3880

Jászai-díjas lett Járai Máté

Interjú

A friss Jászai-díjas Járai Mátéval, a Győri Nemzeti Színház társulatának tagjával a színház büféjében beszélgettünk előadás előtt. Személyében egy nagyon érzelemgazdag, intelligens, roppant elhivatott és lelkesedni tudó, de azért reálisan szemlélődő és gondolkodó fiatalembert ismerhettünk meg, aki szerint a siker titka a „hihetetlen szerelem a szakma iránt, a vonzalom, a vágy, hogy ezt csinálhassam”. És valóban, ez sugárzik minden porcikájából.

Gratulálunk a Jászai-díjadhoz, melyet „kiemelkedő színészi tevékenységed elismeréseként” kaptál, s amely – bár személyes díj – öregbíti a társulat hírnevét is, ahol játszol, és jót tesz a mi győri lelkivilágunknak is. Bár alapvetően pesti vagy, Szegedről kerültél Győrbe. Hogy történt? Milyennek találod a győri társulatot? És – főleg – milyen a győri közönség? Egyáltalán: milyen a viszonyod a mi városunkkal?

Majdhogynem sorsszerű volt a találkozásom Győrrel. Néhány évvel azelőtt, hogy ide szerződtem volna, Kováts Kriszta barátnőmet néztem itt a Chicago-ban, és akkor teljesen odalettem a városért: hogy a belváros milyen klassz – beültünk az összes cukrászdába –, és hogy milyen hatalmas, arénaszerű a színház. Aztán 2010-ben együtt dolgoztam Nagy Viktorral – aki akkor a színigazgató volt –, aki nagyon szerette a közös munkát, és mondta, hogy a Kabaréra készülnek. Május 5-én már itt voltam a bemutatón. Nagy szerencsémre a darabban játszott Forgács Péter is, aki a későbbi igazgatóm lett – rendezett is engem a Tizedesben –, és ő is el tudta képzelni, hogy együtt dolgozzunk. A társulat most nagyon jó lelkiállapotban van: mindenki ismeri a másik összes rezdülését, ezért nagyon jól tudunk együttműködni, s remélem, hogy ez hosszú távon is így lesz. Az idei évad műsorválasztását nagyon szeretem, egyik előadás jobb, mint a másik – most nagyon érdemes ide járni. Épp ezért, mindenkinek reklámozom Győrt és a győri színházat.

A közönség a bérletrendszer miatt rendkívül változatos, ezért a fogadtatás is nagyon hullámzó. Szegeden másfél éve játszottam, mire meg mertek várni, vagy az első szívhez szóló rajongói levelet megkaptam, Győrben gyakorlatilag már az első napon, a Kabaré bemutatója után megtörtént ez. Itt valahogy még közelebb érzi a nézőkhöz magát az ember; hálás, sokkal közvetlenebb a közönség. Estéről estére telt ház van, bár nem fiatalokkal van tele a nézőtér, és ez aggasztó egy kicsit. Ennek ellenére én bízom benne, hogy jövőre is lesznek ilyen darabok, mint A kripli vagy a Hajmeresztő, melyek jobban megmozgatják majd a fiatalokat; és ha jó az előadás, illetve nagyon jók a színészek, akkor lehetetlen, hogy ne jönnének el megnézni őket még egyszer, akár az Úri muriban is. Hiszek abban, hogy színészekre is lehet építeni színházat.

A díjról meg csak annyit, naponta megnézem, annyira fantasztikus! Nagyon-nagyon jóleső az embernek! És amire a legbüszkébb vagyok, hogy én gyakorlatilag most lettem diplomás, hiszen az állami kitüntetés egyetemi diplomának számít, és ez sok hátrányos megkülönböztetéstől megkímél. Nagyon-nagyon boldog vagyok! Fantasztikus élmény volt, ahogy ott álltam a Szépművészeti Múzeumban, abban a hatalmas csarnokban, – nem titkolom – meg is könnyeztem a díjátadót. Sok kudarc ért az elején – nyilván azért, mert nem végeztem főiskolát – és ez most igazolta, hogy helyem van ezen a pályán!

A Kabaréban láthattunk először, s azóta rendszeresen fellépsz nálunk. Jelenleg is fut a Hajmeresztő, A kripli és a Csoportterápia. Egyformán viszonyulsz a különböző szerepekhez, vagy van, amelyik közelebb áll a szívedhez? Könnyebb alakítani egy olyan karaktert, amely jobban megérint? Létezik olyan szerep számodra, amelyet nem tudnál, vagy nem akarnál eljátszani?

Ez nagyon érdekes, mert úgy gondolom, ha bizalmam van a rendező iránt és olyan a koncepciója, akkor azt sem tartom kizártnak, hogy rám ossza Othellót. Ha az ő rendezői elgondolása olyan, hogy velem képzeli el, akkor – szerintem – nincs lehetetlen. Például játszottam már Jézust, pedig nem gondolná senki, hogy nekem való. Nem osztanék magamra római harcost, és Julius Caesar sem leszek valószínűleg, de minden a rendezői gondolattól függ. Vannak egyértelmű szerepek – pl. a karakterem a Csoportterápiában vagy a Hajmeresztőben –, melyek az egyéniségemből fakadnak, de vannak olyan szerepek is, amelyek teljesen ellentétesek, mégis telitalálatnak bizonyulnak. Billy szerepe A kripliben egyszerűen zseniális! 70 százalékban Billynek köszönhetem a Jászai-díjamat, mert az elmúlt éveim olyan esszenciája az a szerep, amelyben minden benne van. Az összes korábbi sikerem benne van abban a figurában, és azt hiszem, hogy soha máskor nem tudtam volna így eljátszani. Vannak olyan szerepek, amelyektől az ember nem tart annyira, mert pontosan tudja, hogy kell ezeket technikailag megoldani – például most próbáljuk Nagy Balázs kollégámmal a Mágnás Miskából Pixit és Mixit –, és vannak nehezebb figurák, amelyekhez egészen másképpen nyúl hozzá: sokkal mélyebbről indul, sokkal több kétséggel, sokkal több félelemmel, sokkal több ijedtséggel. Szerencsére nem mindig azonos nehézségűek a szerepek, vannak, amelyek kevéssé őrlik fel az embert, és ez nem is baj. Egy évben egyszer kell belehalni egy szerepbe. Ha évente egyszer adódik egyetlen lehetőség, amely igazán átmossa az embert, és kiadja magából mindazt, ami fáj, ami öröm, ami boldogság… az elég; és amellett jó szerepeket kell játszani.

Megbízol a rendezőben annyira, hogy minden instrukcióját megtartod, vagy esetleg vagy annyira öntörvényű, hogy mész a saját elképzelésed alapján?

Az elején mindent elfogad az ember, amit kérnek tőle, de aztán eltelik néhány év, és megjelenik az önálló gondolat, amely jó esetben találkozik a rendező elképzelésével. De nem mindig, s ilyenkor jön az egymás meggyőzése. Ha jó úton haladok a szereppel, akkor bármelyik – kicsit is nyitott – rendező meggyőzhető. Van, hogy olyan erős a koncepció, hogy ragaszkodik hozzá a rendező, de van olyan is, hogy – amennyiben jól alakul a szerep – hagyják, magamból építsem fel a karaktert, és csak terelgetnek. Rendezője válogatja.

Szolnokon is játszol, mint vendégművész. Pillanatnyilag a Kabaréban, de nagy sikered volt Az egy bolond százat csinál-ban is. Nehéz összeegyeztetni a vendégművészkedést a társulati munkával, főleg úgy, hogy a győri színházzal is jártok vendégszerepelni? Egyáltalán Győrben élsz?

Nem, én Budapesten lakom, ott van a bázis, ott élünk a feleségemmel egy gyönyörű, belvárosi lakásban. Autóval járok Győrbe, Szolnokra meg általában visznek. Sok időt töltök itt – ha próbálok, itt lakom a Színészházban, de amikor csupán előadás van, akkor haza szoktam autózni. A vendégszereplés meg a társulati munka összehangolására szerencsére külön ember van, művészeti titkárnak hívják. Természetesen a két igazgató megbeszéli, hogy mikor fogok ráérni, és az előadásokat a művészeti tikár összeegyezteti.

Öt évig voltál a Szegedi Nemzeti Színház művésze, ahol jobbnál jobb szerepekben volt szerencséd megmutatni a tehetségedet, a közönség imádott, ezt jelzi a négyszeres Dömötör-díj is, melyből az elsőt Alexért kaptad a Mechanikus narancsból. Egy jó színésznek ez álomszerep, de zenés darabként nehéz elképzelni. Milyen volt, Szeretted?

