Mert látszólag Lloyd túl van már mindenen, Milesra gyakorolt hatáson, a Doorsszal, Canonball-lal, a Beach Boysszal, Chico-val és a mi egyedülálló, imádnivaló Szabó Gáborunkkal való közös munkákon, crossoveren és fehér párducságon, kemény és sűrű éveken, pszichedelián és avantgárdon, majd egy évtizedes elvonuláson, de éppen 80 éves csibész-mosolya, brutális nyitottsága, az a nem közhely-spiritulitás, ami árad a mikrofonhoz lépéséből, az evangéliumian egyszerű játékából, vagy csak ahogy leül a színpad hátterében, s a szemüvegével ügyködik, és szó szerint csodálattal kipillant a társaira, mind azt mondják: ez az idén a kilencedik évtizedébe lépő szaxofonos-fuvolista-zeneszerző még mindig mindenre kész, a figyelme kihegyezve, és noha tánca már lassított felvételű extázis, tekintete még most is univerzumokon suhan át.

Azt néztem-hallgattam elalélva, hogy elképesztő, mennyire képben van még mindig. Mennyire jelenidejű ez az egész. Lloyd most is nagyon tudja, kivel zenéljen: például Bill Frisell-lel – akit először 1984-ben láttam Paul Motian triójában a debreceni Nagyerdő-tisztás kérlelhetetlen napsütésében, s akinek megvolt a maga kiképzése a fél évszázadon át egy ride-ot használó dobos mellett –, aki oly képtelenül szürreális-szentimentális Amerikát, országúti meditációt képes gyermeki szeretettel és Zornon túli kísérletezéssel előadni, hogy belesajdulsz és vigyorogsz tőle egyszerre.

És ha Frisellt persze még az a Greg Leisz is erősíti ebben az élő, színpadi filmzeneírásban, aki maga a steel-gitározás, aki K.D.Langtól a Daft Punkig mindenkinek ajándékozott már tökéletesen pontos, szívbemarkoló és csak rá jellemző, átszellemült futamokat, aki bár szerepel egymillió albumon, mégsem haknizik sosem, szóval ez így együtt már nagyon közel van a tökéleteshez.

Ezt fokozni nem nagyon lehet, maximum, ha olyan ritmusszekció dolgozik alád, mint Reuben Rogers és Eric Harland, akik akkora nagyágyúk, mintha Beckenbauer és Puyol védekezne mögötted időutazásilag, miközben te a középpályán szövöd a legszebb támadás aranyfonalát. Megbízhatóság, intelligencia, épp annyi virtuozitás, amennyi kell. Harland dobszólója simán elkezdődhet egy ásványvizes üvegen és befejeződhet a dobverőtartón, akkor is száz százalékos. Az a mosoly meg, ahogy Lukács Miklós cimbalomjátékát nyugtázza, na, ott, annál a pillanatnál kb. százhúsz százalékot mértem.

A szenzációs Lukács, ez a kisfiúmosolyú és okos művész, aki immáron nemzeti büszkeségünkké érett, Lloyd nagy kedvence, köztudott, hogy Wild Man Dance című albumán is szerepelt már, s korábban is koncerteztek együtt. Most pedig hovatovább főszerepet kapott, tökéletesen megérdemelten. A Bartók-rajongó Lloyd láthatóan odavan Lukácsért, aki a koncert második felében virtuóz, közép-európai tekercset is befűz a vetítőbe, hogy aztán együtt száguldjanak a Főnökkel Big Sur-ből a Népszínház utcába és vissza. Szimbiózisban, sőt, cimbiózisban vannak. A könnyeink folynak, közben vigyorgunk, megint sírunk, tapsolunk, ráadást követelünk, ahogy azt kell, nagyon boldog gyerekek vagyunk, mondom. Frisell és Leisz is vigyorog, tapsol, ők is gyerekek, persze, csodás, játékos, isteni az este. Dylan Masters of War-jával indult, 19.századi amerikai folkdal-verzióval folytatódott és bár még most is tartana.

Prieger Zs.
Fotók: Kleb Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

Fotógaléria: Charles Lloyd and the Marvels Budapesten

4 kép