A címben olvasható idézet Mikszáth Kálmántól való, ő is szívesen játszott kártyajátékokat, s ez az ő életében már nem is volt elítélendő dolog. A korábbi évszázadokban ugyanis a kis festett lapocskákat az ördög bibliájának tartották, elégették, megátkozták, üldözték mind a világi, mind az egyházi hatóságok, bizonyos helyeken a szerencsejátékot törvényben is tiltották. A XIX. század végére az indulatok megszelídültek, s a kártyázás nagyon népszerű társasági eseménnyé vált nemtől, kortól, társadalmi rangtól függetlenül.

Sokáig sem a magyar kártya eredete, sem a megalkotója kiléte nem volt pontosan ismert. Ma már tudjuk, hogy a magyar Schneider József és Chwalowszky Ödön kártyakészítő mesterek egy különleges kártyakép megalkotásával gazdagították az egyetemes kártyakultúrát. Pesti műhelyükben 1835 körül készültek a napjainkban magyar kártyának nevezett játékeszköz első példányai, amely egyedülálló módon egy irodalmi mű – Schiller Tell Vilmosa – hőseit, jeleneteit ábrázolja. Sokan ezért gondolják svájci eredetűnek a játékot, pedig Svájcban a Tell-kártyát legfeljebb hírből ismerték, de az megmaradt tipikusan magyarnak. Kezdetben mégis helvét- vagy svájci-német volt a játék neve, csak a XX. század elején változott az elnevezés magyar kártyára, német nyelvterületen pedig Doppeldeutsche-ra.

Miért nem választott a mester magyar szabadsághősöket illusztrációnak? Ha így tett volna, ma nem játszhatnánk snapszert, nem zsírozhatnánk, ugyanis a cenzúra elkobozta volna. Ne felejtsük el, hogy az 1830-as években Európa-szerte forradalmi mozgalmak érlelődtek, így egy német szerző drámájából vett alakok ellen a Habsburg hivatalnokoknak sem lehetett kifogása. Ugyanakkor Schiller drámájának alapgondolata éppen a Habsburgok elleni küzdelem (amelyben korábban Svájcnak is része volt), nyilván ez inspirálta Schneidert, így hat kártyalap szabadsághőst ábrázol (Tell Vilmos, Kuoni pásztor, Fürst Walter, Reding Itell, Rudenz Ulrich, Stüszi vadász), a maradék kettő pedig zsarnokot (Gesslert és csatlósát). Mintha azt üzenné: országunk nem szabad a Habsburgok alatt, nézd a svájciakat, ők már századokkal előbb kiűzték őket. A dráma jól ismert volt Magyarországon, 1827-ben Kolozsvárott színre is vitték. Az 1848-as szabadságharc leverése után valószínűleg elkobozták az eredeti Schneider-féle kártyákat.

Legközelebb 1865-ből találkozunk a Tell-kártyával, amikor a bécsi Ferdinand Piatnik, akinek apja Budán született és Pozsonyban végzett kártyafestő iskolát, elkezdte gyártani, igaz, átrajzolt figurákkal. Az alakok azonossága, testtartása, öltözékének stílusa, az évszakokat allegorikusan megjelenítő ász lapok azonos kompozíciója azonban kétségtelenül jelzi, hogy Schneider lapjait vették mintául. Később a nagyvállalattá fejlődött cég budapesti, prágai és krakkói leányvállalatai útján az egész monarchiában elterjesztette. Az I. világháború után a monarchia széthullott, de a Tell-kártya megmaradt, s tovább gyártották hazánkban, valamint Ausztriában és Csehszlovákiában is. A gyár sohasem keltette annak látszatát, hogy a játék osztrák eredetű lenne, sőt közölték, hogy az általuk legrégibb kártya Tell Vilmos alakjaival kb. 1860-ból származik, de hitük szerint ilyen már korábban is létezett. És valóban, 1973-ban egy magyar kutató (Jánoska Antal) rátalált a mai magyar kártya eddig ismeretlen ősére egy angol gyűjtő és kártyatörténész birtokában, aki egy régi kártyagyűjtemény megvásárlásával jutott a játékhoz. Nem pontosan ismert, hogyan került ki Angliába, feltehetően 1849-es emigránsok révén.

Schneider József kártyafestő műhelye a Kazinczy utca 55. szám alatt (korábban Kiskereszt utca 520. szám). Ebben a házban festette az első magyar kártyát 1935-ben.

Érdemes alaposabban is megnézni a lapokat! Eredetileg a makk VII-esen szerepelt a készítő felirata: „Zu finden bei Joseph Schneider in Pesth”. Stílusában a hazánkban XIX. század elején divatos biedermeier irányzatot tükrözi. A mester eredetileg rézbe metszette a rajzokat, s a fekete levonatokat sablonnal vagy kézzel festette ki az európai gyakorlatnál több színárnyalatot felhasználva. A VIII-IX-es lapok Tell Vilmos történetét mesélik el. Maga a főhős a makk felsőn látható, de azt a bizonyos almát a fején hiába keressük. Az alma-jelenet a piros VI-os lapon volt látható, eredetileg ugyanis VI-osokkal kiegészülve 36 lapos volt egy pakli, ennek megszüntetésével az alma is eltűnt. A magyar kártya különlegességét nemcsak a témája adja, hanem tükörképessége is, amely Közép-Európában kiszorította a korábban általánosan használt egyalakos lapokat.

Több hazai kezdeményezés, társaság is fontosnak tartja, hogy ez a találmány méltó elismerést kapjon, így született az emléknap is december 29-én, amelyet hogy is ünnepelhetnénk legjobban, mint baráti körben egy jó ulti- vagy snapszerpartival. De ezeken túl is számos lehetőséget tartogat a játék: a nagymamák számolni taníthatják unokáikat, használható idős korban a memória edzésére, csapatépítőnek pedig megfelel a kártyavárépítés, összekötheti a széthullóban lévő nemzedékeket, gyorsíthatja a magányosan töltött órákat. Elő hát a paklival!

Kártyázók az I. világháború végén

A címlapkép bal oldalán idősebb Unger Mátyás győri kártyafestő piros ász lapja látható (1835 körül).

SzaSzi

Forrás: kartya-jatek.hu, wikipédia, kamjt.hu, Magyar Snapszer Szövetség

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. Az utolsó kép a Fortepan tulajdona: ID 11472. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.