Az elsőfilmes rendező, John Carroll Lynch és főszereplője, Harry Dean Stanton életútja és világlátása a generációs különbségen átívelve számos hasonlóságot mutat, s ez az egymást értés tisztán látszik a filmjükön. Harry Dean Stanton egyik utolsó filmje, élete második főszerepe méltó hattyúdala egy nagy színésznek.

A Lucky története nagyjából annyira érdekfeszítő szavakba foglalva, mintha a számos bogaras alak között is feltűnően öntörvényű Howard (David Lynch, nem rokona John Carroll Lynch-nek) teknősének szemével követnénk lassan, megfontoltan homok-szinten a sivatagot. Ide, a szinte biztos halálba bitangolt ugyanis el az érdemes állat, aki nem mellesleg a Roosevelt elnök névre (nem) hallgat. A 90 éves Lucky (Harry Dean Stanton) itt, egy világ végi kisvárosban, aprólékosan kimunkált rutin szerint éli magányos mindennapjait. Reggel jógázik, cigarettázik, rejtvényt fejt, később komótosan elballag a kávéházba, bevásárol, esténként pedig beül a bárba. Napirendjének szerves része az is, hogy hazatérőben átkokat szór az amúgy rég bezárt Eve’s kocsmára, ahonnan kitiltották egykor. Lucky és környezete elválaszthatatlanul összenőttek, mindenütt csipkelődő szeretettel, élénk, pezsgő barátságossággal találkozik.

Magas kora inkább állapot, egészen addig nem érzi a súlyát, amíg egy napon rosszul nem lesz. Az orvossal (Ed Begley Jr.) való beszélgetés során rádöbben, nem múló üzemzavarról van szó. Megöregedett, s dacára annak, hogy korához viszonyítva kiváló egészségnek örvend, szembe kell néznie az elkerülhetetlenül közeledő véggel. Az ateista Lucky Istennel és önmagával való szembenézését a férfi önazonossága teszi könnyebbé, már-már elfogadhatóvá. Nem kezd el „vigyázni magára”, nem keres pánikszerűen közelebbi kapcsolatokat. A gyilkos vitát sem hagyja abba a simlis ügyvéddel (Ron Livingston), tovább hallgatja Fred (Tom Skerrit), Elaine (Beth Grant) és Howard életről szőtt elmélkedéseit a bárban, vagy életvidáman spanyol szerelmes dalt énekel a kis Juan Wayne (!) születésnapi partiján.

Lucky történetét – mint azt John Carroll Lynch több interjúban is megerősítette – Harry Dean Stanton személyes történeteiből merítették a forgatókönyvírók. Egyikük, Logan Sparks a színész régi barátja, aki számos egykori sztorit rögzített. Ilyen mindjárt a kezdő párbeszéd, ami rögtön leüti a film csipkelődő alaphangját. Joe (Barry Shabaka Henley) vendéglőjében érkezéskor Lucky azt mondja a tulajnak, „Te egy semmi vagy”. Mire Joe: „Te vagy egy semmi”. Lucky lezárja a beszélgetést: „Köszönöm”. Az anekdota szerint ez a párbeszéd minden egyes alkalommal lezajlott Stanton és egy Los Angeles-i hely parkolófiúja között.

Az, hogy ez az „egyszerű történet” fanyar, komikus elemeket használó, sírva nevetős alkotássá vált, azt mindenekelőtt Stanton hozza. Sam Shepard találóan jegyezte meg a színészről a Párizs, Texas kapcsán, hogy az arca maga a történet. A Lucky-ban inas, ráncos, megöregedett, ám szívós teste sem pusztán eszköze, hanem jelképes tétje is a történetnek. Az pedig, hogy a néző párbeszéde ezzel az alkotással meddig tud eljutni, két dolgon múlik. Egyrészt azon, hol tart, mennyire hajlandó figyelmet szentelni az életéről való gondolkodásnak. Másrészt azon, mennyire ismeri a benne szereplők életét, műveit.

Az 55 éves John Carroll Lynchnek (Fargo, Jackie, Csábítunk és védünk, A Zodiákus) e rendezése adta meg azt a figyelmet és elismerést, amit Stanton 58 évesen a Párizs, Texas főszerepével Sam Shepardtól és Wim Wenderstől 1984-ben kapott meg. A Lucky-ba szervesen beépülő Stanton-életrajzi elemek közül az említettek mellett azt érdemes még kiemelni, hogy a színész hosszú időn át saját együttessel énekelt.

Hogy ő volt az az ember, aki úgy masírozott a sivatagban, mint aki tudja, hova tart (Párizs, Texas, 1984, Wim Wenders). Öltönyben, igaz, piszkosban, de elszántan. Ő volt Lyle is, akihez Alvin Straight fűnyíróval indult el az ország másik felébe, s ami igazi csoda, hogy meg is érkezett (The Straight Story, 1999, David Lynch). S ezek mellett csaknem hetven év folyamatos munkája húzódik. Így lehetett ő az a színész, akiről Roger Ebert a „Stanton-Walsh szabály”-t megalkotta: „Nem lehet egészében rossz egy olyan film, amelyben Harry Dean Stanton vagy M. Emmet Walsh mellékszerepet játszik.” (Walsh szerencsénkre még csak 82 éves). A fentiekből kiviláglik, milyen bátran olvaszt egybe a Lucky életrajzi elemeket, filmtörténetet és fikciót. Híven követi ezzel a Stantonnal 2011-ben készült interjúfilm alapgondolatát (Partly Fiction, Sophie Huber), ám megfordítja azt.

Lucky leginkább azért szerencsés, mert volt bátorsága veszélyesen élni: önmaga lenni. A film utolsó pillanataiban Stanton egyenesen a kamerába néz, és mosolyog. Azon kevesek közé tartozik, akiknek elhisszük ezt a mosolyt, s ebbe a filmbe szépen szervesül, hogy (merőben filmen kívüli értelmezésben) elköszönjön tőlünk. Mert, mint Howard mondja: „Van a világon néhány dolog, ami nagyobb mindannyiunknál – s a teknős kétségtelenül egy ezek közül.”

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Lucky
amerikai, feliratos, 88 perc, 2017
rendező: John Carroll Lynch
forgatókönyv: Logan Sparks, Drago Sumonja
operatőr: Tim Suhrstedt
producer: Ira Steven Behr, Danielle Renfrew, Greg Gilreath, Adam Hendricks, Richard Kahan, John H. Lang, Logan Sparks, Drago Sumonja
szereplők: Harry Dean Stanton, David Lynch, Ron Livingston, Ed Begley Jr., Tom Skerritt, Beth Grant, Barry Shabaka Henley, Yvonne Huff
forgalmazó: magyarhangya
bemutató: 2018. január 4.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu