egybe, inkább a szemlélődés jellemzi őket, mint az éhes kíváncsiságot kielégítő leírás, bemutatás.

A kommunista hatalom megerősödése után (főleg az 1956-os forradalom körül és miatt) tiltólistára kerültek írásai. Ez alatt a tíz esztendős időszak alatt ifjúsági-történelmi regényei, meseregényei mentek át csak a cenzúra rostáján. (De ezekbe, mint oly sok író-sorstársa, Ignácz Rózsa is belerejtette a maga eszmei, filozófiai, erkölcsi üzenetét.) Ilyenek a Torockói gyász, Az utolsó daru, Az igazi Ibrinkó, Csutka, Orsika, Hajdanában Zambiában, A hegyen-völgyön szánkázó diófa, stb. Ugyanerre az időszakra jellemzőek még jelentős műfordításai.

A megjelenés leghalványabb reménye nélkül születtek ebben az időszakban az ún. „fiók-regények”, olyan nagyívű művek, mint az Ünnepi férfiú és A vádlott. Ezek csupán a kilencvenes években kerültek kiadásra. A Korunk irodalmi folyóirat 2004 decemberi számában az írónő Amerikában élő fia, Makkai Ádám tollából jelent meg egy tanulmány. Ebből idézek az Ünnepi férfiúról: „A könyvet nem a szórakozni vágyó nagyközönségnek írta. Megértéséhez alapos felkészültség kell. Szent László alakját keresi a múltban, a jelenben s a jövőben, interjúk formájában. Leírja, hogy egy nőt hogyan erőszakolnak meg az oroszok, amiről az jut eszébe, hogy Szent László lovagi törvényt hozott a 13. században úton járó nők védelmére. Különféle műfajok keverednek a kötetben a posztmodernen is túltevő merészséggel.” A vádlottról így ír a fia: „Egy deklasszálódott elemekből álló társaság szökési kísérletet tesz Jugoszlávia felé, de a hét szereplőből csak négyen jutnak át, egyikük, az író, marad, egy meghal, és egyet elfognak. A hátramaradt író elkezd nyomozni barátai sorsa felől, de a szocialista materializmus világában nincs igazi hír, és nem lehet megtudni az igazságot. […] …elhatározza, hogy a jellemek ismeretében megírja, kivel mi történhetett. A kötetet Jókai Anna ajánlása vezette be 1999-ben, s első kiadása hamarosan elfogyott, a második előkészítés alatt áll.”

Külön színfoltja Ignácz Rózsa életművének a Prospero szigetén, amelynek alcíme: Emlékezések nagy magyar színészekről. A mű értéke, hogy szerzője tartózkodik a bulvárszintű életrajzi információktól, és kiemelkedő színpadi alakításaikon, művészi munkáikon keresztül mutatja be híres kollégáit.

Élete vége felé jelent meg Ikerpályáimon című önéletrajzi írása, melyben – mintegy végrendeletként – a következőt írta: „Már biztos, hogy nem leszek „élő klasszikus”. És kívánnám leendő kisdiákok tananyagát csökkentő jóindulatból, hogy ne legyek majdan sem „érettségi tétel”.” Nos, a „hálás” utókor teljesítette akaratát. Túlságosan is…

Ignácz Rózsa 1979. szeptember 25-én hunyt el közúti balesetben Budapesten.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com