A Vonatlesők jöttek, láttak és lőttek. Belőtték, belelőtték magukat a köztudatba. Az 1993-as Trainspotting (koszos)fehér, vagy éppenséggel barna csíkokkal és adagokkal hasította ki magának a népszerűséget világszerte, így egyáltalán nem csoda, hogy a skót Irvine Welsh regényéből 3 évvel később Danny Boyle rendezett – azóta multiplikáltan kultkategóriába emelkedett – mozit Ewan McGregor főszereplésével, amely aztán mindkettejüket a világhírnévbe repítette. (2017-ben pedig a film folytatása is bevette magát a mozikba.) Az edinburgh-i junkie Mark Renton pályafutása a Trainspottinggal csak az első löketet jelentette: Welsh egy évvel később, 1994-ben az Acid House című elbeszélés- és kisregény-kötettel folytatta érintőlegesen a témát (bár itt a drog helyét szépen lassan a zene veszi át), hogy aztán a 2002-es Pornóban teljes egészében visszatérjenek a Vonatleső hősök az új „drog”, a szexipar őrlő malmai között (részben ennek alapján készült el a második mozifilm).

A trilógia hivatalosan 2012-ben lett teljes a Skagboys-zal, amely valójában nem folytatás, hanem „mindennek” az előzménye, a srácok drogos pokolba jutásának „krónikája”. A dolog azonban nem új keletű, hiszen Welsh korábban elmondta, az előzmények vázlatosan részei voltak az eredeti Trainspotting-nak, de a kiadásnál mégsem lettek felhasználva. Később aztán úgy döntött, hogy mégis meg kellene jelentetni ezeket a történetrészeket kerek egészként, „mielőtt véletlenül egy busz alá esek, és csak egy félig megírt cucc marad utánam”. Az 1958-ban született Irvine Welsh regényeiben amúgy szinte mindig ugyanazt a témaegyüttest járja körbe: a munkásosztály kérdéseit, a skót identitást, az önkormányzati lakáshoz jutási programokat, a labdarúgást, a huliganizmust, a szabad szexet és az elfojtott homoszexualitást, a merev osztályokat és az előítéleteket. Mindezeken keresztül röppenti aztán fel a szabad akarat és az egyéni lélek csapongásainak és mélyreható nyúlványainak aspektusait, ahol ítéletet nem akar hozni, ellenben a didaktikus hangot elkerülve, de kérdéseket fogalmaz meg. Regényeit megosztják, gyakorlatilag szétszabdalják (ám nem megbontva a történet egységét) a színes, egyenrangú karakterek, akik/amelyek nemcsak jellemvonásaikban és beállítódásaikban ütnek el egymástól gyökeresen, hanem Welsh védjegynek tekinthető narrációja révén megszólalási stílusukban is.

A Skagboys tehát – eleinte – még nem akut drogos történet. Igaz, a cím (Welsh kedvenc szava a heroinra) kábszeres fiúkat takar, Mark Renton és barátai azonban még csak most kezdenek ismerkedni a (többnyire) fehér porral és hatásaival. A mindig a mának élő Renton és a Trainspottingból megismert barátai (Beteg Srác, Spud, Begbie), valamint a kompánia egyéb tagjai a történet elején még csupán lézengő, végzős tizenévesek. Mármint úgy értem, tizenéveikkel végzősök, azonban a húsz küszöbén sem tudják még, mit is akarnak kezdeni magukkal a nyolcvanas évek skót fővárosában, Edinburgh-ben. Már persze, ha akarnak egyáltalán bármit is. Mark Renton az egyetlen közülük, aki egyetemre jár, persze mindenfajta ambíció nélkül, miközben fogyatékos öccsével szembeni antihumánus beállítódása és a tartalmas, ámde unalmas párkapcsolat fenyegető réme között őrlődik. A skót-olasz Beteg Srácot (persze csak a háta mögött, szemtől szemben Simon David Williamson) – aki mindenkivel le akar feküdni, s akivel mindenki le akar feküdni – műveltsége, intelligenciája és kreativitása sokkal többre predesztinálná, ha akarna bármi komolyat is kezdeni magával. De ő sem akar. Mint ahogyan a még mindig anyjánál lakó Frank (Francis) Begbie (Beggar-arc) sem akar mást, csak balhézni. Tökmindegy kivel, csak alkohol legyen, meg elérhető célpont. Danny, azaz Spud pedig kétkezi melósból lesz váratlanul munkanélküli, s mivel ő aztán egyáltalán nem az a talpraesett fajta, rettentő gyorsan a lejtő legalján is találja magát.

De nincsen ezzel másként a tágabb galeri többi tagja sem: Keezbo, Tommy, a londoni Nicksy, Matty, Alison és a többiek. Welsh úgy véli, az 1980-as évek Skóciájában kilátástalanságukban sokan nyúltak a drogokhoz, s emiatt az ország komoly gyarmatát jelentette a kábítószer termelőknek, ám a Skagboys nem csupán arra koncentrál, a szereplők hogyan kerülnek a heroin és más anyagok (speed és társai) uralma alá, hanem próbál fogást keresni a másik, a lehetőségek oldalán is. Amelyek azonban nem túl számottevőek 1984 és 1985 Skóciájában. Rentonnak azonban nem az a „baja”, hogy képességei szűk mozgásterű jövőképet festenek elé, hanem egyszerűen nihilista szemlélettel utasítja el az opportunizmust éppúgy, mint az adódó lehetőségek megragadását és kiaknázását. Magyarul: nem akar kezdeni magával semmit. Csak lézengeni, elutasítani a bevett szabályokat, és szó szerint tönkretenni saját magát. Erre pedig a heroin több, mint alkalmas alternatíva. Az addikció tehát a végső cél, csak az a baj, a hernyó (herka) esetében nem létezik olyan, hogy enyhe függőség, meg súlyos függőség: a vénába nyomatott anyag szinte az első alkalomtól elragadja tőlünk az irányítást. Irvine Welsh regénye az előzőekhez hasonlóan nyers, naturalisztikus, sminktelen, nem kendőző és nyílt. A Skagboys nem lacafacázik, nem ír körbe, nem kerülget forró kását, hanem elemi erővel, súllyal és hatással robban az ereinkbe. Ha pedig nem talál rajtunk szúrási lehetőséget, hát csinál magának.

Irvine Welsh heroinnal beterített világa mocskos, mint a kiskanálban feloldott, barnás pakisztáni cucc. Az illúziókat úgy söpri be a testnedvektől és váladékoktól ragacsos szőnyeg alá, hogy az általa ábrázolt univerzum szinte anti-utópiának, posztapokaliptikus társadalmi körképnek tűnik. Pedig higgyük el, hogy létezik ilyen: ennyire nihilista, kiábrándult, céltalan és lehetőségektől fosztott, önrombolásba süllyedt rétege szociális közösségeinknek, ahol a szándékos tudat- és testmódosítás vágyott életforma. A Skagboys formája hűen támogatja a tartalmat: hol (rehabilitációs szándékú) naplórészletekbe olvasunk bele, hol személyes belső (ön)marcangolásokon keresztül kontúrozhatjuk a szereplőket, hol pedig egyszerűen külső szemlélőként lehetünk ott az eseményeknél. Azonban Welsh nyelvhasználatának köszönhetően véges-végig benne ülünk-állunk-sodródunk a történésekben, ahol a trágárság és a stilisztikai destruktivitás megalapozott céllal, szinte a tűréshatáron billegő hitelességgel szól. A regényben minden szereplő (úgy értem: MINDEN SZEREPLŐ) élő-lélegző-létező-érző személyiség, akik gyakorlatilag töltött fecskendővel sétálnak le a mocskosra színezett lapokról. És mi Isten ments, hogy közéjük keveredjünk! Irvine Welsh félelmetesen karakteres író, vérbően naturalisztikus prózája pedig – bármiféle ellenszer opciója nélkül – aggasztóan hatásos. A Skagboys tömény, sűrű, fajsúlyos olvasmány, amelyhez bizonyos tekintetben steril, de kitüremkedő vénájú, teljes keresztmetszetű belövéssel elvárt befogadóképesség szükségeltetik.

Szilvási Krisztián