Verdi már a megjelenése évében, azaz 1848-ban olvasta a regényt, és 1852-ben – párizsi tartózkodása idején – a színdarab premierjén is részt vett. Ezután képzeletét végképp megragadta a műben rejlő lehetőség, ezért következő operájának témájául választotta. Fel is vázolta Piavénak elképzeléseit, aki először az opera szerkezeti vázlatát készítette el, később pedig néhány hét alatt a szövegkönyvet is megírta. Verdi gyorsan végzett a komponálással és a hangszereléssel, annak ellenére, hogy párhuzamosan dolgozott A trubadúr című operáján is.

A zeneszerző kétségbeesett, amikor a színház által szerződtetett énekeseket meghallotta, meglátta, azonban hiába akarta elérni, hogy lecseréljék őket, a teátrum vezetősége hajthatatlan maradt. Az előadást maga Verdi rendezte, azonban az ősbemutató óriási kudarcot hozott a számára.

A premier jól indult, a közönség tagjai az első felvonást még tapssal fogadták és megéljenezték. A második felvonásban azonban a publikum elfordult az operától, és egyre botrányosabban viselkedett, mivel a két férfi főszereplő, az Alfredo-t alakító olasz tenorista, Lodovico Graziani (1820-1885), és az id. Germont-t éneklő olasz baritonista – aki korábban a Macbeth és a Rigoletto címszerepeit is sikerrel játszotta –, Felice Varesi (1813-1889) teljesen indiszponáltak voltak, és sokat bizonytalankodtak. A végső tőrdöfést azonban a harmadik felvonás hozta. A La Traviata főhősnőjét a korábban Verdi és Donizetti operákban színpadra lépő Fanny Salvini-Donatelli (1815-1891) énekelte, akit vokális teljesítménye miatt az első felvonás végén még megtapsoltak. Azonban életkora és alkata nem illett a tüdőbajos címszereplő elvárt életkorához és alkatához, a velencei közönség „csak töltött hurkának nevezte kövérsége, esetlen mozgása miatt”. Valéry Violetta haldoklását hangos kacagással kísérték, pl. mikor az orvost alakító énekes bejelentette, hogy már csak egy órája van hátra az életből, valaki a nézőtérről bekiabálta: „Szerintem nem tüdővész, hanem vízkor”. A kudarchoz valószínűleg hozzájárult az opera néhány szerkezeti hibája is, továbbá a velencei nézők sem akarták önmagukat a színpadon látni.

Mindezek ellenére a szaksajtó jól fogadta a zenedrámát: „kiemelték a darab bensőséges líráját, melódiagazdagságát, az I. és III. felvonást bevezető előjáték elegáns dallamvezetését, hangszerelését”.

Maga Verdi sem tarthatta másnak az ősbemutatót, mint fiaskónak. Egy levélben így fogalmazott: „A Traviata tegnap este megbukott. Nem tudom, ki a hibás, én vagy az énekesek. Az idő majd eldönti”.

A kudarcot követően átdolgozta operáját, rövidített, ária befejezést alakított át, a 18. századba helyezte a cselekményt. Az új változat premierje Velence egy másik színházában, a Teatro San Benedetto-ban volt 1854. május 6-án. Maria Spezia Aldighieri (1828-1907) személyében pedig megtalálta az ideális Violettát, aki fiatalabb és vékonyabb volt Salvini-Donatellinél. A nézők könnyes szemmel, állva tapsoltak az új bemutatón. Ettől kezdve olasz, európai és tengerentúli színházak sorra mutatták be a La Traviátát, amely napjainkig az egyik legtöbbet játszott, legismertebb és legtökéletesebb Verdi zeneműnek számít.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában 4. kötet; Traviata Kossuth Kiadó, 2011; Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; wikipédia

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.