Hihetetlenül jó előadás volt, nagyon-nagyon büszke vagyok rá! Életem első főszerepe volt, 2006-ban játszottam, és – mint a könyv vagy a film is – kőkemény. Sokan nem szerették, de szerintem nagyon ügyesen lett színpadra állítva. A Belmondo és a Nyers együttes frontembere, Czutor Zoltán írta a zenéjét – elképesztő, élő rock zene volt. Fantasztikus zenei és látványvilága volt az egésznek, egy szürreális rémálom. A feleségem szerint ez volt a legjobb előadás, amelyben játszottam!

Mennyit vesz ki belőled egy alakítás érzelmileg és mentálisan? Vagy el tudod különíteni a saját lelkedet a szerepektől? Mennyire megterhelő egyszerre több darabban játszani, váltogatni a karaktereket, főleg, ha még a társulat sem ugyanaz?

Attól függ. A legtöbb szereptől feltöltődöm. A kripli az, amely fizikailag és lelkileg iszonyatosan sokat kivesz, olyannyira, hogy nem is tudtam belőle dupla előadást vállalni. A zenés darabok, a vígjátékok az embert energiával töltik fel. A közönség szeretetétől viszont mindig felvillanyozódom.

Egyszerre több darabban játszani: ez a munkám. Egy cukrászdában az Esterházy-szeletet meg a képviselőfánkot is ugyanaz a cukrász csinálja; egyszer ehhez a krémhez nyúl, egyszer meg ahhoz. Itt is erről van szó. Minden este más színt kell kikeverni, de mindegyiket egy hathetes kemény időszak (próbafolyamat) előz meg; és előadás előtt legalább egy órával bent vagyunk, így fel tudunk készülni agyban meg mindenhogy arra, hogy mi az, amit ma este kell csinálni.

Mi motivál jobban: a jó kritikák, az elismerések, a díjak, kitüntetések vagy ha állva tapsol a közönség? Vagy mindegyiknek más a szerepe?

Mindegyik mást ad. Nyilván egy álló tapsos közönség nem hasonlítható egy leírt kritikához. Mindegyik jólesik, de el kell fogadnunk, hogy ha valaki kiáll a kirakatba, azt az emberek megbámulják és véleményt mondanak róla. Azon nem szabad megsértődni, ha valakinek az adott dolog nem tetszik. Nem esik jól, de arra kell gondolni, hogy ha én elmegyek színházba, nekem sem tetszik minden. Két napig tudok keseregni egy leírt rossz kritikán, ugyanakkor arra gondolok, hogy ez egy vélemény, a másik szerint pedig fantasztikus voltam aznap este. Egy egészséges arany középutat kell megtalálni, és az embernek leginkább önmagában kell hinnie.

Eddigi szerepeid közül melyik volt a kedvenced, amelyet a legnagyobb élvezettel játszottál, és miért? Van-e szerepálmod, amit életed folyamán mindenképpen szeretnél eljátszani?

Nekem egyetlen egy ilyen szerepem volt, és azt itt, a Győri Nemzeti Színházban játszottam el: a Konferanszié a Kabaréban. Sok szerepet kaptam, amitől hihetetlenül boldog voltam – itt van mindjárt A Kripli, amely nekem a legtöbb siket hozta –, mégis akkor voltam a leges legboldogabb, amikor ültem a Volán-buszon, és jöttem aláírni a szerződést a Kabaréra. Amikor először megláttam a szereposztást az aulában, el voltam ájulva a boldogságtól. A Kabarénál tudtam, hogy nekem ezt egyszer el kell játszanom! Hihetetlen volt az a premier, sose fogom elfelejteni: majdnem, hogy popsztárnak járó hatalmas ünneplés volt. Vágytam valamire, és megkaptam: ez a legnagyobb öröm.

Egyértelműen színpadi színész vagy – bár játszottál már egy kisjátékfilmben, a Morális bypass-ban. Mit gondolsz a filmszínészetről? Érdekel a színművészet ezen területe is, vagy kizárólag a színház éltet?

Szerintem a színészet koronája a színpad, de nem zárkóznék el soha a filmtől se. Magyarországon – mint az egész világon – nagyon nehéz bejutni oda. Van egy belterjes kör, ahonnan kiválasztják a színészeket az adott szerepre, ezért ez egy nehezebb ügy. De pont most nyáron fogok forgatni, és ezt is A kriplinek köszönhetem, ugyanis abban láttak, aztán behívtak egy castingra, ahol meg is kaptam a szerepet. Erről még sajnos nem nagyon mesélhetek. Filmben játszani külön meg kell tanulni. Hiába van több, mint 10 év mögöttem, én kezdőnek fogok számítani a filmezésben, de nagyon örülök, hogy ebbe is belekóstolhatok, és hogy ebben is kíváncsiak rám.

