1105

Interjú Kovács Dániel Richárddal, az RTL Klub főrendezőjével

Két sikersorozat: Válótársak és A Tanár

kovacs-daniel-richard

„Mindig is az volt a legfőbb cél, hogy rendes, igazi, heti prémium fikciót csináljunk.” A Filmkultúra.hu az RTL Klub csatornáján látható, egyre színvonalasabb magyar tévésorozatok, a Valótársak és a két héttel ezelőtt indult A Tanár kapcsán beszélgetett Kovács Dániel Richárd főrendezővel.

2003 óta vagy az RTL Klubnál, a Való Világtól a Győzike Show-n keresztül az X-Faktorig a csatorna minden nagy műsorában dolgoztál. Hogyan jutottál el a VV2 line-produceri posztjától a saját gyártású sorozatok rendezéséig?

Engem már viszonylag fiatalon, 15 éves koromban bedarált kicsit a média. Akkor kezdtem Pécsen, a helyi csatornán műsort vezetni, de akkoriban kapott el a film világa is, egy szakkör révén. Később, ahogy kiszakadtam Pécsről és felkerültem Budapestre, még mindig dolgoztam műsorvezetőként, de mellette már csináltam videoklipeket, mert akkoriban már nagyon érdekelt a rendezés is. A TV3 után jött a Z+, majd a Viva TV, utóbbinál már nem is voltam képernyőn, csak a háttérben. A rendezés tulajdonképpen a kezdetektől cél volt, de azért ahhoz a feladathoz fel kell nőni és nagyon sokat kell gyakorolni. Mielőtt az RTL Klubhoz kerültem, egy évet kint éltem Miamiban, és ahogy visszajöttem, egyik pillanatról a másikra kerültem bele ebbe az egészbe. Például a Való Világ első szériájából egyetlen kockát sem láttam, akkor még a műfaj is teljesen ismeretlen volt számomra. Egyébként éppen azért mentem ki előtte Amerikába, hogy összegyűjthessek annyi pénzt, amiből el tudok menni kint egy filmrendező iskolába, de sajnos nem jött össze. Annál ez sajnos többe kerül, mint hogy különböző alkalmi munkákból össze lehessen tenni. Ezért visszajöttem, és nagyon gyorsan belecsöppentem ebbe a világba. Ami izgalmas, érdekes és sikeres is volt egyszerre. A VV2 után először szerkesztői irányba indult a karrierem, de az első olyan műsor forgatásán, ahol felelős szerkesztőként voltam jelen, úgy alakult, hogy a rendezésbe is bele kellett avatkoznom. Ez volt a Survivor. Ekkor egy elég nagy produkció és stáb előtt sikerült bizonyítani, hogy van hozzá érzékem, ráadásul nekem is nagyon megtetszett ez a munka. Innentől már valahogy mindig összekeveredett a munkámban a tartalmi és a formai rész, előbb-utóbb belefolytam mindkettőbe, főleg, miután kreatív produceri státuszt kaptam a csatornától. Ez már nyilván egy nagyon komplex pozíció, minden téren át kell látni az adott produkciót. De közben sosem adtam fel a rendezői tanulási vágyaimat sem, és 2011 magasságában ezt addig-addig hangoztattam a kenyéradó gazdáimnak, hogy végül Kolosi Péter és Herman Pierre segítségével egy tanulmányi szerződés keretein belül visszatérhettem Amerikába, Los Angelesbe filmrendezést tanulni. Itthon állományban maradtam, tehát már nem kellett mosogatásból előteremteni a tandíjat, gyakorlatilag a csatorna finanszírozta az oktatásomat. Ott kinyílt számomra a világ, és sikerült valamilyen formában megtanulnom azt a fajta hollywoodi filmrendezői szemléletet, amit aztán a fikciós programokhoz közeledvén egyre jobban tudtam hasznosítani. Korábban is voltak már ilyen próbálkozásaink, az első a Bajkeverők volt, ami azért érdekes így visszanézve, mert az bőven az Éjjel-nappal Budapest és a többi hasonló, improvizációs, fikciós műsor előtt történt. Herman Pierre barátommal arra gondoltunk, mi lenne, ha amatőr szereplőkkel csinálnánk egy ilyet. Megírtuk, leforgattuk, és ugyan ez még nem volt átütő siker, de rengeteget tanultunk belőle. Öt évvel később pedig jött egy valóságos bumm ezen a téren… Szóval sok minden kipróbáltam és kipróbálhattam menet közben, de mindig is az volt a legfőbb cél, hogy rendes, igazi, heti prémium fikciót csináljunk.

Mennyire jó ugródeszka az ilyen jellegű tévéműsorok rendezése a sorozatokhoz és a filmekhez?

Szerintem nincs olyan, ami ártana. Ami a kétdimenziós világban segít abban, hogy te gyakorolhass, és megengedi, hogy embereket irányíts, az nem tehet rosszat. A rendezés ráadásul önmagában egy olyan szakma, amivel sosem vagy kész. Soha nem mondhatod azt, hogy te itt már mindent tudsz. Amerikában volt alkalmam egészen kiváló rendezőkkel is beszélgetni, és még ők sem mondják azt, hogy kész vannak. Ez tipikusan olyan szakma, ahol mindenből lehet tanulni. Én például az improvizációs műfajból is rengeteget tanultam, többek között azt is, hogyan kell egy amatőr szereplővel kommunikálni, miként lehet vagy épp nem lehet ráerőszakolni, hogy azt a bizonyos mondatot elmondja. Nekem tehát nagyon jó iskola volt az, hogy szinte minden műsortípusban kipróbálhattam magam, a tehetségkutatótól a vetélkedőn és a game show-n keresztül egészen a túlélő műsorokig minden volt, de a leglényegesebb, hogy mindeközben én folyamatosan azt akartam, hogy csinálhassak végre prémium fikciót. Csak erre azelőtt sosem volt pénz.

A tanulmányi szerződésednek volt köze a csatorna ilyen jellegű terveihez?

Szerintem igen, bár sosem volt ez konkrétan kimondva. Korábban minden hasonló próbálkozás csúfosan megbukott, ezért is volt nagyon nagy dolog, amikor végre eljutottunk oda, hogy elkezdhettük fejleszteni az első ilyen sorozatot. Akkorra viszont én már pontosan tudtam, hogy ennek most teljesen más súlya van, mint a többi műsor esetében. Tudtam, ha ez működik, akkor trendet teremthetünk, és új folyamatok indulnak majd el a kereskedelmi televíziózásban. Nagyon sok ember életét megváltoztatta ez, nemcsak a szakemberekét és a stábtagokét, gondolj csak a színészekre. Ők ugye jellemzően arra voltak szorulva, hogy leszerződjenek egy-egy színházhoz, miközben néha beesett egy film, és jó esetben forgattak 15-20 napot egy évben. Nagy dolog, hogy egy ilyen próbálkozást sikerre tudtunk vinni, és ugye ma már nem csak mi csinálunk ilyen sorozatokat, hanem például a TV2 és az MTVA is.

Tehát a Válótársak sikerével ti is hozzájárultatok ahhoz, hogy az említett csatornák is kijöjjenek a saját fikciós sorozataikkal?

Hogyne, abszolút. A kereskedelmi televíziók esetén legalábbis mindenképp, mert a nézettség itt létkérdés. Az MTVA-t nem sorolnám ide, ők állami pénzből készítik a műsoraikat, így nincs akkora szerepe a számoknak. De ugyanúgy nem hasonlítanám össze a mi tevékenységünket az HBO saját gyártásaival. Ők azért már korábban megcsinálták a Társas játékot, a Terápiát és az Aranyéletet, ráadásul mindhármat olyan kiváló színvonalon, hogy még én magam is tátott szájjal figyeltem, hogy Magyarországon lehetséges ilyen minőségben gyártani. De ne felejtsük el, hogy míg az RTL Klub egy évben csinál minimum 15-20 féle produkciót és ennek csak egyetlen eleme a Válótársak, addig az HBO egyetlen egy, vagy legfeljebb két sorozatot gyárt. Amíg mondjuk egy Válótársak epizód 30-35 millió forintból készült el, addig egy Aranyélet rész ára majdnem a négyszeresébe kerül.

Mennyi ideig tanultál Los Angelesben?

Ez egy furcsa történet, ugyanis ebben az iskolában négy különböző képzés van, a leghosszabb már 4 éves. A megállapodás szerint én egy évet vállalhattam be, ennyi fért bele a menetrendbe, ezért az alapképzéssel kezdtem, de menetközben a tanáraim számára kiderült, hogy más szinten vagyok, mint az osztálytársaim, és nagyon példaértékűen kezelték a helyzetemet. Elsőre azt mondták, hagyjuk ezt a hülyeséget, menjek haza bátran, és csináljak filmet. Én viszont mondtam, hogy tényleg nem azért jöttem, hogy a vállamat veregessék, nem erre van ilyenkor szükség, hanem arra, hogy az ember tanuljon. Így végül két lehetőség közül választhattam. Az egyik arról szólt, hogy magántanulóként fejezem be az iskolát, és haladunk a saját tempómban, de ez többek közt azzal is jár, hogy amikor mondjuk vizsgafilmet kell forgatni, akkor nincsenek osztálytársaim, akik segíthetnének a különböző területeken. Minden egyes pozícióra ki kellett volna fizetni a megfelelő szakembert, és ez ugye nem éppen olcsó dolog Amerikában. A másik lehetőség az volt, hogy ugrok öt szemesztert a masterclassba, és onnan folytathatom tovább. Az utóbbit választottam, és mire elkészült a vizsgafilmem, megkaptam a hatodik félévet is.

Ez volt a Souled c. rövidfilmed, amit Köbli Norbert forgatókönyvéből, de Amerikában, amerikai szereplőkkel forgattál?

Igen.

Nehéz volt összehozni?

Az egész egy csoda volt számomra. Egyrészt csodálatosan könnyű volt, másrészt mégis nagyon nehéz. Nem vagyok forgatókönyvíró, valószínűleg soha nem is leszek, és nem is akarok úgy tűnni, mint aki mindenhez ért. Köbli Norbi gondolkodásmódjára valójában akkor kattantam rá, amikor ő elkezdte lefordítani magyar nyelvre a tankönyvet, amelyből én kint tanultam (Syd Field: Forgatókönyv – a szerk.). Gyorsan átjött, hogy elég hollywoodi a gondolkodása a forgatókönyvek szerkezetét, szabályait illetően, és nagyon jól kommunikáltunk egymással, így végül felkértem, hogy segítsen nekem megírni a forgatókönyvet. Az ötlet az enyém volt, és miután minden részletben dűlőre jutottunk, egy nap alatt meg is írta a forgatókönyvet. Aztán jött a szervezés, ami ott kint, főleg az árak miatt, nagyon nem egyszerű, de azt ne felejtsük el, hogy ez az iskola az Universal Studios területén van, és ez is sokat segített. A kellékraktárban például volt 50% kedvezményünk. Ezt úgy képzeld el, mintha három óriási Tescót egymásra tennének, és mindenhol csak filmes kellékek vannak – te pedig kapsz egy hatalmas bevásárlókocsit, amire ráteszik a produkciód címét, és egyesével kiválogatsz mindent, amire szükséged van. A következő fázis a casting. Ezt szintén nem tudod elsőre normálisan kezelni, hiszen pénzed nincs rá. A két főszereplőmet, Mauricio Mendozát és Oscar Torrét sem ismertem korábban, csak láttam őket valamiben, és tetszett a játékuk. De Amerikában nem tudsz egyből közvetlenül kommunikálni a színésszel. Először megkeresed az ügynökét, és ha neki tetszik a forgatókönyv, akkor továbbküldi a readernek, mert a színészek addig el sem olvasnak semmit. Mendozával mindezek után végül egy kávézóban találkoztam, és nagyon izgultam, de ez gyorsan elmúlt, amikor közölte, hogy imádja a forgatókönyvet. Kívülről tudta a szerepe minden egyes sorát, és udvariasan megkérdezte, hogy az egyik mondatot mondhatná-e picit másképp – és végül mindannyian egy jelképes összegért vállalták a munkát. Elsőre én sem értettem, miért, de aztán éppen ők magyarázták meg: ez Los Angeles, nem tudhatod, miből lesz a cserebogár. Tele vannak olyan történetekkel, hogy valaki visszautasított valamit és végül nagyon rosszul járt, mert komoly nemzetközi sikert lett belőle. Az van, hogy ha jó a könyv és a színész szereti, akkor megcsinálja, bármi áron. Mert ha hozott egy döntést, akkor bizony beleáll, és ugyanúgy kezel engem, mint akár Steven Spielberget, és ettől nem érzem magam egy hangyának. Van az egészben egy olyan alázat és tisztelet, amit máshol ritkán lehet megtapasztalni, és nagyon jó volt ezt látni és megtanulni, hogy igen, így is lehet dolgozni. Hogy nem csak úgy lehet fikciót csinálni, hogy állandó stresszben vagy, hanem kialakul egy nagyon erős partneri viszony az alkotók között. A rendező, az operatőr és a színészek között bizalmi viszony kell ahhoz, hogy kialakulhasson valami az egész történetből. Amíg az nincs, semmi nincs. Leginkább ezt adta nekem ez az iskola.

kovacs-daniel-richard

A hazai oktatási rendszer meg sem fordult a fejedben?

Egyrészt nem látok bele, pontosan mit ad a hazai oktatás, hiszen sosem tanultam a Filmművészeti Egyetemen, de engem nagyon foglalkoztatott, hogy mi a titka az amerikai filmeknek, mitől annyira mások ezek. Másrészt, ha jól sejtem, itthon a mai napig nincs arra lehetőség, hogy te kisebb-nagyobb megszakításokkal, vagy levelezőn, munka mellett megtanulj filmet rendezni. Az öt év intenzív tanulás, és az idő alatt te nem tudsz pénzt keresni. A New York Film Academy ehhez képest nagyon rugalmas, és most már számtalan helyen van a világon kihelyezett szak, de kizárólag Los Angelesben van mesterképzés, ami azt jelenti, hogy végül mindenki ott köt ki, a világ minden tájáról. Ennek köszönhetően gyakorlatilag kéthavonta indul új kurzus, nem különösebben nehéz rácsatlakozni, van egy olyan rugalmassága, ami nekem pont ideális volt.

Szeretnél nagyjátékfilmet rendezni?

Persze, ez a nagy álmom, és lett is volna már rá korábban legalább kétszer-háromszor lehetőségem, de szerintem ez nagyon nem mindegy. Úgy gondolom, a nagyjátékfilmet nagyon magáénak kell éreznie a rendezőnek. Eddig én csak olyan történetekkel találkoztam, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni, vagy olyan volt, ami nem tetszett, illetve volt, hogy a körülményeket nem találtam ideálisnak. Nagyon fontos, hogy egy rendező hitelesen tudjon történetet mesélni, tehát tudnia kell, miről mesél. A Válótársak ugye párkapcsolati válságokról szól, és abból nekem volt bőven. Szerintem fontos, hogy amikor instruálod a színészt, akkor olyan dologról beszélsz, amit ismersz.

A Válótársak indulása előtt egyértelmű volt, hogy formátumot vásároltok, és nem saját fejlesztést forgattok majd?

Igen, biztos volt, hogy ezzel kezdünk majd.

Miért fontos a csatorna szempontjából a saját gyártás?

Az RTL Klub egyrészt szeret nagyon előremutató lenni mindenben. Régi hagyomány már nálunk, hogy mindig valami újat tudjunk mutatni. Ezek a külföldről megvásárolt formátumok nagyon jól adaptálhatók magyar történetekre, de azért nagyon sok olyan téma van, ami egyértelműen azoknak szól, akik itt élnek. Amikor ezt te alakíthatod csatornaként, akkor közvetlenül azokat tudod elérni, akik itt élnek, akiknek mindez valóban fontos. És most nem feltétlenül vígjátékra gondolok, inkább a drámai sorozatoknál lehet ezt így aláhúzni. Másrészről pedig olyan bumm van világszerte a sorozatok terén, olyan szinten elkezdték átvenni a hatalmat már a mozifilmek felett, hogy ezt nem lehetett kihagyni. Ráadásul mindez egyre komolyabb színvonalon megy, és azt se felejtsük el, mekkora addikciót tudnak okozni ezek a sorozatok.

Neked melyek a személyes kedvenceid?

Az első, amire nagyon durván rákattantam, az a 24 volt. Annak idején azt egy olyan albérletben kezdtem el nézni, ahol nem is volt tévé, egy 14’-os monitoron, székben ülve kezdtem el nézni, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy napok óta alig alszom. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. És felfogni sem, hogy a filmidőt teljesen kidobva az ablakon, egy ilyen teljesen lineáris történettel hogy lehet ekkora feszültséget kelteni. Majdnem minden szériáját legalább ötször láttam. A Dextert is nagyon szerettem, az újabbak közül pedig egyszerűen lenyűgözőnek találom a The End of the F***ing World-öt. De szinte mindenevő vagyok, ha sorozatokról van szó. Ami fura, hogy a mindenki által annyira nagyon kedvelt Trónok harcára valahogy sosem tudtam rácsúszni.

A Válótársaknál a formátum kiválasztásába volt beleszólásod?

Nem, abban a döntésben nem voltam benne, ez Kolosi Péter és Herman Pierre asztala. Készen kaptam a feladatot. Előtte és utána is több potenciális sorozatot megnéztünk, volt kettő is, amit én nagyon szívesen megcsináltam volna. Csak az egyikről például kiderült, hogy már a műfaja miatt sem lett volna itthon különösebb sikere, a másik, amit továbbra is nagy vágyam megcsinálni, az a Svédország és Dánia közös produkciójában készülő, jelenleg a negyedik évadát futó A híd (Broen), de ezt csak úgy lehetne tető alá hozni, ha két ország koprodukciójában készülne.

Fontosnak tartod, hogy egy ilyen formátum a helyi viszonyokra legyen igazítva? A Válótársak esetében szerintem kifejezetten érezhető volt, ahogy ez menet közben egyre többet változott.

Persze, szerintem ez nagyon fontos. Át kell ültetni, itthon is hihetővé kell tenni a történetet, bár ez szerintem műfaj-függő. A Válótársak első évadát azért lehetett jobban elemelni a valóságtól, mert a párkapcsolati válság a világon mindenhol létezik. Függetlenül attól, hogy tíz forint van a zsebedben vagy milliók, ugyanolyan nehéz megélni egy szakítást. Egy szétköltöző gyerekes házaspárnál is ugyanazok a problémák.

Tudatos döntés eredménye volt, hogy a teljes első évadot te rendezed? Ez nem hogy itthon, még Amerikában sem különösebben szokványos.

Nem véletlenül nem csinálják ezt máshol, mert ez minden szempontból nagyon sok. Ha összeadod, több nagyjátékfilmnyi, nagyjából 5-600 percnyi hasznos anyagot kell egyben teljesen átlátni, és mivel nem epizódonként, hanem helyszínenként forgatunk, a végén egy elsőre átláthatatlan massza lesz a kalapban. De a karakterfejlődések különböző szegmenseire így is figyelned kell a forgatáson, még ha reggel a 8. epizód egyik fejezetével indul a munkád, utána pedig a 2. epizód eleje jön. Szóval egyrészről nagyon kemény, ugyanakkor nem is baj, ha az elején az egész egy kézben van. Nálunk immár hagyománya van annak, hogy az első évadot mindenből én rendezem. De nem véletlen, hogy a második évadot már megosztva csináltuk Herczeg Attilával (Megdönteni Hajnal Tímeát), a harmadik évadnál pedig már csak a castingot vittem én, azt már Attila és Dömötör Tamás (Czukor Show) rendezték.

A casting olyannyira a te felelősséged, hogy a másik két rendező bele sem szólhatott?

Javaslatok voltak természetesen, de a döntési jogot a casting kapcsán én mindig magamnál tartom. A végső döntést mindig Herman Pierre-el hozzuk meg közösen. Eleinte még az az ügynökség is furán nézte ezt, akikkel együtt dolgozunk, mert nem túl szokványos, de én az utolsó egymondatos szereplőt is személyesen választom ki. Nekem fontos, hogy személyesen is jelen legyek, mert nemcsak a legmegfelelőbb embert kell megtalálnom a szerepre, hanem egyúttal egy olyan embert is, akivel egy nyelvet tudunk beszélni.

kovacs-daniel-richard

Mi alapján választottátok ki a rendezőket?

Herczeg Attila reklámfilmrendezőként már elég komoly dolgokat rendezett, korábban én magam is elmentem néhány forgatására, hogy tanulhassak a látottakból. Aztán ugye elég nagy siker lett az első filmje, a Megdönteni Hajnal Tímeát, ami ráadásul műfajban is elég közel áll a Válótársakhoz. Attila így került képbe, én kerestem meg, beszélgettünk, kipróbáltuk egymást és működött. A harmadik évad előtt már több rendezőt is meghallgattunk, amikor kerestük Attila váltótársát, Döme viszont már az első találkozásunk alkalmával meggyőzött az alkalmasságáról. Ő egy nagyon karizmatikus, jól kommunikáló srác, akiben van egy nagy adag lazaság, de ami talán a legfontosabb, hogy ő is és Attila is egyből elfogadták, hogy itt nem önmegvalósításról van szó. Egy sorozatnál a néző nem vehet észre különbséget a második és a negyedik epizód között azért, mert más rendezte. Ez egy alkalmazott rendezés, ráadásul egy olyan sorozatnál, aminek már megvan a maga formanyelve, ki van alakítva a saját világa, a rendezőknek bizonyos tekintetben ennek kell alárendelni magukat – és nekik nem volt ezzel bajuk.

A gyakorlatban hogy néz ki több rendező esetén a helyszínenkénti forgatás? Mindketten ott ültök startra készen, és attól függően, hogy kinek az epizódja van soron, felváltva instruáltok?

Igen, szinte mindig ott kell lenni, mivel a gyártási tervet nem nagyon lehet ilyen módon epizódok szerint tagolni. A logika hozta ezt. Nyilván sokkal kényelmesebb lett volna, ha nem az epizódokat osztjuk el, hanem a gyártási napokat, de abból egy átláthatatlan káosz lett volna. Ezért, ha mondjuk volt egy hatvan napos forgatásunk, akkor abból ötvenet forgattam én és ötvenet a másik rendező.

Miért szálltál ki teljesen a harmadik évad rendezéséből?

Akkor én már forgattam A Tanár című új sorozatunkat.

És addigra egyértelmű volt, hogy a harmadik egyben az utolsó évad is lesz a Válótársakból?

Igen, már korábban, menetközben is beszéltünk róla. Nyilván nézegettük egyrészt az eredeti holland formátum folytatásainak eredményeit, másrészt a forgatókönyveket. Úgy gondoltuk, hogy ennek a három férfinak a párkapcsolati válságaiból ennél sokkal többet nem lehet és érdemes kihozni. A harmadik évadnak szerintem kifejezetten jót tett, hogy belekerült egy erős krimi-szál, jól működött, de az eredeti vonalon nem nagyon volt már hova tovább lépni.

A Tanár esetén is készen kaptad a formátumot?

Igen, és nagyon féltem tőle. Megmondom őszintén, rettegtem A Tanár című sorozattól. Nyilván azzal kezdtem, hogy megnéztem a német eredetit, aztán órákig csak ültem és fogtam a fejem, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez egy középiskolában játszódik, rengeteg tízen-, huszonéves fiatallal. Az eredetiben nekem nagyon nem tetszett a diákok játéka, és fogalmam sem volt róla, hol találunk majd ennyi valóban alkalmas színész-diákot, akik hitelesek tudnak maradni még egy Nagy Ervin mellett is. Hiszen minél tehetségesebb színésszel rakod össze az amatőr színészed, annál inkább látod, hogy amatőr. Ráadásul, míg a Válótársak esetén is egységnyi idő alatt kell felvenned egy jelenetet, de mondjuk Balsai Mónival és Scherer Péterrel, tehát képzett színészekkel, akik egyébként sem nagyon szoktak hibázni, addig itt a legtöbb jelenet huszonöt főnél kezdődik. Nagyon nehéz feladatnak éreztem ezt a sorozatot, és főleg a diákok miatt. Több száz diákot megnéztünk, aztán ahogy kezdett kialakulni a mag, támadt egy ötletünk, ami – mint később kiderült – nagyon is bevált. A kiválasztott diákokat elvittük egy egyhetes, bentlakásos kiképzőtáborba, hogy valódi osztályt faragjunk belőlük, ráadásul sikerült rábeszélnem Nagy Ervint, hogy ő is csatlakozzon, legyen ő a tanár. Tehát előre, mesterségesen kialakítottuk azt az alaphelyzetet, amiről a sorozat szól. Gyakorlatilag egy intenzív színészmesterség tréninget tartottunk a diákoknak, amibe becsatlakozott rajtam kívül a másik két főszereplő, Ubrankovics Júlia és Anger Zsolt is, és reggeltől estig gyakoroltunk, forgattunk, próbáltunk. A csapatépítésnek hála az elképzelt osztályból igazi osztály lett, és végül tényleg úgy jöttek „iskolába”, mintha iskolába jönnének, és a tanári viszonyok is kialakultak.

A csatorna mit szólt ehhez az ötlethez?

Nyitottak voltak, jó ötletnek tartották, annak ellenére, hogy kiderült, a németek sosem csináltak ilyet.

Sokat kellett „magyarítani” a történeten?

Annyira nem, de bizonyos történetszálak esetén természetesen előfordult. Az eredetiben van például egy epizód, ami kifejezetten egy török-német helyzetre van felhúzva, ami itthon nem működne. A mi megoldásunkban egy pakisztáni diákról szól az epizód, akit ki akarnak utasítani. Itthon is érthető és elég izgalmas lesz. Kemény történet, főleg a mai viszonyok tekintetében.

Neked mint rendezőnek van bármilyen kötelezettséged ilyen esetekben a formátum tulajdonosa felé?

Ezt tulajdonosa válogatja. A Sony Pictures, ahová ez a sorozat is tartozik, jellemzően mindenen rajta tarja a szemét, ezért mi Köbli Norbival voltunk is konzultálni a német producerrel és az eredeti írójával. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy nincs szükség túl sok konzultációra, aztán amint meglátták az első anyagainkat, el is engedték ezt. Szereplők szintjén általában nincs beleszólás, itt sem volt, de a forgatókönyveket például jóvá kellett hagyatni. És mivel a Sony Pictures a formátum tulajdonosa, ez úgy nézett ki, hogy a magyarított könyveket le kellett fordítanunk angolra, és azt a verziót kellett jóváhagyatnunk Amerikában.

kovacs-daniel-richard

Mennyi időtök volt onnantól, hogy eldőlt, ez lesz a következő saját gyártású sorozata az RTL Klubnak?

Tavaly ilyenkor dőlt el, tehát nagyjából egy évünk volt mindenre a tervezéstől a kész epizódokig. Nem volt sok, igazából több kellett volna rá, de ami volt, az viszont eléggé intenzíven telt.

Ezúttal is bevállaltad a teljes első évad rendezését?

Igen, mind a nyolc epizódot én jegyzem rendezőként.

A nézettségtől függ, lesz-e folytatás?

Ez egy kereskedelmi tévé, nyilván összefügg a nézettséggel, hogy lesz-e második évad, de a döntéseket a hosszú előkészítési munka miatt korábban kell meghozni. Mi arra készülünk, hogy lesz második évad, és ha minden jól alakul, nem hiszem, hogy eltérünk majd ettől.

Az eredeti sorozat a hatodik évadját futja. El tudod képzelni, hogy ti is eljuttok eddig?

El tudom képzelni, mert, ellentétben a Válótársakkal, ez nem egy kifulladós téma. Nagyon más a szerkezete, és nagyon ügyesen ki van találva az egész. Itt minden epizód más, hiszen mindegyik egy diák története. A Nagy Ervin által játszott tanár egy probléma-megoldó, kicsit ilyen törvényen kívüli figura, ami az itthoni oktatási rendszerben már önmagában izgalmas. Érdekes, hogy mi történik itt egy olyan tanárral, aki széllel szemben, a maga módszerei szerint tanít. A tanár, jó vagy rossz értelemben, mindenkinek az életében meghatározó figura. A mi tanárunk egy csupa lélek figura, egy nagy gyerek, aki egyfajta igazságosztóként próbálja megoldani a diákjai problémáit, de sosem úgy, ahogy a norma diktálná. A feldolgozott sztorik teszik izgalmassá ezt a sorozatot, mindig valami új történik és ez gyakorlatilag kifulladhatatlan.

Ettől függetlenül, te tudod már, mi lesz a következő saját gyártású sorozatotok?

A következő lépés egy saját formátum. Két éve dolgozunk egy teljesen saját fejlesztésű drámán, amiről egyelőre semmi egyebet nem mondhatok.

Mikorra tervezed az első nagyjátékfilmed?

Ez nagyon idő-függő, de mivel az ötlet megvan – természetesen Köbli Norberttel közös munka lesz a forgatókönyv –, én remélem, hogy 2019-ben már forgatni fogom.

Főrendezőként is rendezel még tévéműsorokat, vagy most már csak a fikciós tartalmakért felelsz?

A legutóbbi ilyen jellegű tévés munkám a Celeb vagyok, ments ki innen! volt, annak például én voltam a vezető rendezője, de jellemzően az van, ha van egy-egy olyan spéci feladat, ami valamiféle fikciós irányítást igényel, vagy esetleg egy olyan teaser promó esetleg intró, ami valamiképp filmes, akkor azokat rendezem is, de egyébként nem. Mostanában a saját sorozataink épp eléggé leterhelnek.

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2018.04.12