Mátyás király történelmi emlékezetünkben ugyan roppant népszerűséggel bír, ám meglepő módon talán az ő uralkodása idején volt a legtöbb összeesküvés koronás király hatalmának megdöntésére Magyarországon. 1467-ben Erdély lázadt fel ellene – elsősorban új adótípusok bevezetése miatt –, mely felkelést a moldvai vajda, III. (Nagy) István is támogatta, akin keresztül pedig a lengyel-litván uralkodó, IV. Kázmér mozgatta a szálakat. Ebben az időben ugyanis a mára legendás lengyel-magyar barátság éppen szünetelt, mivel Hunyadi Mátyás trónjára igényt formált a lengyel Jagelló dinasztia is. Emellett a két nagyhatalom közé ékelődött Moldva is problémák forrása volt, mindkettő királyság vazallusi hűséget követelt tőle.

Mátyás 1467 augusztusában Budáról 12 ezer fős hadsereggel tört be Erdélybe, ahol hamar szétszórta az ellene szövetkező lázadó erőket, s hozzálátott a megtorláshoz. Egyeseknek megkegyelmezett, pár magyar főúr megúszta néhány birtokának elvesztésével, ám volt, akit Brassó központjában tüzes fogókkal tépetett szét a király. A pacifikálás gyorsan ment, és hamarosan már kegyes uralkodóként megbocsáthatott olyan lázadó városoknak, mint szülővárosa, Kolozsvár. A november 11-e utáni napokban csapatait feltöltve szász, székely csapatokkal, az Ojtozi-szoroson át betört Moldvába. Pontos célját a hadjárattal kapcsolatban a források nem írják meg, felmerült a kutatókban, hogy III. István helyett egy új, hozzá hű vajdát akart trónra ültetni, de az is, hogy a korábbi moldvai betörések bázisaiként szolgáló Szeret folyó menti városokat akarta elpusztítani. Az kétségtelen, hogy középkori mércével mérve nagy hadsereggel nyomult előre, s vele tartott a korábban elűzött moldvai vajda, Péter is.

Mátyás először elfoglalta Tatros városát, melyet felégetett, majd a Szeret mentén nyomult lassan északnak, párhuzamosan a Kárpátok gerincével. István vajda hirtelen összeszedett csapataival csak óvatosan követte a túlerőben lévő magyarokat, és kénytelen volt végignézni, amint azok Bákót, Románvásárt, majd Karácsonykőt pusztítják el. Úgy tűnt, Mátyás Szucsáva, a főváros felé tart. István vajda lengyel királyhoz írt levelében leírja, hogy 40 napon és éjen át vonult a magyarok nyomába, akik kegyetlenebbül dúlták országát, mint korábban a török vagy a tatár. December 13-án este a magyar sereg Moldvabányánál (még István vajda latin nyelvű levelében is Bányának írta, ugyanis jelentős magyar közösség lakta!) ütött tábort.

Mátyás a főtéren lévő püspöki rezidenciában szállt meg. A haderőt székely csapatok biztosították négy irányból, de a katonák egy része borozgatásba kezdett, nem számítottak harcra. István vajda serege egy közeli erdőben állapodott meg, s éjjel akarta meglepni hirtelen rohammal a magyarokat. A meglepetés sikerült is. Bár Bonfini krónikája szerint Mátyást egy magyar figyelmeztette a közeledő vlachokról, arra már nem volt idő, hogy a néhol italozásba kezdő katonákat felsorakoztassák rendesen. A 14-én hajnali kettő körül induló moldvai roham elsöpörte a hősiesen küzdő székelyeket, akiknek ispánja elesett a harcban. A vajda emberei egészen Mátyás közeléig jutottak, aki a téren gyülekeztette nehézlovasságát, és maga is harcba bocsátkozott 200 testőrével. Mátyás egy nyílvesszőtől meg is sebesült, és mikor megpróbálta kitépni, a szakállas hegy benntört a sebben, s csak 1471-ben, négyévnyi szenvedés után szabadult meg tőle a király. Mindenesetre a moldvai rohamot a páncélos lovasok és a lassan magukhoz térő cseh-morva zsoldosok Giskra vezetésével megtörték, és december 15-én hajnalra elűzték a támadókat.

Az a korábban szinte általános megállapítás, hogy a moldvaiak nyerték meg a csatát, már csak azért is érdekes álláspont, hiszen a források alapján egyértelműen a magyar haderő maradt a csatatér ura, gyűjtötte össze sebesültjeit, temette el halottjait, és szedte össze a bizonnyal gazdag zsákmányt. Ebbe beletartozott természetesen a hullák kifosztása is, hiszen a régészek csak nagyon ritkán találnak csatatéri sírokban nagy értékű fegyvereket vagy páncélokat. Az éjszakai csata mindkét oldalra nézve nagy veszteséggel járt, hiszen az égő város házai között nem klasszikus rendezett harcra került sor, és nem lehetett irányítani azt.

A sérült király úgy döntött, nem folytatja tovább hadjáratát (ha egyáltalán ez volt eredeti szándéka), hanem 3 nappal később Erdély felé hazavezette seregét. Ez kétségtelenül lehetővé tette III. Istvánnak, hogy diadalnak állítsa be az ütközetet, és a csata során zsákmányul ejtett néhány magyar lobogót elküldte a lengyel királynak mint bizonyítékot. Érdekes, hogy Janus Pannonius egyik levelének hála, pontosan tudjuk, hogy a magyar had is elfogott 14 moldvai zászlót, melyeket aztán Mátyás a budavári Nagyboldogasszony-templomban (mai ismertebb nevén Mátyás-templomban) állíttatott ki. A havas Kárpátokon átvonuló magyar haderő a hágón nehezen átjuttatható és kisebb értékű felszerelését, szekereket felgyújtatta, ágyúi egy részét elásta, majd Székelyföldre vonult. A moldvai sereg ezeknek egy részét kezére kerítette. Mátyás kétségtelenül nem ért célt, de a csatát a magyarok nyerték, jelentős zsákmányt szereztek, emellett elpusztították a moldvaiak támaszpontjait a határ mentén. Összességében döntetlent lehet megállapítani, ugyanakkor István vajda hamarosan rájött, hogy Mátyás sokkal nagyobb segítséget jelenthet neki a török elleni küzdelemben, mint a lengyel király, s pár évvel később letette a vazallusi esküt a Szent Koronára.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Szokola László: Mátyás király 1467. évi moldvai hadjárata. In: Orpheus Noster 2016/1. sz. 29-43.o.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.