Apja, Berecz István a Felvidékről származott, édesanyja, Tanka Mária pedig a Nagykunságban született. Az első dalokat még anyjától tanulta, akinek apja a híres kunhegyesi táncos és nótafa, Tanka Gábor volt. A gimnázium után jogásznak vagy festőnek készült. 1985-ben – 28 évesen – viszont énekesként már a népművészet ifjú mestere volt. Megalapította az Ökrös és az Egyszólam együttest és néprajzi tanulmányokat is folytatott. Azért felvételizett csak a jogi egyetemre, hogy a környezete megnyugodjon. Apja azt mondta: „Fiam, ember légy!”, mire ő azt kérdezte: „Hogyan?” „Hát úgy, hogy elvégzel valami egyetemet, de a művészettől menekülj, szélhámosság és naplopás az egész!” Nagyon szeretett rajzolni, fényképezni, egyetlen percig sem készült komolyan jogásznak.

Az viszont, hogy énekes és mesemondó lesz, már talán az óvodában eldőlt. Amikor azt mondták, hogy „csendes pihenő”, már tudta, hogy mellette ugyan nem fognak aludni, mert elszórakoztatta a társait, csend helyett vidámságot okozott maga körül. Ma is, ha szomorú, unatkozó embereket lát, addig nem nyugszik, míg valami bolondos történetet el nem mond nekik. Ez az ösztön kezdettől benne van, csak Szilveszterkor hagyja magára; amikor a vidámság lenne a kitűzött cél, csak akkor lógatja az orrát.

Életének egyik sorsdöntő eseménye a Lánchíd alatt történt. Gimnazista korában egy lyukas órán elment a Dunához követ hajigálni. Felette dudáltak az autók, futkostak az emberek, ő pedig a híd alatt kitűnően érezte magát. Akkor azt gondolta magában: „Istenem, add meg, hogy mikor az életnek rohannia kéne, én így megállhassak. A magam embere lehessek, és azt csinálhassam, amit szeretek.” Szerencsés ember, mert ez előbb-utóbb megadatott neki. Sokféle munkát kipróbált életében, volt rakodó segédmunkás, erdőművelő és útkarbantartó is, mielőtt énekes, mesemondó lett.

Otthon a szülei gyönyörűen tudtak énekelni, ez meghatározó lett számára egész életében. A 70-es években ő is járt táncházba, de nem táncolt. A népdalokhoz keresett valami hasonlót, úgyhogy a táncház-mozgalom jól jött neki. A legnagyobb élményei között tartja számon, hogy énekelni tudó emberekkel találkozott, és együtt énekelhetett velük. Nem voltak szándékai az énekgyűjtéssel sem: nem azért gyűjtötte a dalokat, hogy majd előadja őket, általában még felvételt sem készített, később azt adta elő a színpadon, ami ráragadt.

Számos helyen járt meséket, dalokat, tréfákat gyűjteni: Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban és a Nyírségben. Mindezeken túl a legfontosabb események közé tartozik számára a sok különleges emberrel való találkozás. Ha az ember nem hallgat meg mást, önmagát ismétli. Eleinte esténként édesanyja dalait, meséit hallgatta, az is hasonlított arra, mint amikor később gyűjtött. Ezért érzi úgy, hogy a munkájának az a legszebb része, mikor mások történeteit hallgatja és szívja magába, mint a szivacs. Ez az oka annak, hogy amikor az emberek őt hallgatják, akkor másokat is hallanak. Azonban az embernek időnként szüksége van a magányra, a csöndre is. Csend nélkül nem esik jól a beszéd, magány nélkül a társaság. A legjobb mesélők, a mesterei sokat éltek egyedül, volt idejük megérlelni a történeteket.

Érdekes, hogy ugyanannyira tartja magát énekesnek, mint mesemondónak. Együtt, egymást kiegészítve szereti alkalmazni ezt a kétféle kifejezésmódot. A népdal és a népmese révén különlegesnél különlegesebb helyekre jut el: hívják óvodától nyugdíjas klubig, börtöntől parókiáig, falunapokra és más olyan rendezvényekre, ahol egyáltalán nincs könnyű dolga, hogy elnyerje a közönség figyelmét. Gyakran utazik külföldre, Észtországba már 10 éve jár vissza. Külföldön tolmácsok segítségével mond mesét, néhányukat már rendesen meg is izzasztotta, hogy a népi kifejezéseket és tájszólást hogyan adja vissza például a kanadai, az észt, a francia, a holland, az olasz vagy az egyiptomi közönségnek. Egyszer Délvidéken, a szerb-horvát háború alatt egy hatalmas tornateremben 400 gyereknek mondott mesét. Amikor befejezte, óriási csend támadt, majd megszólalt az egyik gyermek: „Még tessék mondani”. Ennél nagyobb öröm, dicséret nem kell neki.

