Amikor megérkeztem hozzád, véletlenül egyből egy Seress Rezső-kottára raktam le a sapkámat az asztalodon. Seressel egy házban éltél gyermekkorodban, és sikerült is neki majdnem megutáltatni veled minden idők legsikeresebb magyar dalát, a Szomorú vasárnapot.

Közvetlenül felettünk lakott, délutánonként egyfolytában le-föl mászkált a szobában, ráadásul kemény, vasalt, bőrtalpú cipőben, de ez még hagyján, a rosszabb az volt, hogy volt nap, amikor százszor hallgatta meg az ominózus dalt, pontosabban annak a világ minden tájáról érkező verzióit.

Agyadra ment?

Hát gyerekkoromban utáltam nagyon, mert jóformán születésemtől fogva ezt kellett hallgatnom nap mint nap.

Seress elég fura ember volt.

Nagyon. Elegáns és nagyon furcsa. A Kispipán kívül szinte sosem ment sehova. Sőt, az országot sem hagyta el, talán csak akkor, amikor elvitték szegényt munkaszolgálatra. Tele volt félelmekkel, görcsökkel, végül öngyilkos is lett. Ami azért is tragikusan érdekes, mert ez a dal egy igazi öngyilkosság-dal, amit még a világháború előtt rengeteg országban be is tiltottak, mert a szövegfordítások még rá is játszottak erre a hatásra. Nem szó szerint fordították le különböző nyelvekre a magyar eredetit, de rá-rásegítettek, hogy az „öngyilkosság-marketing” ne lanyhuljon. Horror a szöveg, horror a háttértörténet, és létezik belőle számtalan feldolgozás.

Melyiket szereted a legjobban?

Egyértelműen Björkét. Sok nagy előadónak érdekes módon beletört a bicskája, például Elvis Costello verziója sem túl jó, pedig tőle jó néhány dolgot nagyon becsülök.

Ahogy öregszem, nekem egyre több gyerekkori kedvenc zeném jut eszembe, egy-egy karácsonyfa alá betett kislemez, magnószalagok jönnek elő a messzi távolból. Neked mik az első hatásaid?

Majdnem kizárólag komolyzene szólt otthon. Együtt éltünk nagybátyámékkal, hatan laktunk egy kétszobás lakásban, ő meg nagy zenerajongó volt, gyűjtötte a lemezeket, nagyon-nagyon sok klasszikus zenét hallgatott, szabályosan el voltam árasztva vele.

Gondolom, akkor még nem is érintett, mert nem is érinthetett meg a nyugati popkultúra.

Hát egyáltalán nem. Én elég régi gyerek vagyok, és az 50-es években a Klauzál tér sarkán efféle zenékhez elég nehéz lett volna hozzájutni. Hetedikes-nyolcadikos koromban már ismertem egy-két olyan srácot, akiknek a nagyobb bátyjai valamilyen úton-módon már hozzáfértek a kor nyugati zenéiből valamicskéhez, és akkor már a boltokban néha feltűntek magyar meg csehszlovák szalagos magnók, és ezekről hallgattuk megbabonázva az első felvételeket. Aztán jött a Beatles, és nekem végem lett.

Az volt a legelső úgynevezett könnyűzene, ami szíven meg fejbe ütött?

Az igazi nagy fejbeverés az volt. Nem tudtam szabadulni a hatása alól, és az igazat megvallva, nem is akartam.

És akkor nem érezted úgy, hogy most azonnal választanod kell a komoly és könnyű műfaj között? Mert igazából azóta is sok műfaj kísér, és nem lettél azóta se egy skatulyás ember.

Nem fordítottam én hátat a komolyzenének, csak egyszerűen szép lassan a szakmámmá vált a beatzene. Választanom kellett, és én ezt választottam. A konziban kevesekre hatott ez a zene olyannyira, mint rám. Mihály Tomi volt az egyetlen, akivel ez közös szenvedélyünk lett. Nagyjából együtt nőttem fel Kocsis Zolikával, mindig egymás szeme előtt voltunk, őt például a beatzene kicsit se érintette meg.

