2285

dráMAI mesék

Könyvajánló

Hiánypótló vállalkozásba fogott a győri Vaskakas Bábszínház. dráMAI mesék - kortárs magyar gyerekdarabok címmel hétkötetes könyvsorozatot indít útjára, melynek elsődleges célja „a hazai bábdarabírás, mint műfaj, és mint hivatás nagykorúsítása”. A kezdeményezés kapcsán Markó Róbertet, a kötet egyik szerkesztőjét kérdeztük, aki egyúttal a bábszínpadra szánt drámák jelenlegi helyzetéről és megjelenési lehetőségeiről is beszámolt.

Mi volt az indíttatása a könyvsorozat megjelenésének?

Az elmúlt hét évben, amióta behatóbban foglalkozom bábszínházzal, nem jártam még olyan fesztiválon vagy szakmai találkozón, ahol előbb-utóbb föl ne merült volna az igény egy olyan kötet vagy kötetsorozat iránt, amely a bábszínázakban játszott előadások szövegkönyveit tartalmazza. Hogy megismerjük egymás munkáit; hogy ne kelljen minden alkalommal újraíratni, teszem azt, a Hófehérkét, ha éppen szeretnénk bemutatni; hogy nagykorúsítsuk a bábdarabírást mint műfajt és mint foglalkozást, hivatást; és így tovább. Második otthonomban, a Vaskakas Bábszínházban is sokszor szóba került ez a gondolat, míg végül a győri bábszínház Kocsis Rozi vezetésével az év elején zöld utat adott a kezdeményezésnek. Következő lépésként felkértem szerkesztő- és munkatársamnak Papp Tímeát, akinek egyrészt kritikusként nagy rálátása van a kortárs magyar báb- és gyerekirodalomra, másrészt végzettségénél és munkájánál fogva sajtó- és marketingtapasztalatokkal is rendelkezik, harmadrészt régi szakmai kapcsolat és barátság köt hozzá, vagyis tudtam, hogy nagyszerűen tudunk együtt dolgozni. A könyvsorozatot létrehozó csapathoz csatlakozott még Csobod Eszter, a Vaskakas művészeti titkára, akinek a dráMAI mesék borítóterveit köszönhetjük.

Mindegyik kötetben a drámák egy-egy téma köré csoportosulnak. Miért épp ezeket a témákat választottátok? A témakörökhöz kerestetek drámákat, vagy a drámákhoz témaköröket?

A válogatás kezdetekor Timivel összegyűjtöttük azokat a szövegkönyveket, báb- és gyerekszínpadra írott drámákat, amelyekről a legjobb emlékeink voltak az elmúlt évadokból. A hónapok alatt egyre bővülő lista pedig tulajdonképpen maga rajzolta ki a tematikát: az első kötet a Régi magyar történetek, a második a Grimmek újratöltve, a harmadik a Legkisebb fiúk, a negyedik az Andersenek újratöltve, az ötödik a Tündérek, királylányok, boszorkányok, a hatodik A halhatatlan Vitéz László, a hetedik a Mai magyar mesemondók címet viseli. Persze utólag belegondolva alighanem akkor is ugyanide jutunk, ha a témakörök felől közelítünk: Andersen és Grimm meséi éppúgy megkerülhetetlen darabjai a magyar bábszínpadoknak, mint a magyar mesék és legendák, és igen kézenfekvő volt a „fiús mesék” – „lányos mesék” felosztás is. Az pedig, hogy egy Vitéz László-szövegkönyvgyűjtemény is bekerül a sorozatba, valójában kérdés nélkül is nyilvánvaló volt az első pillanattól kezdve: a piros sapikás vásári figura nélkül nincsen magyar báb- és gyerekszínház.

Milyen szempontok alapján válogattátok a drámákat?

Elsősorban minőségelvű szelekcióra törekedtünk, persze annak az ordas közhelynek a biztos tudatában, hogy a színház is, a drámaírás is mérhetetlenül szubjektív műfaj. Vagyis – egyszerűen szólva – azok a darabok kerültek be a válogatásba, amelyek tetszettek nekünk – és amelyek nekünk tetszettek. Hamar világossá vált, hogy a kínálatban erőteljes túlsúlyban vannak az adaptációk. A válogatás éppen ezért nemcsak – nem tudok rá jobb szót – „szabályos” drámákat, hanem szövegkönyveket is tartalmaz – egy konkrét előadáshoz, esetleg egy konkrét bábtechnikához, akár egy konkrét színészre írott szöveganyagokat, amelyekről mégis azt gondoltuk, hogy egy másik előadásban, egy másik technikában, egy másik színésszel újrahasznosulhatnak.

Mennyire specifikusan bábszínpadi darabok jelennek meg a kötetben? „Élőszínházi” előadások alapjául is szolgálhatnak akár a drámák?

Ha elvonatkoztatunk a Vitéz László-kötettől, amely, ugye, meglehetősen kötött formát ír elő annak az istenkísértő bábosnak, aki Vitéz László-játékra adja a fejét, többségében „nyitott műveket” válogattunk. Ahogy Nánay István írja az első kötet kísérőtanulmányában: „az írók előadáslehetőséget kínálnak, a színrevivők pedig éljenek e lehetőséggel”. Van, persze, olyan darab is a kötetekben, amely rendkívül erőteljes formát diktál, Veres András Tündérkeresztanya című darabját például nehéz más formában elképzelni, mint tárgyjátékként, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor éppen a kötöttségek bírnak ösztönző erővel, lendítik meg az alkotói fantáziát. Ami az élőszínházi előadásokat illeti: a darabok jelentősebbik részéből minden további nélkül születhet élőszínházi produkció, sőt vannak a kínálatban olyan művek, amelyek ősbemutatója is élőszínházi formában valósult meg, elég csak Gimesi Dóra Hamupipőkéjére gondolni, amelyet éppen a Vojtina mutatott be 2011-ben.

