Szárnyas fejvadász 2049
Mindenki félt, hogy milyen lesz az új Szárnyas fejvadász, hogy vajon elég méltó-e az eredeti kulthoz. Valahogy a többség egyből mélyen kritikussá akar válni, kutatni a hibákat, és büszkén rámutatni azokra, de az az igazság, hogy most erre nem nagyon lesz lehetősége. Lehet, hogy nem mindenkinek a stílusa a Blade Runner 2049, és bele kell olvadni a ritmusába, de aki átadja magát a filmnek, az garantáltan egyfajta gyönyörű és gyötrő érzéssel a gyomrában távozik a moziból, aminél nagyobb csodát egy film nem nagyon művelhet.
A Szárnyas fejvadász 2049 egyértelműen méltó folytatás, ami ellentétben például a Prometheus-szal, nem másolja elődjét, hanem továbbviszi azt. Természetes, hogy az eredeti a múzsa, így itt is zavarba ejti a nézőt olyan tézisekkel, hogy vajon kik a replikánsok, kik az igazi emberek, és ezektől függetlenül mégis mi számít valóságnak. Minden fajnak vannak álmai, érzései és emlékei, azonban a kérdés az, hogy mennyire tartjuk azt valódinak attól függően, hogy kitől származik; ebbe a nagyon kellemetlen bírói székbe ülteti nézőjét a film. Elsőre könnyűnek tűnik a döntés, hiszen imádunk ítélkezni, azonban miután ismerjük a szereplők történetét, már sokkal nagyobb nyomás alatt vagyunk, hogy egy ilyen dologban bíráskodjunk. Ez persze már nagyrészt inkább a film filozófiája.
A történetről nem érdemes sokat mondani, mert rohadt jó érzés még mindig úgy filmet nézni, hogy nem tudjuk, merre tartunk, és meghagyjuk magunknak a lehetőséget arra, hogy a mozi élménnyé váljon váratlan fordulatokkal, megjósolhatatlan érzésekkel, és táncba vigyen vizuálisan, zeneileg és gondolatilag. A sztori az eredeti után 30 évvel játszódik, 2049-ben, amikor a Földet már leigázta az ember és nyomorba döntötte a saját kényelme érdekében. Aztán elkezdett Istent játszani, teremtményeket gyártott, legális rabszolgákat, akiket a saját képmására formált, azonban fél számolni ennek következményeivel. Ebben a világban bujkálnak még mindig olyan replikánsok, akiknek kiiktatása a szárnyas fejvadász dolga, jelen esetben K ügynöké (Ryan Gosling), aki egyik megbízatása során egy furcsaságra bukkan, ami megkérdőjelez mindent. A válaszokhoz meg kell találnia Rick Deckardot (Harrison Ford), akihez azonban hosszú út vezet.
Többet nem kell tudni a sztoriról, de mégis lehet beszélni róla, mert annyi mindennel van megtöltve ez az univerzum még akkor is, ha csak a kopár sivatag néz velünk szembe. Nincsenek fölösleges szereplők, és bár hosszú, mégsem kapunk részletes társadalmi bemutatást, de pontosan tudjuk, hogyan érezzük magunkat az adott világgal kapcsolatban, és milyen hierarchiai rendszerekben gondolkodjunk. A város képei egyszerre fenségesek és gusztustalanok, mégis olyan kellemetlenül kellemes érzés végigsétálni benne, mintha bemászhatnánk egy apokaliptikus festménybe, ahol nyugodtan, nem sietve szétnézhetünk.
Denis Villeneuve mindig baromi nagy érzelmi traumákon viszi át a karaktereit, akiknek aztán ad választási lehetőséget. Jól látjuk, hogy a szabadság elérése – ironikus módon – borzasztó korlátok közé szorítja az embereket, akiknek a legkisebb döntési lehetőségük is végtelen értékkel bír. Sok mindenben megidézi a régi Szárnyas fejvadászt: a díszletben, a ruhákban, szereplőkben, stílusban és tempóban, azonban szerencsére ezeket az eszközöket nem koppintásnak használja, hanem ihletet merít belőle, és képes a saját atmoszféráját tökéletesen megteremteni. A terek, a fények játéka, az épületek geometriája, a technika fájdalmas természetessége és úgy egyáltalán az összes képkocka mind romba dönt és gyönyört áraszt. Közben meg Hans Zimmer zenéje olvad rá ezekre a jelenetekre nagyon határozottan, de mégis tökéletes lágysággal.
Iszonyatosan komplex lett ez a több mint két órás film, amit minden oldalról meg lehet csodálni. A történetért néha talán egy kicsit szorítani kell, hogy biztosan működjön, de végül az is sikerül neki. Ryan Gosling hozza a jól megszokott karaktert a Csak Isten bocsáthat meg-ből és a Drive – Gázt!-ból, Harrison Ford szinte jobb, mint az eredetiben, Jared Leto-t viszont nehezebb dicsérni, de szerencsére tönkre nem teszi a jeleneteit. A női karakterek vegyesek és jól különválaszthatók, de mindegyikük meggyőző volt Robin Wright-tól kezdve Ana de Armason át, akinek a története erősen idézte A nő című filmet.
Denis Villeneuve először nem akarta elvállalni a Szárnyas fejvadász 2049-et, de a forgatókönyv meggyőzte, aztán ehhez hozzáadta minden tudását. Hatalmas lehetett a nyomás, hiszen egy 30 éves mozit kellett újragondolni, és az a rengeteg idő pont elég volt a közönségnek arra, hogy szakértőjévé váljon az eredetinek. Azonban ha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy élvezzük a filmet, és nem a hasonlóságokat és az esetleges hibákat keressük, akkor csak magunknak teszünk szívességet, és majd 30 év múlva azzal dicsekedhetünk, hogy mi moziban láttuk a Szárnyas Fejvadász 2049-et, és le voltunk nyűgözve tőle.
Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu