- Mit jár itt ember? Mit jár? – kérdezték a Téli Madarak. De ezt az ember nem értette, mert nem tudott a Madarak nyelvén. Az erdőben különös zörejek hangzottak. Nem annyi és nem olyan, mint nyáron – de azért nem volt csönd. A fenyvek fehérterhű ágai reccsentek. A hó ropogott, mintha léptek járnának rajt. Egy nyúl surrant. Szárnysuhogás. Egy madár lábai alatt megrengett valami ág. Fütty. Szél jött. A fenyvek beszéltek. A tölgy és a medve aludt, a fecske kivándorolt; de a fenyvek ébren voltak, s a varjak itt maradtak.
- Hallottátok? Krisztus megszületett! – szólt az egyik fenyő.
- Honnan tudod? Honnan tudod?
- Egy testvért elvittek. Kettőt, százat, tízet. Levágták őket és elvitték a városba karácsonyfának. Az erdőn borzongás futott végig.
- Mi az? Mi az? Mi az?
- Karácsony! Megszületett a Krisztus. Megváltotta az embereket!
- Az embereket! Az embereket!
Az ágak rázták a havat. A varjak nagy csapatban kirobbantak a köd tengerébe.
- Kár volt, kár! Kár volt! Kár!
A szél sípolt, metszett. Az ember sipkáját a szemébe húzta és köpönyegét még szorosabbra vonta.
- Krisztus megszületett.
- Igaz ez? Igaz ez?
- Itt egy ember! Itt egy ember! – zúgták a leveletlen lombok.
- Ó! Az ember megváltva, s az egész téli Természet, dermedten, a Halál, a Fagy, az Álom hármas bilincsében, megváltás nélkül, szörnyű ridegségben tűr, vár, borzong, rázkódik, sikongat...
- Igaz ez? Igaz ez?
És az Erdő, mint egyetlenegy lény, megrendült, összecsapott, fölzengett, zizzent, reccsent, megindult, lengett, rázta fejét, váró arcot öltött, fölegyenesedett, összeolvadt, egyetlen nagy elhatározásba:
- Kérdezzük őt! Kérdezzük az Embert!

2.
Az erdőnek megvan a maga nyelve, amivel az emberekhez is tud beszélni és meg tudja magát velük értetni, ha akarja; még pedig úgy, hogy az emberek észre sem veszik, hogy az erdő él és mégis beszélnek vele és felelnek neki. A köpönyeges ember is önkénytelen megérezte, hogy az egész táj egy óriás kérdés lett; s meglepetve megállt. Körülnézett. A táj visszanézte. A szél mintha hirtelen hátbatámadt volna s a hold, ritkább felhőrétegbe érve, szerte megcsillantotta a megfagyott havat: mintha szemek csillantak volna mindenfelé. A köpönyeges ember egészen világosan tudta, hogy ezek a szemek, hogy ez a hold maga, hogy a szél súgása, mely a fülét vágta, hogy a messziről vonító rókahang, hogy a madarak hirtelen szárnycsendje, hogy a fák karjainak különös gesztusa, mind csak egyet kérdez:
- Igaz-e? Igaz-e? Megszületett a Krisztus? Megváltotta az Embert?
S a nagy, csöndes kérdésbe egy valami madár meg nem állhatta, még közibe károgott:
- Halottam már! Halottam már! A veréb is mondta már! Aki a városba jár! Kár, kár, kár!
A köpönyeges megrántotta a vállát és elfintorította az arcát.
- Igaz – mondta. – Megszületett a Messiás. Már régen. Meg vagyunk váltva. – És gúnyosan nevetett. – Ojjé! Kétezer esztendeje.
A róka fölvonított. Messziről iszonyú ugatások visszhangzottak: éhes farkasok kórusa. A köpönyeges ijedten nézett körül és meggyorsította lépteit. Egyszerre megint megállt és figyelt. Halkan, de élesen és tisztán, egy lövés zaja sivított be az éjszakába. Aztán még egy. Szemnek minden mozdulatlan: de a kórus nagyobb erővel zengett föl, s újra nagyobbal, a csaholások, mint láng csaptak össze a fák fölött s a köpönyeges ember futni kezdett ugrálva az erdő belsejébe, mint ennek a nagy zenének táncosa.