Más dramaturgiát kíván a szövegkönyv attól függően, hogy bábszínpadra vagy „élőszínházba” szánják?

Ha másféle dramaturgiát nem is, másféle alkotói hozzáállást, munkamódszert sokszor. Mégpedig azért, mert gyökeresen másra képes, és nem képes a báb és az élő ember. A báb tud például meghalni, repülni, darabjaira szétesni – az ember minderre képtelen. Az embernek pedig ott van a mimikája – a legtökéletesebb báb sem fog tudni olyan jelentésű oldalpillantást produkálni, mint egy színész. Éppen ezért a bábszínházban az anyagválasztás után, a szövegkönyv megírása előtt az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen viszonyt kíván felállítani a születendő előadás a báb és az élő ember (színész vagy mozgató) között, és milyen bábtechnikát kíván használni. A megállapított viszonyrendszer és a kiválasztott technika pedig nagyban meghatározza a születendő darab, szövegkönyv egyes (elsősorban formai) tulajdonságait – onnantól kezdve, hogy milyen hosszan beszélhet egy-egy szereplő, egészen odáig, hogy milyen jellegű poénok vagy gegek állnak jól egy adott bábtechnikának.

Mikorra tervezitek a következő kötetetek megjelenését?

Jelenleg az első két kötet készült el teljesen, és nyomdakész a harmadik epizód, a Legkisebb fiúk, ezt 2015 elején szeretnénk piacra dobni. A tervünk az, hogy júniusra mind a hét kötet elkészül, és a Pécsi Országos Színházi Találkozón zárjuk le az első sorozatot, együttműködve a Színházi Dramaturgok Céhe Nyílt Fórum nevű, immár 1985 óta működő eseménysorozatával. De vannak már terveink az első hét könyv utánra is, mindenképpen szeretnénk például egy kiadványt Lázár Ervin meséinek bábszínpadi adaptációiból.

Milyen anyagi háttér volt szükséges a kiadáshoz?

Komoly anyagi áldozatvállalásra volt szükség a Vaskakas Bábszínház részéről ahhoz, hogy ez a kortárs drámakötet-sorozat elindulhasson, hiszen a teljes széria előállítása többmillió forintos költség. Pályázati forrásból egyelőre nem kaptunk segítséget – bízunk abban, hogy 2015-ben a Nemzeti Kulturális Alap vagy a Magyar Művészeti Akadémia támogatásra méltónak találja majd a kezdeményezést –, így az első három kötetet a győri bábszínház a saját költségvetéséből, valamint az Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete (ESZME) célzott támogatásából gazdálkodta, gazdálkodja ki. Mindezeken túl a Vaskakas a könyvek értékesítéséből befolyó összeget is teljes egészében visszaforgatja a következő kötetek előállításába. Nyilvánvaló tehát, hogy a sorozat kiadásába nem piaci alapon, gazdasági nyereségvágyból vágtunk bele, sokkal inkább kulturális és szakmai jelentősége miatt.

Milyen visszajelzésekkel találkoztok?

A legkomolyabb visszajelzés mindenképpen az, hogy egy hónappal az első két kötet kiadása után a példányok nagyjából fele már elkelt. Több, a célközönség szempontjából stratégiai jelentőségű könyvesbolt, így a Marczibányi téri Művelődési Központ vagy a Pagony üzletei is terjesztik a köteteket, és számos megyei és városi könyvtárban is elérhetők már a dráMAI mesék. Ahogy a kötetek fülszövegében jeleztük: a darabokat a színházi szakma mellett a drámapedagógiával foglalkozó és/vagy színjátszókört vezető pedagógusoknak is szánjuk, éppen ezért fontos visszajelzés az is, hogy professzionális színházi nevelési társulatok és iskolákban dolgozó bábpedagógusok is érdeklődnek a kötetek iránt, Győrtől egészen New Yorkig.

A kötetek kiadása kapcsán felmerültek-e újabb tervek, igények?

Furcsa volt megfigyelni, hogy a szerzők tekintetében tulajdonképpen ugyanaz a – legfeljebb – nyolc-tíz név, alkotó forog a magyarországi gyerekeknek játszó színházak és bábszínházak között. Ennek oka kereshető a képzésben és az ösztönzésben egyaránt. Egyfelől egy kezemen meg tudnám számolni a Színművészeti Egyetem utóbbi dramaturgosztályaiban végzett hallgatók közül azokat, akik valódi érdeklődést, fogékonyságot és érzékenységet mutatnak a bábszínház és a gyerekeknek szóló színpadi művek iránt. Másfelől nagyon kevés a bábdarabírókat ösztönző vagy honoráló pályázat. A Weöres Sándor bábszínházi pályázat keretében – melyet évente egyszer ír ki a kultúráért felelős minisztérium – az idén kicsivel több, mint 2 millió forintot oszthatott szét a kuratórium, amely összeg soknak semmiképpen nem nevezhető. Ezenkívül pedig az utóbbi években elmaradtak az NKA alkotói pályázatai, és sajnálatos tény, hogy az Örkény István drámaírói ösztöndíj másfél évtizedes története során legjobb tudomásom szerint soha, semmikor nem honorált bábszínházi alkotót. Valószínűleg azért, mert a bábdarabírás nem kellőképpen emancipált szegmense a magyar színházi és irodalmi életnek. És talán éppen ennek az emancipálódási folyamatnak lehet fontos állomása a dráMAI mesék könyvsorozata.

Telenkó Oláh Tímea
Forrás: www.vojtinababszinhaz.hu

 

2014.12.04