Fizikusként, a torziós inga feltalálójaként ismert, de tehetségét több irányban is kamatoztatta. Követte édesapját a bársonyszékben mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, de volt akadémikus, egyetemi tanár is.

Tanulmányait a pesti piarista gimnáziumban kezdte, majd a pesti egyetem jogi karán folytatta. Ezzel párhuzamosan természettudományi fakultásokra is beiratkozott, ahol olyan professzoroktól tanulhatott, mint Than Károly kémikus, Petzval Ottó matematikus vagy Krenner József geológus. Jogászként végzett, de atyai jóváhagyással mégis a fizikusi pálya mellett kötelezte el magát, ezért 1868-ban beiratkozott a heidelbergi egyetemre, a természettudományok fellegvárába (ekkoriban három világhírű tudós is itt tanított: Kirchhoff, Helmholtz és Bunsen), ahol summa cum laude, azaz színjeles eredménnyel szerzett doktori címet.

Erről apjának a következőket írta: „…E fokozatot nemigen osztogatják. Ebben a félévben kívülem még csak egy jelöltnek adatott, s kultuszminiszteri örömöd telhetik abban, hogy az is magyar volt… neve König Gyula, győri születésű matematikus.”

Tehetségét mutatja, hogy hazatérve, mind az egyetemen, mind az Akadémián a legmagasabb pozícióig jutott. Az egyetemen először laboratóriumi kutatásokat folytatott a doktori fokozat megszerzéséhez, majd a következő évben már rendes tanár. 1878-ban (ekkor 30 éves) Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után a kísérleti fizikai tanszék vezetője lett, illetve megbízást kapott a Fizikai Intézet igazgatói teendőinek ellátására. 1873-ban, 25 évesen megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagjává, 1889-től pedig 16 éven át az Akadémia elnöke volt.

A tudományos munkán túl közéleti szerepet is vállalt mint vallás- és közoktatási miniszter. A bársonyszék birtokosaként a népiskolák számának növelését tartotta fontosnak, valamint édesapja emlékére megalapította a Báró Eötvös József Collegiumot, ahol főleg a nehéz anyagi helyzetű, ámde tehetséges hallgatókat karolták fel, mint később Kodály Zoltán és Szekfű Gyula. Amikor idősebbé vált, igyekezett társadalmi tisztségeitől megválni, hogy minden erejét és energiáját kizárólag kutatásainak szentelhesse. Ezért mondott le 1905-ben akadémiai elnöki tisztségéről is.

A Természettudományi Társulatnak is egyik legaktívabb tagja volt. 1891-ben többedmagával megalapította a Mathematikai és Physikai Társulatot és annak folyóiratát. A tudományos pályán kezdetben a kapillaritás (felületi feszültség) jelenségét vizsgálta, majd a földmágnesség és a gravitáció felé fordult érdeklődése. Tévhit, hogy a róla elnevezett torziós ingát ő találta fel – azt már korábban Henry Cavendish és Coulomb is megalkotta –, az azonban vitathatatlanul az ő érdeme, hogy a benne rejlő tudományos lehetőségeket kiaknázta. A torziós inga (variométer) eredetileg arra szolgált, hogy pontosan meghatározzák a gravitációs állandót, illetve a Föld adott pontján fellépő pontos nehézségi gyorsulást. Eötvös azonban felismerte, hogy a torziós inga alkalmasnak bizonyul a mélyben rejtőző ásványok kutatására. 

A következőt mondta a műszerről: „Egyszerű, mint Hamlet fuvolája, csak játszani kell tudni rajta, és miként abból a zenész gyönyörködtető változásokat tud kicsalni, úgy ebből a fizikus, a maga nem kisebb gyönyörűségére, kiolvashatja a nehézségnek legfinomabb változásait. Ily módon a földkéreg oly mélységeibe pillanthatunk be, ahová szemünk nem hatolhat és fúróink el nem érnek."

A műszer innentől fontos geodéziai eszköz lett, amelynek használatával az első világháború előtt jelentős lelőhelyeket fedeztek fel (például a Texasban található hatalmas olajmezőket). Érdekes, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott és díjat nyert eszközt tudományszeretetre hivatkozva nem szabadalmaztatta, pedig egyes vizsgálatai kísérleti igazolását adják az Einstein-féle relativitáselméletnek.

Joggal gondolhatjuk, hogy Eötvös Loránd érdemes lenne a Nobel-díjra. Bár a Magyar Tudományos Akadémia 1913-ban felterjesztette fel őt a legmagasabb elismerésre, kezdeményezésük nem járt sikerrel. Ezen kívül azonban szinte minden díjat elnyert: 1900-ban a párizsi világkiállításon arany minősítéssel jutalmazták, miközben Oslo, Berlin, Krakkó és számos város egyetemén díszdoktori címet kapott. Eötvös Loránd mind a Monarchiában, mind külföldön fejedelmi kitüntetések tucatjait vehette át, emlékét egy ásvány, a lorándit mellett tudományos díj, a róla elnevezett Geofizikai Intézet, és – 1950 óta – az ország legnagyobb egyeteme is őrzi. Eötvös kutatásaival mindmáig a magyar kísérleti fizika csúcsteljesítményét adta, 1919-ben bekövetkező halála után a nemzetközi tudományos világ a „fizika egyik fejedelmeként” gyászolta őt. Az iránta érzett tisztelet még a 20. század első évtizedeire jellemző forrongó politikai ellentéteket is csillapította, ezért lehetséges, hogy a tudóst a tanácsköztársaság saját halottjának tekintette, emlékét pedig minden korban általános megbecsülés övezte.

Ars poeticáját így fogalmazta meg: "Az igazi természettudós ... örömöt talál magában a kutatásban s azokban az eredményekben, melyeket az emberiség jólétének előmozdítására értékesít."

Eötvös az intenzív szellemi munka mellett rendszeresen lovagolt, 12 kilométerre levő, pestszentlőrinci házából lóháton járt be egyetemi előadásait megtartani. Szenvedélyes hegymászó volt, alig tizennyolc éves korában feljutott Európa második legmagasabb csúcsára, a Monte Rosára (4638 m). Dél- Tirolban pedig egy hegycsúcsot neveztek el róla. Szenvedélyes fotós is volt. Felvételei érdekes kortörténeti dokumentumok.

Szabó Szilvia

Forrás: Wikipédia, Rubicon, Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

Az 1. kép a Tomory Lajos Múzeum oldaláról származik, a 2. kép pedig a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből, ahol megtalálhatók a szerzői jogi feltételek és a szerző neve.