A Tiszán levonuló árvizek szintje 1855 óta folyamatosan emelkedett, ez a folyószabályozási munkálatok következményeivel függött össze: 112 kanyarulatot levágtak, ezért felgyorsult és jelentősen megemelkedett a vízszint. Az 1870-es években a sorozatos árvizek megmutatták a várost védő töltések gyengeségét, emiatt Szeged a kormányhoz fordult segítségért. A Bach-korszakban olyan előnytelen árvízvédelmi társulásba kényszerítették, amely a tőle északra lévő Pallavicini-uradalom biztonságát a város költségvetési hozzájárulásával akarta megteremteni. A nagybirtok árvízzel veszélyeztetett területnek minősült: ha a védelem jól szolgált, a gróf birtoka is megmenekült, de ha rossz volt a védekezés, akkor az a város hibája volt. Szeged a saját erejéből javította az uradalom töltéseit. A nem megfelelő védekezési munkákhoz hozzájárult, hogy a felelős percsorai árvízmentesítő társulat élén a budapesti kormánybiztos, Kende Kanut állt, aki ritkán tartózkodott a városban. Úgy gondolták, az árvizek elleni védekezés a veszélyeztetettek ügye. Szegeden tehát a kényszerűség alakította az árvízvédelmet – ez már szinte már hozzátartozott a földművelő lakosság tavaszi munkáihoz, amelyet a városi Vízvédelmi Bizottság irányított. A mentési munkálatokban a halászok, valamint a torna- és a csónakázó egyesület tagjai is részt vettek a lakosság és a katonaság mellett. A gyakorlatlan egységek azonban nem dolgoztak elég hatékonyan. A töltésépítés és árvízvédekezés akkor még kizárólag emberi és állati erővel történt, gépi földmunka és szállítás még nem létezett. Az árvízi információk továbbítására telefon vagy rádió hiányában pedig nem volt még fejlett hírközlési rendszer.

Az 1879-es árvíz előjelei már 1878 végén megmutatkoztak. Azon a télen a szokottnál is magasabbra emelkedett a Tisza vízállása, ehhez csatlakoztak a mellékfolyók árvizei, mert sok hó esett a folyó vízgyűjtő területein. A nagy hidegben a szegedi vasúti hídnál jégtorlódás keletkezett, de a jég megindulása után sem csökkent jelentősen a vízszint, sőt januárban 658 cm-rel tetőzött. Februárban újabb veszélyes árhullám indult el, a csapadékos időjárás hatására 1879 februárjára sem apadt jelentősen a vízszint. Március első napjaiban már magas vízállásokat mértek, 806 cm-es tetőzéssel, pedig a Felső-Tiszai árhullámok még messze Szolnok közelében jártak.

Március 5-én hajóhíddal kötötték össze a szegedi és az újszegedi partot. Ezen menekült el később a lakosság a már betört árvíz elől. A fiatalokat mentési munkálatokra szervezték be, az iskolákat bezárták. A várat jelölték ki a várost elhagyni szándékozók gyülekezési helyéül. A rendőrkapitány elrendelte, hogy a kocsmák zárórája egységesen este 11 óra legyen, és vészlövésekkel értesítsék a lakosságot akkor, ha a víz átszakítja a percsorai gátat. A plakáton az is szerepelt, hogy ebben az esetben sincs még nagy baj, hiszen van töltés, ami védi a várost, ezért senki ne veszítse el a fejét. Mikszáth Kálmán így figurázta ki a vészlövésekről szóló felszólítást: „Minek a vészlövés, ha az nem a végső baj jele? – Hogy a nép ne aludjon! – válaszol. – Mert aki alszik, nem bűnözik, s a bűntelen üdvözül, ha meghal.”

A Tisza és a vár, jobbra fent a rondella

A gátakon elkeseredett küzdelem folyt: magasították a töltéseket, ahol lehetett, de kevés eredménnyel. Közben az országgyűlésen felszólaló képviselők egymásra mutogattak, miért nem tettek hamarabb valamit. Tisza Kálmán miniszterelnök Szegedet hibáztatta a kialakult helyzetért. Mikszáth ekkor a következőket írta: „Szeged hiába vár a kormánytól segítséget. Évszázadok óta maga nem győzi a gátak emelését, fönntartását, mert azok költségei fölemésztik magát a kommunitást, ennélfogva az lesz, ami évszázadok óta volt, egy veszedelmes, mély fekvésű nagy falu!”

Ezekben a napokban 2000, Aradról, Budapestről és Temesvárról érkezett katona vett részt a víz elleni védekezésben, akik bekapcsolódtak a gátak erősítésébe. A hosszú időn át víz nyomása alatt álló gátak már nehezen bírták a terhelést, és a folyó Percsoránál áttörte a védelmi vonalat: a másodpercenként 300 köbméternyi kiömlő vízmennyiség zavaros áradatként indult meg a város irányába, az azonnali elöntést csak az Alföld Vasút töltése akadályozta meg, de 8-án a víz átbukott ezen a töltésen is. A reggeli, Budapestre menő vonat már vízben haladt, hosszú hónapokig ez volt az utolsó járat. Ezen a napon Algyőhöz közel az Alföld vasúti töltésen keletkezett egy másik szakadás, a víz Tápé irányába húzódott. Algyőn a grófi kastély első emeletéig ért a víz, Tápén csak a templom maradt állva.

Sorra szakadtak át a vasúti töltések, eleinte termőföldek, majd lakott területek is víz alá kerültek: Algyő, Tápé, Dorozsma; 1879. március 11-re Szegedet a víz teljesen harapófogóba zárta. A városházán tanácskozókhoz este 10 órakor befutó hajdú boldogan hozta a hírt az apadásról. Taschler József főkapitány jelezte: ez baj lehet, mert ha nem a hó esik, akkor az eső, de attól nem fogyhat a Tisza vize, csak attól, ha valahol átszakadt a gát vagy átvágták. Az éjféltájban érkezett távirat azt erősítette meg, hogy Petresnél átszakadt a gát. Sem a rendőrkapitány, sem a városházán jelenlévő sportegyesületek fiataljai nem tudták, merre van Petres. Ha Petres a Tisza jobb oldalán fekszik, akkor elvesztünk, hanem ha a bal oldalán, megmenekültünk! – vélték. Aztán megtudták, hogy Petres a jobb oldalon fekszik, és ez nagy bajt jelent. A gátszakadást megjavítani nem lehetett, ezért a várost védő északnyugati töltéseket kísérelték megerősíteni, viszont a 11-én kitört vihar erős szele által felkorbácsolt hullámok az Alföld vasúti töltésnek hajtották a vizet. Március 12-én hajnali fél 2-kor 100 méter hosszan átszakadt a vasúti töltés, és a víz Szegedre zúdult.

A Széchenyi tér, a várfalon a menekültek fehér sátrai

Az iszonyatos mennyiségű víz először Rókus városrészt öntötte el. Ezután Felsőváros, majd Alsóváros, utoljára a Belváros került víz alá. A Korona utcában a Pick-féle likőrgyár leégett, majd a Pálfy-féle gyufagyár gyulladt ki. Még néhány órával a víz betörése előtt is sokan elhagyták lakásukat. Egy fiatalember fejvesztve futott végig a Felsővároson azt kiabálva, hogy jön a víz! A fölriadt lakosság pánikszerűen menekült. Az elöntés után is volt még lehetőség a menekülésre a magasabb országutak vonalán, majd a hajóhídon át Újszeged felé. A mozsárágyúkat a figyelmeztető lövésekkel már nem lehetett megszólaltatni. A város vezetői egy óra múlva szereztek tudomást a katasztrófáról, melyet a városházán lévő öregharang kongása jelzett, melyhez a város többi temploma is csatlakozott – fél 3-kor verték félre a harangokat. Mikszáth így írta le ezeket a pillanatokat: „Végtelennek tűnt az idő, amikorra virradni kezdett. De hát minek is virrad? A hajnal nem találta többé Szegedet, csak romjait.”

A házaikba szorult lakosság mentését csak világosban, március 12-én reggel lehetett elkezdeni. Nem volt elég csónak – a szükséges vízi járművek csupán 14-én érkeztek meg. Így a távolabbi területekre a következő napokban jutottak el, a mentési munkákat végül 19-én fejezték be. A városban maradt lakosság a magasabb kőépületekben, pl. a piarista gimnázium, a Szent György téri iskola, a Vár és a Belváros egyes száraz pontjain húzódott meg a katonaság által adott sátrakban vagy barakkokban. Akkor még állt a szegedi vár, ennek udvarán, ezen kívül a felsővárosi minorita és az alsóvárosi ferences templom körüli szigeteken helyezték el a lakosságot. Sokan a háztetőkön vagy a fákon kerestek menedéket, Alsóvárosban a lakosság cölöpökön várta a szabadítókat. A tetőkre menekültek közül sokan a hidegtől elgémberedve a vízbe zuhantak, és az összeomló házak romjai között vesztették életüket. A házak nagy része vályogból épült, ezek egy-két nap alatt összeroskadtak. Szeged romokban hevert, a mintegy 6000 házból 260 maradt épen. A város hivatalos jelentése 151 halottról tett említést, de a tanyavilágot is ideszámítva 200 fölé tehető azok száma, akik hullámsírba vesztek, annak ellenére, hogy a lakosságot már nagyrészt kitelepítették. 60 ezer ember vált hajléktalanná.

A Szent Rozália-kápolna a mai Aradi vértanúk terén

Szegedet sok helyen 3-4 méter mély víz borította. A Tisza csak 186 nap múlva, augusztusban húzódott vissza medrébe, több mint 6 hónap után. A városban valóságos „velencei” élet folyt, az emberek csónakokkal közlekedtek, később deszkákból úszó járdákat készítettek. A katonaság segített mérsékelni a pánikot, mindenütt jelen voltak, ez fokozta a közrendet, megakadályozta a fosztogatást, és sikerült elkerülni, hogy járvány törjön ki. Szeged vezetői sem hagyták el a várost, tevékenyen részt vettek a mentésben, szervezték az élelmezést és az emberek elhelyezését.

Március 17-én Ferenc József császár Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében Szegedre érkezett, hogy megszemlélje a romba dőlt várost. Ekkor hangzott el a szállóigévé lett mondat: „Szeged szebb lesz, mint volt.” Az uralkodó a hatalmas pusztulást látva megbízta a miniszterelnököt, hogy dolgozza ki a szükséges intézkedéseket.

Június 14-re befejeződött a körgát építése, és azonnal munkába állt 116 darab szivattyú a város mielőbbi víztelenítése érdekében. Augusztus 25-ig 33 millió köbméter víztől mentesítették Szegedet, lehetővé téve, hogy a rommá lett város újjáépítését 1880 tavaszán megkezdhessék. A szakértők a katasztrófát a töltések elégtelen méretének és rossz építésének tulajdonították. Nem voltak tervszerűen kiépített védelmi vonalak Szeged előtt, és a nem árvízvédelmi célokra épített vasúti töltések nem voltak elegendőek a víz visszatartására.

A város pusztulásának híre az egész világot megrázta. A király látogatása európai szenzációvá emelte az eseményeket, melyről a nyugat-európai sajtó részletesen beszámolt. Őszinte sajnálatot és részvétet ébresztettek, ezzel jelentős adakozást indítottak el. 35 ország sietett Szeged segítségére, köztük tizennyolc európai. Az osztrákok és Németország adták a legtöbbet, de adakozott Olaszország, Oroszország, Románia, Svédország, Szerbia, Törökország, Japán, Egyiptom, sőt Amerikából is érkezett segítség: Argentínából, Kolumbiából, Mexikóból – még hosszan lehetne sorolni az adományozó országok neveit. Franciaországban Munkácsy Mihály szervezte a gyűjtést, bálok, hangversenyek bevételeit fordították Szeged újjáépítésére.

Az Aradi vértanúk tere vízben

Számos visszaemlékezés, történet, novella jelent meg az árvízzel kapcsolatosan. Álljon itt néhány részlet Szabó László Szeged halála és feltámadása című művéből. A szerző négyéves gyermekként élte át a szörnyű katasztrófát, melyet egész életében őrzött mint élete legszomorúbb éjszakáját.

Emberek a fákon

„Azok, akik az alföldi vasút töltésén dolgoztak és az első rémhírek hallatára már este tíz-tizenegy órakor elmenekültek, nem mindnyájan futottak be a városban, hanem attól tartva, hogy a víz utoléri őket, egy részük felmászott a Makkos-erdei fákra, a rókusi temető és a francia-hegyi szőlők között. Ezek a szegény emberek ott gubbasztottak a faágakon, mint éjjel a verebek és látták, amint lenn, a faágak alatt zúdul a víz a város felé. Természetesen mindenki a lehető legmagasabbra mászott, mert a víz magassága három-négy méter volt. Miután az erdőcske a városon kívülre esett, a fákról csak harmadnap mentették az embereket.”

Örzse, meg a mozsár

„Valamelyik hírlaptudósító jegyezte föl, hogy egy rókusi házból két leány menekült. Az egyik a kapunál rászólt a másikra: – Szent Isten! A mozsarat ott hagytuk! Örzse, szaladj vissza érte!
Örzse visszaszaladt a mozsárért, de alig hogy betette a lábát az ajtón, rároskadt az egész ház.”

„Említsük-e az atyát, ki mint egy szemtanu beszéli, midőn egyik gyermekét a roskadozó házból kimentve, visszament a másikért, a ház romja közzé temette, s a gyermek ott maradt harminc óráig a fán, picike kacsóival kapaszkodva az ágakba?
Szóljunk-e az anyáról, ki fuldokolva is végső kétségbeeséssel magasra tartá karjaiban gyermekét pólyáiban, hogy az legalább néhány percig még meg legyen kímélve a haláltól.”

Elúszott tizenhatezer forint

„Egy sertéshizlaló március 11-én adta el sertéseit, és kapott értük tizenhatezer forintot. Este a nagy csomó bankót az asztalra tette és már a Széchenyi-téren futott a többi menekülővel, amikor a pénze eszébe jutott. Tizennégy éves fiára rászólt: Szaladj vissza fiam, neked jó lábod van, – az asztalon maradt a pénz! A gyerek visszaszaladt, de mire a kapujukhoz ért, már kötözködésig ért neki a víz: nem mert bemenni a házba! S alig hogy visszafordult, hogy az apját még utolérje, már össze is omlott a ház, maga alá temetve a nagy bankjegy-csomót az asztalon.”

Árvízi emlékmű Szegeden, 1979. (Segesdi György alkotása)

Az 1879-es árvizet kevés építmény élte túl, és még kevesebb az, amely ma is megtalálható Szegeden. A Dóm téren két épület is túlélte a víz rombolását. Az árvíznek emléket állító Fogadalmi templom helyén egykor a régi belvárosi plébánia állt. Mára a régi templomból csak a csonka Dömötör-torony maradt meg. A téren további túlélő a barokk stílusú görögkeleti-szerb templom épülete.

A Széchenyi téren áll az 1840-ben klasszicista stílusban épült Zsótér-ház, mely eredetileg szeszgyárnak készült, majd bérház, később gabonaraktár lett. Az 1848-as szabadságharc alatt katonai kórházként és hadügyminisztériumként működött. Az árvízkor Mikszáth ebben az épületben tartózkodott. A Városháza épülete túlélte a vizet, de erősen megrongálódott, ezért újra kellett építeni. 1879 szeptemberében elkészült a kör- és sugárutas városszerkezet térképe és a tiszai közúti híd terve. A legfontosabb feladat a töltések megerősítése, a város terepszintjének megemelése, melyhez 16 millió köbméter földet használtak fel. Szeged újjáépítése 1880-ban kezdődhetett el, amely rendkívüli feladatot jelentett, mert nem a házakat kellett újjáépíteni, hanem egy teljesen új várost teremteni. A megszervezésére és irányítására Tisza Lajos kapott királyi biztos minőségében megbízást, munkáját 12 tagú tanács támogatta.

Az elmenekült emberek újra felépítették a várost, ehhez sok országból érkezett segítség. Hálából és tiszteletből a támogatást nyújtó országok fővárosairól körutakat neveztek el Szegeden. Ezek az elnevezések az adakozó európai fővárosokra (London, Moszkva, Brüsszel, Párizs, Bécs, Berlin, Róma) utalnak. Az elpusztult Szeged négy év alatt egységes eklektikus stílusban épült palotáival Európa egyik leggyönyörűbb városaként született újjá. Ekkor alakították ki mai, körutas-sugárutas szerkezetét, és természetesen megemelték a város épületeinek szintjét, mintegy másfél méterrel. Az 1879-es nagy árvíz emlékére építették hazánk egyik legszebb templomát, a Fogadalmi templomot, azaz a Dómot, mely a város fő nevezetessége.

A címlapképen a Templom tér látható víz alatt.

Sulyok Attiláné

Források: szeretlekmagyarorszag.hu, sk-szeged.hu, ativizig.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép.