Emlékszel a legelső könyvre, amit nagyon szerettél?

Igen, persze. Már négyéves koromban megtanultam olvasni a szomszéd kislánytól, Katitól. Anyukám nem is tudott róla. Családi történet, hogy egyszer a vonaton ültünk, és az első szó, amit az ő füle hallatára kiolvastam, ez volt: Almásfüzitő alsó. Egy néni megdicsért, hogy milyen ügyes kis iskolás vagyok. Anyukám mondta, hogy dehogy iskolás, óvodás! De honnan tudsz te olvasni?! Így derült ki a dolog.
Azóta is a világon az egyik legjobb dolog az életemben az olvasás. A hivatásom is olyan, hogy egész évben olvashatok. Persze elsősorban meséket és gyerekirodalmat, de a felnőttirodalom sem marad ki, csak inkább a nyaralás idejére marad. Bár épp most kezdtem el Tóth Krisztina Párducpompáját.
Visszatérve az első könyvre, egy csodás gyűjtemény, a Kisgyermekek nagy mesekönyve volt, amiben vannak magyar népmesék, de a kínain át a Grimm és Perrault mesékig mindenféle található benne.
A családban maradt a könyv, az unokahúgom kisfiánál, és vicces volt látni, amikor fellapoztam, hogy annak idején piros pontokkal vagy fekete pontokkal, később pedig jegyekkel osztályoztam a meséket. A Világszép Nádszál kisasszony például csillagos ötöst kapott, egy bonyolult kínai mese viszont fekete pontokat. Most nagyon kíváncsi vagyok, milyen lenne újraolvasni ezt a történetet. Mennyiben változott a véleményem az elmúlt „kétmillió év” alatt.
Úgyhogy jól emlékszem az első könyvekre. Hozzátartozik a történethez, hogy nálunk apukám és anyukám is mesélt nekünk, mint minden egészséges családban. Énekeltek is, és ezek a dalok a mai napig bennem vannak. Örök időkre beivódnak azok a pillanatok, amit az édesanyjával tölt az ember kiskorában. Emlékszem a karácsonyokra is, a mézeskalács illatú délutánokra, amikor a szoba különböző pontjain ült apukám, anyukám, a tesóm, és mindenki olvasott. Mert nálunk a legnagyobb ajándék volt a könyv.

Ki tudnál emelni egy kedvenc írót?

Nem tudok egyetlen egyet, mert nagyon sok elképesztő könyvélményem van. Például Móricz Erdély-trilógiája annyira magával ragadott, hogy amennyi időm csak volt, egyfolytában olvastam. De amikor már közeledett a harmadik kötet vége, akkor csak egy-egy lapot engedélyeztem magamnak, hogy tovább tartson. Most is emlékszem Bethlen Gáborra és Lórántffy Zsuzsannára, pedig réges-rég volt a kezemben.
Tulajdonképpen toplistám van a szerzőkből és a regényekből. Móricz mellett ott van Thomas Mann. A Varázshegyet és a Tonio Krögert sokszor olvasom újra. Az Utas és holdvilágot kétévente biztosan előveszem. Marquezt is nagyon szeretem, a Száz év magány vagy a Szerelemről és más démonokról című novelláskötet ott van az elsők között a toplistámon. És most legújabban Mikszáth-hoz is visszatértem. Valami hihetetlen, hogy milyen világba képes elvinni A tót atyafiak és A jó palócok. Igazi emberi, megindító történeteket rejtenek. De idesorolnám Dosztojevszkijt és Bulgakovot is. És ki ne hagyjam a Zorbász, a görögöt, ami szintén nagy élményt jelentett, és tudást, főleg a férfiakról. Emellett nagyon fontos a pozitív életfilozófiája: mindenben, ami körülvesz, látni kell a csodát.
A mostaniak közül többek között Grecsó Krisztián regényeit szeretem, és persze a női írókat, Tóth Krisztinát. Boldizsár Ildikót pedig a rajongásig imádom. A tematikus meseválogatásait, de a meseterápiás könyveit is.

Hogyan tartod a könyveid? Van benne valamilyen rendszer?

Nincs igazán. Annyi mégis, hogy a meséket és a gyermekirodalmat, valamint a színházi szakirodalmat külön helyen tartom. Egyébként rengeteg könyvünk van, és ha nincs is betűrendbe téve, ha keresek valamit, azonnal megtalálom.
A könyvtáram indulásáról hadd mondjak el egy történetet. Amikor az elmúlt évezredben leérettségiztem a Révaiban, az én drága jó anyukám megkérdezte tőlem, hogy mit vegyen nekem ajándékba. Én mondtam, hogy könyvet, mi mást. Emlékszem arra a napra, amikor beléptem a szobámba, és ott állt egy hatalmas láda egy szép nagy masnival átkötve. Elképzelni se tudtam, hogy mi lehet benne. Még most is sírnom kell, ha rágondolok. Elkezdtem kibontogatni, és hihetetlen, mennyi könyvet találtam benne. Akkor vettek föl a pécsi egyetemre, és persze vittem magammal az összes kötetet. És ez lett a mostani könyvtáram alapja.

Vannak jellemző olvasási szokásaid?

Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, akinek fontos, hogy a könyvet a kezébe foghassa, hogy legyen illata. Van e-könyvem is, de szívesebben olvasok igazit, amit lehet lapozni, borítója van, teste van.

Az olvasás fontosságáról nagyon sok kutatás, cikk született. Mit tennél hozzá a te speciális nézőpontodból?

Egyszerűen az olvasás minden. Ezt tanultam a tanárképzőn és a Színművészetin, és ezt tapasztalom, mint gyakorló bábszínész, de a saját élményeimből már régóta tudom. Fejleszti a kreativitást, a képzeletet, a gondolkodást, a beszédkészséget. Nélkülözhetetlenül fontos. Még a matematikai gondolkodásra is hatással van, de sok egyebet is befolyásol. A saját képalkotás, a saját belső mozi a legfontosabb. Én színházcsináló ember vagyok, és ebben hiszek. Ennél csak az olvasásban hiszek jobban. A saját olvasmányélmény indukálta képi világnak ugyanis nincs határa. Amit a színházban látunk, azt már valaki kitalálta. Persze a néző együtt alkotja az előadást a játszókkal, de az mégiscsak egy kontúrozott történet. Egyébként, azok a gyerekek, akiknek olvasnak mesét a szülei, és akik maguk is olvasnak, azok a színházra és minden másra is sokkal fogékonyabbak.
Új bemutatónk a Hamupipőke, ami a viktoriánus korban játszódik. Ez a Hamupipőke nem egy áldozat típus, ő olvasni szeret. Kedvence a Kincses sziget, amit az édesapjától kapott. Mindig olvas, és ez rettentően zavarja a mostoháját és a mostohatestvéreit. Végül csak úgy találnak rajta fogást, hogy elveszik a kedves könyvét, és kitépkedik belőle a lapokat. A premieren az egyik volt kollégánk négy év körüli kisfiának potyogtak a könnyei, hogy hogyan tehetnek ilyet vele. És tegnap is, amikor néztem a bérletes előadást, hüppögve sírt egy nagyobbacska kislány. Igen, a könyv értékes dolog. Amikor Hamupipőke olvas, a fantáziája segítségével idegen országokba utazik.

Hogyan lehet rávenni a gyerekeket, hogy olvassanak?

A szüleim mindig sokat olvastak, és szerintem ez a legfontosabb. Hiába mondják, hogy olvass, kislányom, mert akkor leszel okos. A példa a legerősebb tanítás. Anyukám mai napig falja a könyveket, pedig hetvennyolc éves.
Foglalkoztam fejlődéslélektannal a csecsemőszínházi előadásaink kapcsán. Kiemelkedett számomra a mozgás fontossága, hiszen óriási szükség van rá a jobb és bal agyfélteke fejlesztéséhez. És meggyőződésem, hogy a tanulást is össze kellene kapcsolni a mozgással, örömtelivé tenni az egész folyamatot. Az óvodában nem órákat kéne tartani, hanem játszani, futkározni, énekelni, és közben esetleg megtanulni valamit.
Az olvasástanulásra ugyanez vonatkozik. A legnagyobb baj szerintem az, hogy valamiért a gyerekek nem tudnak jól megtanulni olvasni. Ez nem mai keletű probléma. Az egyetem után egy rövid ideig tanítottam középiskolában. Próbáltam minden szenvedélyemmel felkelteni a tanítványaim irodalom iránti érdeklődését. Azt hiszem, valamennyire sikerült is, lévén, hogy fiatal voltam, és hittem abban, amit mondtam. Valóban úgy éreztem, hogy nem lehet a Háború és béke nélkül élni. A diákok mondták, hogy hú, az milyen hosszú… Ezen először kiakadtam, de aztán rájöttem, hogy számukra már maga az olvasás is problémát jelent, így el se juthatnak az öröm megtapasztalásáig. A szöveget megérteni sem tudják, annyira nehézkes az olvasási technikájuk.
Hogy ennek mi az oka, azt nálam biztosan jobban megindokolják, akik ezzel foglalkoznak. De akkor én azt éreztem, hogy valamiért az olvasástanítás nem jól működik. Nem a pedagógusokat szeretném kárhoztatni. Egyszerűen valamiért mi még megtanultunk olvasni, egy ideje viszont sok gyerek számára ez súlyos nehézséget jelent.
Eszembe jut egy ismerős baráti házaspár, ahol a férfi diszlexiás, ezért a feleség olvas fel neki, hogy ő is hozzájuthasson az élményhez.
Ez végtelenül fontos, mert úgy gondolom, hogy irodalom és művészetek nélkül lehet élni, csak egyáltalán nem érdemes.

Melyik mesével való találkozásod a legemlékezetesebb?

Sok mesével volt óriási flash-élményem, valamelyikkel nem is első olvasásra. Mert az igazi remekművek szemérmesek. Lassan bontakoznak ki, mint a hagyma. Sok héjat kell lefejtened, hogy eljuthass a lényegéig.
Boldizsár Ildikónak is köszönhető, hogy tudhatjuk, a népmesék eredetileg nem gyerekeknek íródtak. A szájhagyomány útján továbbadott történetek a kollektív tudat részei, és rengeteg tudást, tapasztalatot foglalnak magukban. Mielőtt hozzánk eljutottak, több százezer „zsűrin”, szűrőn átmentek.
Egy konkrét mesét nem tudok kiemelni, de meseírót igen. Még középiskolás voltam, amikor egy Sebő koncerten először hallottam a Négyszögletű Kerek Erdődből A költői verseny című történetet. Katarzis volt. Onnantól kezdve mindent megvásároltam, amit Lázár Ervin írt. Később megadta nekem a sors, hogy személyesen is találkozzam vele, amikor bemutattuk a Manógyárat. Kétszer is eljött az előadásra, és elégedett volt. Ez nagy szó, mert ő ritkán nézte meg a meséi adaptációit.
Lázár Ervin és az ő történetei a mai napig nagy hatással vannak rám.

Hogyan született meg benned, hogy bábszínházzal szeretnél foglalkozni?

Az korán megfogalmazódott, hogy a színház az én irányom, de persze a frusztrációk miatt nem mertem megpróbálni. Inkább biztosra mentem. A révais felkészültségem lehetővé tette, hogy egyből felvegyenek magyar-ének szakra, Pécsre. Majd következett magyar nyelv és irodalom szakon a bölcsészkar. De közben jött az egyetemi színpad, és ott találkoztam Sramó Gáborral, aki azóta már a Bóbita Bábszínház igazgatója. Ő mondta nekem, hogy bábszínész képzés indul, és menjek én is. Akkor azt mondtam, dehogy akarok bábszínész lenni, és bebújni egy paraván mögé. De aztán addig-addig mondta, hogy mégis elmentem megnézni, hogy miről is van szó. Kis túlzással azt mondhatom, hogy bementem a bábszínházba, és ki se jöttem többet.
Mert rájöttem, mennyi lehetőséget rejt. Mai napig rácsodálkoznak a nézők, hogy jé, ez a bábszínház? Nagyon más kép él az emberekben, mint a mai helyzet, hisz a bábművészet leírhatatlanul sokat fejlődött az elmúlt 15-20 évben. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a báb, hiszen egy metaforikus forma, ami lehetőséget ad a költői, szürreális történetek elmesélésére. A báb egyben egy abszurd figura, ami felnőtt tartalmak kifejezésére is alkalmas.
Lassan kezd kiveszni az a gondolat, hogy a gyerekeknek játszó művészet alacsonyabb rendű. Ugyan nem leszünk világhírűek, de csodás nézői leveleket kapunk, és a gyerekek felismernek az utcán.
Igyekszünk többrétegű előadásokat csinálni, mert meggyőződésem, hogy a jó mesén a felnőtt sem unatkozik. Ráadásul a gyerekek is nagyon komplexen tudják befogadni a dolgokat. Volt egy asszociációra épülő darabunk, amit Szúkenyik Tamással játszottunk. A játék során mindig az alapján szőttük tovább a mesét, ami a tárgyakról eszünkbe jutott. Néhány óvónőben voltak félelmek, hogy vajon meg tudják-e érteni ezt a gyerekek. Egy budapesti egyetemi kutatócsoport pont akkor jött hozzánk, hogy befogadás lélektan témakörben vizsgálatokat végezzen. Azt kutatták, hogy mi marad meg a gyerekekben az előadás után. Az eredmény azt mutatta, hogy csodálatosan élt bennük a látott történet, sőt kiegészítették a saját képzeletükkel. Ez pedig teljesen egybevágott a mi szándékunkkal.
A gyerekek sokkal többet értenek és tudnak, mint amit általában feltételezünk róluk. Fontos az ő nyelvükön beszélni, de mindig lehet egy kicsit emelni a szintet.
Visszatérve a kérdésedre, a Bóbitában kezdtem Pécsen. Utána hazajöttem Győrbe, és épp egy társulat alakult, ahová fel is vett az akkori igazgatónő. Ideiglenes állomásnak gondoltam, de a Vaskakas lett felnőtt életem legfontosabb része.

Mi szerinted a leglényegesebb ahhoz, hogy megszülessen a varázslat a bábszínházban, hogy a leírt történet életre kelhessen?

Ezt nehéz megfogalmazni. Hiszek a titokban, de hiszek a mesterségbeli tudásban is. Szükség van professzionális dramaturgra, felkészült, profi rendezőre, színészekre és tervezőkre. A legfontosabb, hogy milyen anyaghoz nyúlunk, hogy az minőségi, nemes anyag legyen. Nagyon sok mindennek együtt kell lennie, hogy valami zseniális születhessen. Nagyon fontos az ihlet, az invenció, de körülbelül ugyanolyan fontos, hogy felkészült szakemberek dolgozzanak együtt egy jó történeten, én ebben hiszek.

Az idei Győrkőcfesztiválon is megjelenik az irodalom?

Igen, most is jönnek a költők. Hiszen ez egy olyan rendezvény gyerekeknek, ami háromszor nyerte el a kiváló művészeti fesztivál minősítést. Mert nagyon igyekszünk, hogy minél több művészeti ág megjelenhessen a rendezvényen. A színház, bábszínház mellett a zene, a képzőművészet, a tánc, a kézművesség és természetesen az irodalom, a könyvek is. Idén harmadik alkalommal érkeznek a Győrkőcre a költők, írók és illusztrátorok. Itt lesz Varró Dani, Finy Petra, Rofusz Kinga és Szalma Edit is, de mindenkit nem tudok még felsorolni. Úgyhogy ismét lesz lehetőség a költőkkel találkozni az ő saját standjukon, ahol a verseik alapján készült játékokban lehet részt venni. Aki végigmegy egy játékon, a költőtől kap egy verset, amit aztán a nagyszerű illusztrátorok és profi kézművesek segítségével könyvbe fűzhet. Úgyhogy a gyerekek saját kis verseskötettel mehetnek haza a Győrkőcről. És emellett közel lehet kerülni az írókhoz, lehet velük focizni, jógázni.
Ha tovább szeretnénk fejleszteni a fesztivált, akkor kizárólag a művészeti helyszínek továbbépítése kerülne előtérbe. Persze, kellenek az attrakciók, az óriáskerekek és elektromos autók, de a valódi továbblépés lehetősége abban van, hogy minél több gyerekhez eljusson a művészeti élmény akár befogadóként, akár alkotóként, hogy átélhessék ennek az örömét.

Elárulnál valamit a Vaskakas Bábszínház következő évadáról?

A jövő évadunk is minőségi irodalomra épül. Lesz egy Frakkhoz hasonló nosztalgikus bemutató, a Mekk Elek. Lesz egy nagyszínpadi Óz. A Ludas Matyit Tasnádi István adaptációjában fogjuk játszani. És bérletben fog menni a Misi Mókus. És lesz természetesen a babáknak is két előadás, a Dödölle és a Tarkabarka, ami a színekre épül, kortárs költők verseiből.

Van kedvenc idézeted az olvasásról?

Németh László írta a Háború és békéről: „Nem lehet gazember az, aki már olvasta a Háború és békét.” Ezt gyakran idéztem, amikor a középiskolásokat tanítottam, és egyszer az egyik fiú azt mondta, hogy akkor könyvtárakat kéne építeni börtönök helyett. Én is hiszek abban, hogy ha az ember eléri a saját nembéli lényegét, akkor nem tud gonosztevővé válni.

Szabados Éva
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára

Kocsis Rozi könyvespolcáról:
Kisgyermekek nagy mesekönyve
Móricz Zsigmond: Erdély
Thomas Mann: Tonio Kröger
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak – A jó palócok
Boldizsár Ildikó: Hamupipőke Facebook-profilja - Meseterápiás esetek
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Gabriel García Marquez: Száz év magány
Gabriel García Marquez: A szerelemről és más démonokról
Lázár Ervin: Manógyár
Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Grecsó Krisztián: Pletykaanyu
Tóth Krisztina: Párducpompa