139

A kilencvenes években felnőni

Mid90s – filmkritika

mid90s-film

Önéletrajzi ihletésű, coming of age típusú, csupa szív, feel good mozi lett Jonah Hill első nagyjátékfilmje. Los Angeles, ’90-es évek, deszkás kamaszok és a háttérben üvölt Presser Gyöngyhajú lánya.

A Mid90s történetileg nem mesél sokat nekünk, inkább csak be akarja mutatni, hogy milyen volt a ’90-es években kölyöknek lenni. Jonah Hill abszolút a gyerekkorából merített ihletet, és a főleg vígjátékokban való szerepléséről híres színész elkészítette első filmjét, amelyben semmit nem akar túlzásba vinni, csak a szeretet a gyerekkori emlékei iránt. A film az A24 jóvoltából készülhetett el, amely egy tipikusan olyan stúdió, ami elég jó független filmeknek ad teret, és nem arra hajt, hogy megtöltse a mozikat, hanem a lelkes kreativitást támogatja. Nekik köszönhetjük például az Ex Machinát, a Floridai álmot, a Jólétet vagy éppen az Oscar-díjas Holdfényt is.

A Mid90s-nak ott van nagyon nehéz dolga, hogy az ilyen, tipikus kamaszkor küszöbét taposó fiatalokról szóló filmeket túlságosan túlidealizálják, ráadásul a deszkás közeg az ilyen fajta filmekben néha erőltetett menősködésnek tűnik. Itt azonban megtörténik a varázslat még akkor is, ha nem lesz nagy tűzijáték és érzelmi csúcspont benne, de sikerül neki ízlésesen tálalnia a nosztalgiát anélkül, hogy nyálas lenne vagy túl belemagyarázós. A mindössze 84 perces filmbe belesűrítettek egy látványos, de nem tolakodó korrajzot, és nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy milyen jó volt ebben az időben gyereknek lenni, hanem, hogy milyen volt egyáltalán felnőni: elszívni az első cigit, megtalálni a bandádat, egy házibulin izgatottan benyúlni egy lány bugyijába, vagy anyud előtt leplezni, hogy ittál. Persze ettől még ott van a nyomor is. Csonka családban felnőni nem könnyű, de ekkor ennek a súlyát még nem érzed, és arra is rá kell döbbenni, hogy bár nem vagy elkényeztetve, a korodbeli srácok néha még nehezebb helyzetben vannak, mert akadnak köztük full csórók, kisebbségben élők és olyanok is, akiket vernek otthon.

A történet középpontjában egy 13 éves srác áll, akit otthon állandóan szapul a bátyja, és egy pár egyszerű srácból álló deszkás közösség fogadja be barátjának, akik nem akarják szívatni fiatal kora ellenére, hanem csak együtt röhögnek a fiúval, és hagyják, hogy a csapatuk tagja legyen. Közben persze erőteljesen érezzük a kor lenyomatát a falra kiakasztott poszterekből, a VHS-ekből, a ruhákból, a Nintendo kazettákból, és közben csak dumálnak és káromkodnak könnyeden. A beszélgetésekben nincsenek nagy megfejtések, de látszik, hogy a karaktereknek azokban a pillanatokban azok nagynak számítanak, ezek formálják a személyiségüket, így lesznek egy közösség tagjai. Iszonyatosan jó nézni a fiúk csibészségét, a néha lázadásból törvénybe ütköző viselkedésüket, amellyel csak a saját határaikat feszegetik, de valójában nem ártanak senkinek.

A filmen nagyon érződik az ebből a stílusból klasszikusnak számító Kölykök (Kids), de még az Ez itt Anglia (This is England) közösségi érzülete is átüt, ami Jonah Hill elmondása szerint is inspirálta őt. A főszereplőt alakító kis srác, Sunny Suljic, aki már az Egy szent szarvas meggyilkolásában is bizonyított, iszonyatosan édes, és pont úgy nem játssza túl a szerepét, mint az őt körülvevő tinik, akiknek többsége jól deszkázó amatőr. Arra kevesebb hangsúlyt fektettek, hogy kifejtsék, a főszereplő bátyja (Lucas Hedges) miért veri állandóan az öccsét, és az anyjukkal (Katherine Waterston) való viszonyukra sem helyeznek nagy hangsúlyt, de a család amúgy is csak háttérként szolgál. A trailert már eleve Presser Gyöngyhajú lányával adták, és külön öröm hallani, amikor a filmben is felcsendül az ismerős dallam. Ezenkívül természetesen van benne kötelezően egy csomó rap, de a zenét sem bízták a véletlenre, hiszen Trent Reznor és Atticus Ross (NIN) felelősek érte. A képfelosztás 4:3-as, hogy ezzel is tisztelegjen a korszak előtt.

A Mid90s nagy erőssége, hogy nem vár el sokat a nézőtől, csak mosolyogva emlékeztet bennünket azokra a pillanatokra, amelyekről gyerekként úgy éreztük, hogy nagyon számítanak, és eszünkbe juttatja, mennyire jó volt először tartozni valahova; egy olyan közegbe, amit mi választottunk és ahol barátokat kaptunk. Ha ezt a ’90-es években éltük át, akkor ott, de ha nem, attól sem vagyunk kevesebbek, ez a film most erről szeretett volna nosztalgiázni jó szájízzel.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.01.23