A világban több helyen tanított magyar népzenét, még a torontói egyetemen is, valamint kanadai, amerikai nyári táborokban. Tíz évvel ezelőtt Kodály-sorozatot indított útjára. Sok lemezt, CD-t, rádió- és televízió felvételt készített már itthon, Európában, sőt a tengerentúlon is. Az albumjain is dalokkal fűzi össze a meséket. Mindig idegenkedett azonban a médiától, pedig óriási hatalma van: már vagy 20 éve mondott mesét, és csak egy szűk kör ismerte, amikor első alkalommal bemutatkozott a Fábri-show-ban. A tévészereplés után azonnal megszázszorozódott a közönsége. De nagyon jó, hogy így alakult, hiszen sokkal több emberhez eljuthat egyedülálló stílusával – mert nem azért mondja a meséket, hogy ne jusson el az emberekhez.

A mese, a népdal közösségi műfaj, sokan alakították, kipróbálták egymáson. Az emberek jó pillanataikban és jókedvükben találták ki a meséket. Az életben gyakran előfordul, hogy nem az igazság győz, viszont a mesében bármi előfordulhat, és a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését. Az utóbbi időben újra sokan megszerették a meséket. „Nem is az enyém ez a kincs, csak épp úgy alakult, hogy nálam sok van belőle – mondja Berecz András. – Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén, így szerződtünk”. Fontosnak tartja, hogy amit szóval nem tud elmondani, azt eldalolhassa. „A dal is többet dolgozik rajtam, mint én őrajta.”

Mesemondására a humor jellemző elsősorban, de elégedetlenkedik, ha a közönség csak a zajos kacagásig jut el, mert ilyenkor elsikkad a lényeg. A hazugmesére tíz éve talált rá, az igazi Háry János mesetípust Hazug Pista bácsi művelte Gyergyóalfaluban, ebben ő volt a mestere, egy fantasztikus mesemondó személyiség. Az utóbbi években legtöbbet a férfias nagyotmondó mesékkel foglalkozik, melyeknek jelentős része katona-, kocsmai vagy vadásztörténet. Viszont vannak olyan komoly mondanivalói is, amelyeken nem lehet nevetni. Amikor Vidnyánszky Attila megkereste azzal, hogy részt venne-e a Nemzeti Színház Csíksomlyói passió című produkciójában, szívesen vállalta. Valószínűleg ez nem meglepő, mert az elsők között volt a moldvai csángók hagyományainak újrafelfedezésében.

Az emberek az előadásain hosszú időre a hatása alá kerülnek, hiszen az marad meg sokáig az emlékezetben, amely megérint bennünket. Meséivel minden alkalommal fantasztikus élményt nyújt a közönség számára, elgondolkodtat, keresi az igazságot. Nagy László intelmét – „Műveld a csodát, ne magyarázd!” – kiegészítette a humorral. Felhőtlen szórakozást nyújt, az emberek hangosakat kacagnak, feltöltődnek, ahogyan ezt nemrég Ménfőcsanakon, a Bezerédj-kastélyban is tapasztalhattuk. Többször járt Győrben is, például 2016-ban a XVI. Győri Könyvszalonon. (Az akkor, vele készült interjúnk itt olvasható.)

„Ha vagyunk, legyünk!” – ezzel a mottóval járja az országot mostanában 60. születésnapja alkalmából. Még mindig gyakran kel útra, hogy terjessze meséit és szórakoztassa az embereket. Óvodásoktól nyugdíjasokig mindenféle korú és rangú ember megfordul az előadásain, melyek elsősorban a felnőtteknek szólnak. Az egyik legfelkapottabb előadóművészként sokat utazik, általában vonaton, mert szereti a hangulatát, és mert nem tud vezetni.

Díjak, elismerések: Hosszú lenne felsorolni az összes díját, kitüntetését, ezért csak néhányat ragadnék ki közülük: Népművészet Ifjú Mestere díj (1985), Magyar Művészetért díj (1990), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetés (1993), Magyar Örökség díj (2001), Príma díj (2005). 2011-ben Kossuth-díjban részesült, majd 2017-ben Wass Albert díjat kapott. Sok település a díszpolgárává is választotta, többek között Zugló, Kunhegyes és Gyergyóremete. 2014-ben elnyerte a Tiszteletbeli Székely címet, de sokan azt gondolják róla, hogy született székely. 2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, 2013 óta rendes tagja.

Felesége Jávorka Lilla, akitől négy gyermeke született: István (1987), Katalin (1989), Mihály (1997) és Márton (1999). Berecz Mihály a magyar zenei élet egyik nagy reménysége, István pedig néptáncos, gyakran együtt lépnek fel, tehát adott az utánpótlás is.

Hatvanadik születésnapjára jó erőt, egészséget és még sok remek hangulatú előadást kívánunk Berecz Andrásnak!

Sulyok Attiláné
Fotó: Vas Balázs

Források: bereczandras.hu, 3szek.ro