Egy iskolába is jártatok.

Igen, de inkább nem, mert ő hamar magántanuló lett, és messze „elrepült” minden szempontból a suliból. A nagy „Kocsis-Ránki-Schiff-hármas” tagjai elképesztő magasságokba jutottak. És én azzal tisztában voltam már akkor, pedig kicsit idősebb voltam náluk, hogy a nyomába nem jutok az ő tudásuknak.

Célod volt egyáltalán a nyomába jutni?

Nézd, sok minden kavarog egy tizenéves fejében. De azt mi mind tudtuk, hogy ők hárman zsenik, és ez aztán be is bizonyosodott a külvilág számára is. Közben meg más dolgok is kezdtek izgatni. Korrepetitorféleség lettem Sík Olga énekosztályában – igaz, akkor még hallgató is voltam a konziban, de ez is érdekelt, meg a zongorakísérői szerep. És ez meg is maradt, a mai napig ez az egyik kedvenc létem a zenében. Közben meg előállt az a fura helyzet, hogy Mihály Tomi barátom elment az Omegába, és kis idő múltán azt mondta nekik, hogy van egy haverja, aki elég jó dalokat tud írni. És egyszer csak megkaptam az üzenetet, hogy meg akarnak hallgatni. Ezzel kezdődött minden.

Bírtad az Omegát akkor?

Nem is ismertem. Egyetemi zenekar volt, felvételeik nem voltak, az Eötvös Klubban meg a Kinizsiben játszottak. Oda én nem tudtam volna bejutni, nem volt tagságim. Mikor megismertem őket, bírtam nagyon. Megvolt a beépülésemnek a maga lassú útja. Laux Józsi, aki vitte előre az Omega dolgát – noha, asszem’, nem volt kimondva, hogy ki a főnök, de azért ő volt –, szóval ő mondta ki azt az öt szót, hogy „Figyelj, most be fogsz szállni”. Én meg beszálltam. Tehát eldőlt a sorsom.

Te egy igazi mentor vagy. Éppen most csukta be az ajtót maga után egy énekesnő, ahol ülünk, és akinek dalokat is írsz. Ő is énekelt veled az arénás nagykoncerten. Neked, nektek voltak mentorfiguráitok akkoriban? Vagy csak úgy megtörténtek a dolgok veletek?

Ebben a korszakban még nem voltak „nagy öregek” a beatzenében, maximum „nagy fiatalok”. Az én mentoraim a Beatles meg a Stones voltak, meg még száz másik előadó, szerző és zenekar. Az Omegából való eljövetelem ezeknek az „apafiguráknak” is köszönhető részben. Hozzáteszem, ma már sokkal árnyaltabban látom az apró részleteket, a saját hibáimmal együtt, mert van, ami indokolatlannak tűnik mai szemmel a távozásom körül.

Nem volt igazad? Vagy mit értesz ezen?

Tévedtem több mindenben, inkább ez a helyes kifejezés. De akkor az a csomó alternatív, „underground” angol zene annyira megfogott, hogy elkezdtem más beatstruktrúrákban gondolkodni. Teljesen más volt a világ, más a helyzet, a viszonyítások, minden. A Trafficet, ami nagy kedvencem volt, például nem tudtad az átlagos beatzenekarok közé sorolni, tekintélyük volt, rangjuk, ugyanakkor meg hihetetlenül népszerűek is voltak, több millió lemezt adtak el. Más volt a népszerűség és a mélység kapcsolata akkor. Vannak, akik ma visszanéznek, magyaráznak, elemeznek, s azt akarják hinni, és másokkal elhitetni, hogy harminc-negyven évvel ezelőtti zenéket is mai kategóriákba kell beszorítani.

Pedig nem.

