240

Dead Can Dance: Dionysus

Zenekritika

dead-can-dance-dionysus

Többé-kevésbé köztudott, hogy Brendan Perry érdeklődésének középpontjában évek óta a görög és török zene, illetve kultúra áll. A Dead Can Dance kilencedik teljes stúdióalbuma, a Dionysus talán még direktebb formában tükrözi ezt, mint a duó újbóli egymásra találása után 2012-ben megjelent Anastasis anyaga, hiszen ezúttal kifejezetten a bor és mámor görög istenéhez kapcsolódó rítusok és rituálék adják a lemez fő témáját.

Kifejezetten nehéz hagyományos szempontok mentén értékelni egy-egy Dead Can Dance albumot, ahogy egy magyar népdalon sem szokás számon kérni az ereszkedő dallamsorokat. Lisa Gerrard és Brendan Perry olyan sajátos zenei univerzumot alakított ki az elmúlt harminchét évben, ami hangulatával vagy azonnal beszippantja a hallgatót, vagy abszolút hidegen hagyja. Az úgynevezett világzene meg, amely stílusba manapság jobb híján sorolják a duót, eleve nehéz ügy, hiszen nagyon vékony az a határvonal, amikor a szépség giccsbe, a változatos hangszerelés vásári hangszerkavalkádba fordul át. Szerencsére a Dead Can Dance ezeket a csapdákat sikerrel kerüli el új lemezén, és bár számomra néhol kissé túl nyilvánvalók azok a megoldások, melyek az album szakrális, szertartászene karakterét hivatottak erősíteni, szerencsére ezek is elég távol vannak az „egy órányi relaxáció” típusú Youtube-megamixek dimenziójától.

A Dionysus jó példája annak a mára már közhelyszámba menő megállapításnak, miszerint a zene hang nélküli nyelv. Nemcsak azért, mert Lisa Gerrard szöveget nélkülöző, védjegyszerű éneke önmagában meg is valósítja ezt a törekvést, hanem mert az idei anyagon is rengeteg, eredetét tekintve akár egymástól kifejezetten messze álló zenei hatás és hangulat, ha úgy tetszik, nyelvezet keveredik, ami a hangszerelésben is tetten érhető. Így kerülhet egymás mellé didgeridoo, iráni dob, pásztorfurulya, meg különböző, Perry által bevallottan ihletforrásként is felhasznált állathangok. Ez eredményezhetne bábeli zűrzavart és koncepciótlanságot, de a hét friss tétel nagy erénye, hogy a különböző motívumokat képesek egységes keretbe foglalni. Ugyan messze nem homogén a hangulat – furcsa is lenne ez tőlük –, és számos zenei motívumban érzékelhető némi szándékoltság, öncélú hatásvadászat és harsányság nem fedezhető fel a feldolgozott téma ellenére sem. Ebben a tekintetben jellemző az albumra egyfajta jó értelemben vett multikulturalizmus – bár ez a kifejezés bizonyos körökben mára szitokszóvá züllött –, azaz a törekvés különféle népek és korok örökségének új formában értelmezésére, ami mindenképpen tiszteletre méltó.

Talán meglepő, de számomra azok a Dionysus legerősebb pillanatai, amikor Gerrard és Perry, azaz a női és férfi lelkület egyszerre jelenik meg vokálisan a dalokban. Ilyen momentumokat rejt a The Mountain, a The Forest és a záró Psychopomp. Ez utóbbi természeti hangokat bőven felhasználó minimalista ambient hangulatával a zenekar legszebb hagyományainak folytatója, az a féle éteri, testetlen dal, amely megfelelő pillanatban hallgatva nagyon kevés hanggal képes önmagánál sokkal többet mondani. Már ezért a szűk négypercnyi egyszerű szépségért megérte felvenni ezt az albumot. Szimpla, minden gesztust nélkülöző lezárása jó érzékkel pont annyi űrt hagy maga után, hogy nem nehéz újrakezdeni az egyébként sem túlírt, összesen harminchat percnyi lemez hallgatását. Érdekes, színes album a Dionysus, rövidsége ellenére sok felfedeznivalóval. A Dead Can Dance világát kedvelőknek, zenei sokféleségre nyitott füleknek több mint ajánlott hallgatnivaló. 4/5

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.11.19