3.
Az erdő határozottan izgatott volt és lázas. Furcsa zsibongás támadt benne, egyre erősödött, a szél jött rohamokban, s az állathangok, fázó, éhes, dühös, nyöszörgő szűkölés, bőgés, ordítás, huhogás föltörtek innen-onnan és felváltva, ellenőrizhetetlen, apró kótákban, mint egy óriás koncert akkordjai. A köpönyeges ember halántéka lüktetett, csuklói inogtak, fázott és égett egyszerre, elfagyott lába mintha égő parázson ugrálna... Aztán lassanként teste alsó része elhalt, megdermedt, érzéketlenné vált, de feje annál jobban megvilágosodott, mint az izzó fogónak végei: élesen megfigyelte a fák mozdulatát, s úgy tűnt fel neki, hogy megérti az állatok és madarak beszédét.
- Különös – mondta magában. – Ezek a fák mintha elevenek volnának.
S az erdő lázongott a szélben.
- Megváltva, megváltva! Az Ember meg van váltva és mi még szenvedünk. Az ember meg van váltva és mi esszük egymást! Ó jaj, ó jaj! Mennyi jaj, mennyi fájdalom! Menjünk a városba! Az emberek közé, az emberek közé! Kérjünk megváltást, megváltást! Krisztus megszületett!
S a köd visszhangozta, és az egek kifürkészhetetlen ürességei:
- Krisztus megszületett!
S már libbentek a fák, már gyűltek az állatok, világító, tüzes szempárok bukkantak ki itt és ott a ködök tejéből, különös, megkínzott, vágyó vonítások zengtek át a levegőn. A köpönyeges ember remegve nézett jobbra-balra, de őt nem bántották. Karácsony éje volt. „A városba! A városba!” – susogott az erdő.
- A városba mégy, a városba? – kérdezték a köpönyegestől is.
- A városba – felelt. – Szöktem. Átszöktem a vámsorompón. A városban betegen fekszik az anyám... az anyám, akit legjobban szeretek. Ez a mi városunk, a mi városunk! A szomszéd város is a mienk volt ezer évig: onnan jövök én most. Átszöktem a vámsorompón: az idegenek vámsorompóján. Ó Istenem, talán már meg is halt! Nem adtak útlevelet, nem adtak útlevelet! Átszöktem és utánam lövettek. Ah… Ah... Halljátok, halljátok?
S egy betegágyra gondolt és szédült és szédült. Hosszú háborúban volt ő katona és fogoly és beteg. Támolygott. Üres kulacsot szorongatott a marka. Ó ha még volna benne! A fagy és a kimerültség elvették minden erejét. Az erdő megmozdult körülötte. Az erdő, az erdő! Az erdő megmozdult körülötte s míg ő leesett a földre, már ájult közönnyel, az erdő megindult és suhanva, lengve, állataival és fáival, mintha gyökerek se fognák: szelével és madaraival, holdjával és felhőivel, szállt, szállt az erdő, végtelen menetben, szállt a Város felé...

4.
A város végén egy kis házat körülálltak a fák és benéztek az ablakon. A farkasok fájdalmasan vonítottak messzebb. Bent a beteg asszony nyögött, fázott, szegény volt, egyedül volt.
- Megváltást! Megváltást! – kiáltották a fák és karjaikat az égnek emelték. A hó, mint fehér könny, gyöngyözött le róluk. – Megváltást! Karácsony van!
- Hallottuk! Hallottuk! – kiabáltak a Téli Madarak, röpködve furcsa ívben. – A Veréb mondta már! Egy ember is mondta már!
A bagoly a házra ült. A farkasok tovább és tovább adták a vonítást. A tornyok visszhangzottak.
- Mennyi fa! Mennyi fenyő! – mondták az emberek és bámulva álltak meg. – Sohasem emlékszem, hogy ennyi fenyő volt itt.
- Én öreg vagyok és én sem emlékszem – mondta másvalaki.
- Megváltást! Megváltást! – kiáltottak a fenyők. – Az Ember meg van váltva.
- Mennyi fenyő! – mondta egy úr is és botjával mutatott. – S még azt mondják, hogy hiány van a karácsonyfában. Jöjjenek hamar a munkások és vágják le őket.
- Megváltást! Megváltást! – kiáltották a fenyők.
- Érhet-e méltóbb sors egy fenyőt, mint ha a Karácsony fája lesz? Talán a fenyők számára ez a megváltás. Vágják le őket s vigyék a piacra!
De a fenyők közelebb húzódtak a házhoz és bezörgettek az ablakon.
- Üzenet a fiamtól! – rezzent föl boldogan a szegény beteg asszony.
A bagoly huhogott már a háztetőn. A szegény asszony vacogott a hidegtől, mert nem volt tüzelője.
- Ó – szólt egy Jó Ember, aki arra járt –, ismerem ezt a szegény asszonyt, aki itt lakik. Senki sincs mellette és nincs tüzelője. Ki kellene vágni ezekből a fenyőkből és bevinni neki. Ez úgyis senkié. A szolgáját hívta, aki baltával jött. A fenyők elébe tartották ágaikat. Egy szolgáló jött kétségbeesve a belső városból. Már itt volt a Karácsonyest és még mindig nem talált karácsonyfát. A botos úr gesztikulált. A fenyők azonban ide-oda rángtak a szélben, elrántották előlük magukat. „Megváltást! Megváltást!” – kiáltozták: és a Jó Ember kosarában gyűlt, gyűlt a sok rőzse. Láng lobogott a szegény asszony kályhájában és a fázó fenyvek megváltást találtak. A Jó Ember maga Krisztus volt és benyitott a szegény asszonyhoz.
- Fiam! – kiáltotta a szegény asszony, mert már nem jól látott. Az idegen odalépett az ágyhoz és megfogta a kezét, mert orvos volt.
- Fiam! – sóhajtotta boldogan a szegény asszony, megcsókolta a kezet és meghalt. S a kályhában boldogan lobogtak a megdicsőült fenyőágak.

5.
A szegény asszony fia pedig megfagyott a havon, de még látta, amint megindul az erdő; s csodálatosan megerősödvén a szeme ebben a végső órában, és mivel a fák mind elmentek és félreállottak az útból, ellátott a város széléig, ameddig halandó szem különben nem láthat. Látta azt is, amint Krisztus bement az anyjához, és áldotta Krisztust, akinek ez a rossz világ csak olyan, mint a selejtes vászon, melyre ő vetíti a képeket, a Lélek szemei számára.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A kép a pxhere.com gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.