Az új darab, amit most próbáltok, a Mágnás Miska. Játszottál már eddig is operettben - pl. Bál a Savoyban (Szolnok) vagy Luxemburg grófja (Szeged) – mennyire áll közel hozzád ez a műfaj? Eddig is többször hasonlítottak Latabár Kálmánhoz, nem aggódsz, hogy ez megint így lesz?

Sose rosszabbat, hiszen Latabár az ország kedvence volt. Ő is egy örömjátékos volt – más hasonlóságot én nem nagyon látok. A mi szerepünk Nagy Balázzsal – ellentétben a Latabárok kicsit feldúsított szerepével – nem főszerep, de érdekes színfolt leszünk a darabban. Épp ezért nem nagyon hiszem, hogy nagyon hasonlítgatnának. De ha mégis: amíg egy profihoz hasonlítanak, addig nincs baj!

Több operett van a hátam mögött – ez nyilván a táncos-komikus mivoltomból fakad –, és meg kell mondanom, hogy nagyon hálás, mert az operettnek olyan rajongói vannak, akik szerelmesei ennek a műfajnak. Az operettközönség teljesen más: megszólal a muzsika, és el vannak tőle ragadtatva. Éppen ezért operettet játszani is jó, nekem ráadásul már hiányzott a nagyszínpad. Mostanában én a kicsiben játszottam, ami azért jó, mert ott a lelki mélységeket lehet megmutatni, a nagyszínpadon pedig lehet brillírozva leszaladni egy revülépcsőn. Mindegyiknek megvan a maga bája.

Néhány szót szeretnénk hallani Járai Mátéról – nem a színészről – az emberről is. Milyen is vagy valójában? Komoly vagy vidám? Társasági lény vagy, vagy igényled a magányt is néha? Milyen kolléga, barát… milyen ember vagy?

Nincs nehéz természetem, hűséges típus vagyok – ez színházra éppen annyira igaz, mint magánéletre. Nagyon szeretek otthon lenni, nem vágyom arra a színház mellett, hogy az életem pörögjön, nagyon jó tud lenni, ha a magánéletemben nyugalom van, és a feleségem ezért mindent meg is tesz, amiért én nagyon hálás vagyok. Mindig azt szoktam mondani, hogy olyan ember szeretnék lenni, amilyennek ő lát. Ő mindig bízik bennem, és jobban ismer, mint én saját magamat. Mindig tudja, hogy az adott szerep hogy fog állni nekem, vagy hogy miben leszek – a magánéletben is – ügyes. Nem vágyom arra, hogy az élet minden területén helytálljak, pontosan tudom, melyek a gyengeségeim: sose leszek például számítógép-zseni, vagy sose fogok érteni ahhoz, hogy ügyesen fektessem be a pénzemet. Nincsenek extra elvárásaim magammal kapcsolatban. A változásokat elég nehezen viselem, nem vagyok kísérletező típus, a biztos, bevett utakat szoktam választani.

A szabadidőről: imádunk moziba járni, és ugyanazokat szeretjük, mint a legtöbb ember. Van egy kis házunk a Duna-parton, ahova minden nyáron kiköltözünk a feleségemmel. Nagyon szeretem a lakberendezést, szeretem a lakásunkat csinosítgatni. Általában szeretem a szép dolgokat. Mindig úgy megyek el otthonról, ahogy szeretném, ha a lakás fogadna, amikor hazamegyek. Képes vagyok elmosogatni, mielőtt elmegyek otthonról, képes vagyok csak azért venni egy csokor virágot, mert elképzelem, milyen jól fog mutatni a helyén; mindig beágyazok, és – természetesen – mintaférjnek tartom magamat J, bár a feleségem mindig nagyokat mosolyog, mikor ezt mondom.

Amikor magad alatt vagy – ami mindenkivel előfordul –, honnan merítesz erőt?

Viszonylag ritka, hogy a feleségemmel egyszerre legyünk mélyponton, és akkor ott vagyunk egymásnak. Nagyon tudjuk egymást segíteni. Nekem a feleségem a legjobb barátom, és ez igen nagy szerencse, mert mindent meg tudunk beszélni egymással. Soha nem kell egy problémával egyedül megküzdenem. És ha szakmailag leszek mélyponton, ezentúl ki tudom nyitni és meg tudom nézni a Jászai-díjamat, ahol ott áll feketén-fehéren: „kiemelkedő színészi tevékenysége elismeréseként”.

 

tmoni
Fotók: Berente Erika

2014.03.21