Nagyon nem. A Jethro Tullt például hova teszed? A King Crimsont? Adhatsz valami címkét, de nem lesz pontos. Engem akkor is a kategóriákon túliak izgattak, szerintem ez volt a legnagyobb lökés akkor, amikor leléptem az Omegából. És ma is vannak ilyen zenék. És utálom, amikor nyafognak a kortársaim, hogy „ma nincsenek zenék”. Dehogy nincsenek, csak ezt öregebb fejjel nehéz felfogni, befogadni és elfogadni, hogy a mai húszévesek nem nekünk csinálnak zenét, hanem a többi húszévesnek. Ne csodálkozzanak hát az öregek, főleg, ha nem elég nyitottak, hogy nem értik mindezt.

Oké, de te sem csak a hetvenéveseknek csinálsz zenét.

Hát remélem. Visszatérve a kérdésedre: nekem igazából olyan mentoraim voltak, akikkel soha nem is találkoztam.

És akkor kábé ez a beskatulyázhatatlanság annyira felizgatott, hogy meg akartad csinálni a sajátodat, amiben sok minden lesz majd?

Igen. Arra jutottam, hogy nekem nem az Omegát kell megváltoztatnom, hanem nekem kell valami újba kezdenem. Botorság lett volna azt akarnom, hogy ők lássák másképp a világot, meg nem is akarták volna másképp látni. Kicsit látványos, fájdalmas szakítás volt, de csak kis idő kellett, hogy mindenki belássa, tipikus win-win helyzet alakult ki. Előbb – s főleg utóbb – mondhatni, mindenki jól járt. Én annyira meg voltam repedve a Traffic-ért, meg a Spooky Tooth-ért, és a többi hasonló kísérletezőbb zenéért, hogy lépni akartam más irányba. Mert a dal ugyan náluk is fontos volt, de a dalon belüli zenélés meg a struktúraépítés tán még fontosabb. Így kezdődött az LGT. És nagyon nehezen, lassan forrt ki.

Talán mert elég erős egyéniségekkel kezdtél dolgozni.

Egész életemben ezt csináltam. Nekem ez kellett. Ebben hittem. Még ma is bejön nekem ez a „csináljuk, és meglátjuk, hogy mi lesz belőle”-valami, ez az igazán izgalmas. Bonyolult dolog, nem fekete-fehér, de ez így jó. Meg ezek az utólagos értékelések furák ám, mert amiről most beszélek, ma borzasztóan természetesnek tűnik, már-már közhely, de akkor egyáltalán nem volt az, mert másképp beszélünk és gondolkodunk a zenei univerzumról ma, mint 40-50 éve. Na, ez az univerzum tényleg kitágult. Amit ma zenének hívunk, az beleivódott az egész emberiség tudatába, lehetetlen nélküle értelmezni a modern kort. Akkor a „szótár” első szavainál tartottunk, ma meg ez már egy egész könyvtár. Meg dömpingáru. A zene olyan lett, mint a csokoládé meg a sör.

Vagy az anyanyelv.

Csak annyi a különbség, hogy te esetleg más akcentussal beszélsz, te nem azt a csokit szereted, vagy nem azt a kenyeret eszed, mint én.

Te egy tűnődő ember vagy máskor is, értékelsz régi korszakokat, moralizálsz? Vagy csak néha?

Inkább az utóbbi. Ha beszélgetni kell erről, vagy olyasvalakivel beszélgetek, akivel érdemes, akkor igen, de nem vagyok egy élveboncolós fajta. Egy jó beszélgetésben szép lassan feljönnek, előjönnek érdekes, váratlan témák, mint most is.

Nem túlzok, ha azt mondom e röpke önértékelésed után, hogy nem vagy egy igazán „gyors” ember.

Én? Rettenetesen lassú vagyok. Munkában, mindenben, nagyon lassan „érek”, de ezt én nem bánom. Amikor a tehetségkutatós zsűrizést csináltam, eleinte rám is szóltak, hogy „Te, nem tudnál egy kicsit gyorsabban beszélni?”. Gondolom, sokat vettem el a műsoridőből, azon idegeskedtek a tévések.

A „lassúságod” ellenére már a kezdeti Omega-számaid is elég kiforrottak voltak.

Csináltunk mi elég jó dolgokat, magam is ezt gondolom, meg persze pár tévedésünk is volt, de hát még Jimi Hendrix repertoárjában is vannak rosszabb pillanatok. Sokszor eltévedtem, értettem félre ötletet, instrukciót. Persze. Ahogy, gondolom, más is… De most egy korábbi kérdésed apropóján az jutott eszembe, hogy az első igazi mentorom Jimmy Miller volt. (A 70-80-as évek amerikai alapproducere, számos Rolling Stones-, Jimmy Cliff-, Blind Faith- és Spencer Davis Group-album fűződik a nevéhez, de dolgozott a Motörheaddel és a Primal Screammel is. 52 éves korában hunyt el. – Pzs.) Ő nem úgy dolgozott, hogy „most elmondom nektek a tutit”, mégis tudtuk, hogy mikor, mire gondol munka közben. Már csak az aurájában dolgozni is elképesztő volt. Függetlenül attól mondom ezt, hogy úgynevezett „siker” szempontból eredménytelen volt az együttműködésünk.

Amikor találkoztatok, ő azért már eléggé önpusztító életet élt.

Hát igen. Bár ezt akkor nem így hívták. Elképzelhetetlen magasságból indult lefelé, elég mélyre került a szerektől. Aztán a következő Stones-lemezt már nem is ő csinálta, mert talán már a fiúknál is sokkal többet tolt.

Amikor a tépelődő éned jön elő, akkor gondolsz arra, hogy ebből az együttműködésből, hiszen mégiscsak a korszak tán egyes számú producere figyelt fel rátok, szóval hogy ebből valami őrülten nagy durranás is lehetett volna? Sokan azt a kérdést is felteszik időről időre, hogy ebben a műfajban lehet-e egyáltalán igazán komoly sikereket elérnie egy kelet-európai zenekarnak?

Miért ne lehetne? Csak nekünk, meg egyelőre senki másnak épp még nem sikerült. Nem azért, mintha 74-ben nem lettünk volna formában, sőt, nagyon jól játszottunk éppen akkor, és elég jókat írtak rólunk, és rettenetesen jó koncerteket adtunk Angliában és az USA-ban is. Csak éppen nem állt mögöttünk senki, és nem volt ránk egy fillér sem. Törvényszerű volt, hogy ez így legyen. Basszus, mi egy szocialista országból érkeztünk, ahol a menedzser szót ki sem mondták. Nem volt csapatunk. A producerünk meg éppen rehabra lett ítélve, pedig ha valaki nagyon nagy volt ebben a szakmában, talán rögtön a George Martin utáni, akkor az éppen ő volt.

Ha külföld, akkor persze egyből beugrik a Kanye Westtel való afférod, és ennek apropóján nem is a per – mert az inkább egy felszínes bulvár-üggyé vált közben –, hanem az a csomó szempling jut eszembe, amit nemcsak tőled, hanem több más korszakbeli hazai felvételről használtak / használnak nemzetközi sztárok. Mitől érdekes ez a „hazai hangzás” még mindig?

Érdekes kérdés, mert akkoriban a nagyok, akiket hallgattunk, már korlátlan időket töltöttek a stúdiókban, gigászi cucchalmaz és a legújabb, legfejlettebb technika társaságában. Nekünk a korszerű technika, az eszközök és az idő hiányát ötlettel és gondolattal kellett – néha kínlódva – pótolnunk. Azok a felvételek sok szempontból érdekes vagy épp furcsa hangzásvilággal rendelkeznek, ez tény. Szóval én nem csodálkozom, hogy vannak idézetek ebből a korszakból mások felvételein szép számmal. A kelet-európai felvételek jó részének jól felismerhető, a kutakodó fül számára eléggé spéci hangzása van.

Gondolom, másképp látod a szemplingtechnika művészi felhasználását és mondjuk több perc zene engedély nélküli átemelését egy számodból.

Persze. Az utóbbi inkább a megalázottság érzésével párosul. Ezen viccelődve, ennek a sztorinak – már ha van mindezek után kedvem a tréfához – inkább a „Kelet-Európa második kifosztása” címet adnám. Jogi, anyagi és ezzel összefüggésben erkölcsi oka is van annak, hogy odaát simán belenyúlnak a mi életünkbe. Attól, hogy nem tudják, kik vagyunk mi, hol élünk, azt hiszik, mi sem tudjuk, ők miket csinálnak a mi cuccainkból, cuccainkkal. Olyan messze vagyunk, hogy úgy se számít? A Kanye West-pernél engem a „nem hagyom magam”-attitűd vezérelt. Egyébként van egy külön gyűjteményem, hogy hányan és miként használtak fel az LGT-től vagy más dolgaimból kisebb-nagyobb részleteket. Wiz Khalifának is van egy dala, a Buss Down, aminek a kísérete a dal komplett, 3-4 percnyi hosszában semmi másból nem áll, mint a Gyöngyhajú lány orgonabevezetőjéből.

Ez még Kanye előttről, igaz?

Asszem’. De Z-Trip például az És jött a doktor-t használta fel ugyanígy. Reggelig folytathatnám. Ezek a három és fél, négy percek, ezek már semmiképpen sem a szempling-kategóriába, vagy egy „hangminta új kontextusba ágyazása” címszó alá tartoznak. Ez már baromira más.

És nekimentél Wiz Khalifának is?

Már belefáradtam. Nem mondom azt, hogy nem érint meg egyáltalán, de nem akarok folyamatosan harcolni. Aztán az is lehet, hogy meggondolom magam. A híres sztori szerint, mikor megkérdezték Keith Richardst, mit tanácsol a kezdő zenészeknek, azt mondta, koncert előtt menjenek brunzolni. Ha engem kérdeznének, én azt mondanám, ne szégyelljék és ne halogassák megvédeni magukat, mert a végén saját magukon kívül úgyse számíthatnak senkire, hiába a tíz- meg húszoldalas papírok. Olyan szerződést még nem nagyon láttam, ami valójában a zenészt védi.

De ha már a fekete zene mainstream vonala került elő a beszélgetésünknek ezen a pontján, én mindig is elég „feketének” éreztem az LGT-t, ritmikailag vagy a funky tekintetében. Első reggae-élményem például a Mindenki másképp csinálja, erre tisztán emlékszem. Voltak nagy fekete zenei élményeid, amikből ez jön?

Persze, mindig is nagyon szerettem a műfajt. Volt, mikor azt gondoltam, hogy külön lehet vagy kell választani a műfajokat. De minek is kéne? Van egyáltalán tisztán „fekete” meg „fehér” zene? Ezek vajon nem ostoba kategóriák egy folyamatosan szimbiózisban, egymásra hatásban alakuló zenei világban? De. Azok. Nézd meg, hány fehér basszusgitáros vagy dobos játszik fekete funk-zenekarokban, meg fordítva, sorolhatnám a közhelypéldákat. Ez is azt igazolja, hogy nincsenek átléphetetlen elválasztóvonalak a zenében, és jogosan dumálok itt is a skatulyák ellen. Szóval nagyon nehéz megtalálni a gyökereket, és nem is biztos, hogy meg kell találni. A föld alatt fonódnak, olvadnak, keverednek össze a dolgok.

Az Amadindával való évtizedes együttműködésünk garmadával ad erre példákat. Ők kutatták, gyűjtötték, tanulták más világrészek etnikai zenéit, és sokszor gondoltam arra, hogy emiatt (is) lett számukra sokkal könnyebben érthető, tanulható, játszható az amúgy sokszor pokolian nehéz kortárs zene. És ezért is övezi őket ilyen elismerés világszerte. A XX. század első felében alkotó kortárs szerzők mára végre megtörtént „befogadásában”– szerintem – komoly szerepe lehetett a jazz népszerűsödésének. A modern, kísérletező jazz hangzásvilága, hangszerelési megoldásai sokakat fordítottak a kortárs zene felé. Mi csak azt hisszük, hogy van „fekete zene” meg „fehér”, vagy éppen „piros”, de ez csak egyszerűsítő skatulyázás. A zene áthallásokból építkezik. A zene mindig befogadó. Mindig. A jó zene mindig nyitott, ahogy a jó zenehallgató is.

Meg a ritmika az leginkább egy közös, – jobb szó híján – spirituális, genetikai kincs.

És sosem teljesen biztos, hogy honnan jön! És az „1-4-5-1” az nem csak fehér és nem is csak fekete. És nem Afrikában született. S hogy a blues fekete zene? Volt az elején. És az első bluest az afrikaiak nem Afrikában, hanem Amerikában játszották. A gyökérzet mélyen van, kusza, és nem tűr magáncédulákat.

A gyökerekről jut eszembe: te egy eléggé urbánus lélek vagy, és közben meg látjuk, ahogy időről időre a Csíkban is játszol elég nagy kedvvel. A skatulyák elutasításán kívül mi közöd a népzenéhez?

A konzervatóriumban az elképesztő C. Nagy Béla volt a népzenetanárunk, és éveken át nagyon lelkesen hallgattuk őt. Soha nem hagytam ki az óráit. Innen is jöhet az, amitől olyan hamar megtaláltuk az összhangot a Csíkkal. A Bartók-Kodály-hagyományok, ha nem is túl harsányan, de ma is élnek, a kincsek mentése kicsiben még ma is folyik. Amiket ötvenegynéhány éve tanultam a népzeneórákon, a Csíkok nélkül már nem tudtam volna előhívni magamban. És nagyon élvezem a velük való zenélést. Azt hiszem, ők is szeretnek velem játszani, és hát olyan tempó van a Csíkban, hogy arra élvezet rádőlni!

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Ez egy újabb szerep ilyenkor nálad? És ha már szerep, akkor ebből az attitűdből írsz másoknak is lemezt? Hogy van ez? Megjön az ihlet, és megvarrod annak, akire elképzeled a dalt, mint egy ruhát? Vagy ha éppen több emberre képzeled el mindezt, abból írod a sokszereplős színpadi műveket?

Soha. Felkérnek rá, és ha inspirál a felkérés, és ha ott az a valami az előadóban, akkor kezdek gondolkodni, képzelődni, hogy milyennek szeretném hallani, látni őt, mitől lesz ez érdekes mind a kettőnknek, mi az értelme, hogy együtt dolgozunk? És vázlatolok, válogatok, szöveget, verset, megírom, hangszerelem, jól megy az idő. Mindig is így volt.

Most is, ha Rúzsa Magdinak vagy Oláh Ibolyának írsz, az abból van, hogy „Pici bácsi, írj nekünk dalokat!”?

Igen.

Meglepsz! Sosem gondoltam volna, hogy ezek a személyes dalok ennyire egyértelműen, kizárólag felkérésből születnének.

Felkérésből, igen, de ez nem ilyen egyszerű. Ráadásul velük dolgozva kiélhetem a titkos zenetanítói ambícióimat. Mert mindig kell valami igazi összeérés, és ehhez barátság és főleg szeretet kell. Becsülnöm, szeretnem kell, akivel komolyan együtt dolgozom, másképp én nem tudok működni. Hiába kéri valaki, hogy írjak neki dalokat, akárkinek nem tudok. Ilyen értelemben én egyáltalán nem vagyok profi, hogy „itt egy dal, megírtam, aztán majd valaki elénekli”, vagy hogy szólnék egy kiadónak, hogy „itt egy pár dal, eladhatjátok valakinek”. Mindenkivel barátságban voltam, és maradtam is, akinek valaha is lemezt csináltam.

