A falusi/városi háztartásokban a darálók, mixerek megjelenése előtt nélkülözhetetlen eszköz volt a mozsár. Amelyet mindenekelőtt a különféle fűszerek (leginkább bors, paprika, kömény) aprítására, törésére, porítására használtak. De bevetették a fokhagymánál is, ha pedig nem volt a háznál mák- vagy éppen diódaráló, akkor meglehetősen fáradságos munkával a mozsárban készült a bejglibe való töltelék alapja is. Ha már a bejglinél tartunk, cukrot is törtek a hajdani háziasszonyok, szakácsnék, kukták, konyhalányok a mozsarakban, már ha porcukorra volt szükség a süteményhez, vagy éppen a frissen leszedett eperhez. Ott volt hát a leginkább rézből öntött mozsár minden konyhakredencben vagy polcon, ha pedig keveset volt használva, akkor még az is előfordulhatott, hogy időközönként valaki fémtisztítóval vette kezelésbe, avagy a kor kifejezését használva „kiszidolozta”. Ami annyit tett, hogy a Sydol márkanevű fémtisztítóval lett egy rongy közreműködésével fényesre dörgölve. (A Sydol évszázados hazai karrierjére az egyik nagy nyugati multi tett pontot felvásárolva, majd megszüntetve a márkát.)

De aztán már 1915-ben, a Nagy Háború második évében eljött az idő, amikor a rézmozsarakra is szüksége volt a hazának. Ezt a Monarchiában nem éppen gyakori színesfémet nagy mennyiségben használták az ágyúgyártásban, rozsdamentessége miatt fegyveralkatrészként is szóba kerülhetett, de leginkább a különféle űrméretű töltények, ágyúlövedékek hüvelyét alakították ki belőle. Arra pedig általában nem volt idő, hogy a harc közben vagy után ezeket a fogyóeszközöket is összeszedjék, ezért hát át is kellett állítani a háború második felében a lőszergyártást az olcsó, de nem időtálló bádogra. De még előtte elvitték a bronzból (réz és ón ötvözete) készült harangok és rézmozsarak mellett a konyhák más, rézből készített edényeit is. Ezeket többnyire hazafias érzésektől áthatva, önkéntesen és lelkesen vitték be a falusiak a községházára, a városiak a gyűjtőpontokra. Ahonnan aztán a harangokkal együtt elvonatoztak az olvasztókba, majd pedig már új köntösükben a frontokra, amikből kevesen tudják, de hat helyen (orosz, olasz, román, szerb, francia, török) is harcoltak magyar katonák.

A mozsarakat pedig valamivel pótolni kellett, a szépen csengő réz helyett így jöhetett szóba ez a vastag falú agyagmozsár is. Készítője inkább a funkciót helyezte előtérbe, a 14,5 centiméter magas edény fala általában 1,2 centiméteres. A felső, öblösödő részén lévő függőleges vonalkázás mellett egyéb dísz nincs igen rajta, de talán ideje sem volt a fazekasnak ilyenre, a háború miatt olyan nagy volt a kereslet portékájára.

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu