1537

The Master

1 perces filmkritika

Nem tudok pontos számot mondani, pedig egyszer, valamelyik filmben elhangzott egy döbbenetes adat. Arról, hogy az USA-ban bejegyzett vallási csoportok, közösségek és egyéb összetartó kollektívák száma mekkora mennyiségre rúg. Már nem emlékszem, de bizonyára több ezerre (ahol a több lehet, hogy tényleg sok) tehető. A vallás tárgyaként állhat egy istenség, jövőkép, fantazmagórikus hit, tudományos hiedelem, földöntúli mese, akármi és bármi.

És van persze, aki mindezeket az adott csoportban összefogja, képviseli/kinyilatkoztatja és irányítja. Na, őket hívja a köznyelv szektáknak és szektavezéreknek. A The Master is erről a témáról szól. Paul Thomas Anderson filmje egy sablonnak és talán etalonnak is tekinthető kommunitibe vezérel bennünket, ahol látszik, mennyire könnyű a bizonytalan individuumot megragadni, majd fogva tartani, hogy a végén átfogó, hamis identitás alakuljon ki benne. Freddie Quell pszichés problémákkal küzdő, alkoholfüggő háborús veterán, aki „könnyűszerrel” kerül be(le) a gondok és bajok gyökereit az előző életekben (vagy akár az egyedfejlődésben) kereső csoportosulásba. És majdnem örökké ott is ragad.

A The Master története egyenes vonalú, és meglepetésre nem annyira magával ragadó, holott egészen sok aspektusát körbejárja a témának. De Anderson a hangsúlyt (a dinamikával együtt) teljességgel a két főszereplőre helyezi: köztük történik meg minden, bennük zajlanak le a lelki, érzelmi, tudati cselekmények, szó szerint ők szimbolizálják a fizikailag megragadható testi kifejezőeszközök egészét. A zsibbasztóan zseniális Joaquin Phoenix kerül az elképesztően szuggesztív Philip Seymour Hoffman hatása alá. Kettősük egymásra hatása, interakcióik, fizikai és szellemi auráik kulisszák nélkül is tökéletesen mesélik el a The Master felépített leírását, ahol van kezdőpont, csúcspont és végpont. Akár egy aprólékos, orvosi diagnózis. Rettentő erősen találnak a másikra a filmvásznon (lélegzetelállító, amikor a Master pislogás nélküli kérdezz-feleleket játszik Freddie-vel), bámulatos alakítást nyújtanak – kaptak is egy-egy Oscar-jelölést érte.

A The Master képi megoldásai zavarbaejtő élességgel ragadják meg a lényegi mélységek látványba transzportált vizuális lenyomatait, a ritmus lassú és gyors diszharmóniája pedig pontosan azt a hatást kelti a nézőben, amelynek a súlyozás szempontjából jelentkeznie kell. A szomorú vetülete Phoenix és Hoffman kettősének, hogy Joaquin bátyja, River is a drog miatt halt meg ugyanúgy, mint Hoffman. De az emlékezetünk inkább őrizze róluk azt a párhuzamot, hogy pályafutásuk során mindketten – ráadásul ugyanabban az évben, 1999-ben – szerepeltek Joel Schumacher rendezői keze alatt (Phoenix – 8 milliméter; Hoffman –Hibátlanok). A The Master tehát színészileg roppant látványos és hatásos film, s ha már Phoenix és Hoffman kettőse: a megboldogult Philip Seymour Paul Thomas Anderson 4 filmjében is szerepelt, s most talán továbbadta a stafétát Joaquin-nak, hiszen a rendező következő mozijában, az Inherent Vice-ban is ő a főszereplő, ahol egy drogfüggő karaktert alakít…

2012, amerikai, 144 perc
rendező: Paul Thomas Anderson
forgatókönyvíró: Paul Thomas Anderson
szereplők: Philip Seymour Hoffman, Joaquin Phoenix, Amy Adams,
Laura Dern, Kevin J. O’Connor, Rami Malek, Jesse Plemons

Szilvási Krisztián

2014.12.12