Révész Sanyival anno a MOM parknál egy padon, meg a fűben, néha nálunk dumáltunk délutánokon át, míg kialakult, hogy áll össze az a lemez. Katona Klári első anyagára Dusánnal egy fél éven át intenzíven készülődtünk, mire megmutattam az első dalt. Klárikával mostanában, ha évente néhányszor beszélgetünk, az nagyon különleges, abban ott van az a harminc-negyven dal. A mi külön kis világunk. És létezik ilyen világocska Magdival és Ibolyával is. A „Voltam Ibojka” két és fél évig készült, de azon 28 dal van. Az új Rúzsa Magdi anyag másfél évet kap.

Olyanokat mondasz, ami most hirtelen a tartózkodás, közelkerülés és akár a spiritualitás irányába mutat, főleg, hogy most Révészt is szóba hoztad. Úgy érzem, hogy ezt a témát azért elég szemérmesen titokban tartod. Látok erre utalásokat dalaidban, de ezek a dalok nem beszélnek a te lelki életedről egyértelműen.

Én tisztelem mások gondolkodását, hitét, spiritualitását, és megvannak a magam elképzelései erről a témáról. De intézményes módon én nagyon nehezen „csatlakozom” bárhova. Nyilván nehezen is beszélnék erről, de alkatomnál fogva odáig el sem jutok. Bármiféle izmushoz, csoportosuláshoz én nagyon nehezen, vagyis egészen pontosan: én nem csatlakozom. Én lassan fogadok el, szeretek meg embereket. Nem szeretek kételkedni másokban, és ezért arra nem vagyok vevő, hogy spirituális vagy ezoterikus, vagy épp ideológiai kérdésekről elmefutattásokat hallgassak hosszasan. Kicsit pontosabban: bennem nincs indíttatás arra, ha valahol együtt vannak harmincan, akik ugyanazt gondolják, akkor én majd beülök oda harmincegyediknek, és gyorsan szeretném én is ugyanazt gondolni. És akkor milyen jó lesz. Mint a politikában. Én ettől inkább menekülök. Engem ez nem köt le. Én máshol keresek valamit.

Az istenhit nem ragadott meg gyermekkorodban sem?

Dehogynem, én írok is erről. De én nem Istenről beszéltem az imént, hanem az intézményesített, tömegépítő szándékról. Istenről a Leonardban is beszélek: megírom, hogy a Jóisten képes elanyátlanodni néha. Csak hát, aki neki segít, az kitől kapta a tudást? Mikor a Leonardot írtam, szorongtam is, ha leírom azt, hogy néha a Jóistennek is kell valaki, aki véletlenül pont akkor, pont ott felbukkan, és segít neki elrendezni az ő dolgait, akkor netán még jól meg is leszek büntetve ezért.

Valaki mostanában azt írta, hogy ez a legőszintébb dalod.

Lehet. Ha egyáltalán van ilyen kategória. De ebből is van tanulság: te ne elemezd a saját dolgaidat, elég, ha csinálod! Hadd elemezzék, akik akarják vagy ez a dolguk. Mert lehet, hogy náluk, a zenehallgatóknál van az igazság egy része, amit esetleg nem is tudtál, pedig te írtad a dalt. Persze fölbugyoghat egy csomó hülyeség is. De nem baj. Így megy ez körbe-körbe, daltól a hallgatóig és vissza, hozzád, hozzám. És ebből tanulni is lehet.

Disclaimer: Jelen interjú készítője az Anima Sound System vezetője is egyben, Presser Gábor pedig a közelmúltban készített egy feldolgozást kedvenc Anima-dalából egy dupla Anima-válogatáslemezre, ami az Indexen debütál még idén.

Prieger Zs.
Fotó: Erdélyi Gábor
Forrás: langologitarok.blog.hu

A 70 éves Presser Gáborról itt írtunk portrét.