899-ben magyar hadsereg tört Itáliára, melynek vezérét egy krónika Salodo-nak, egy másik Attilának nevezi. Ezt a támadás Arnulf keleti-frank uralkodó vásárolta meg a magyaroktól, mivel Itália királya, Berengár (a képen) az útjában állt, hogy megvalósíthassa hőn áhított római császárrá koronázását. A sereg nagyságáról nincs információnk, csak abból következtethetünk 5000 főre, hogy Brentánál az itáliai sereget 15 ezer főre teszik a korabeli leírások, míg egyik krónikás Berengár háromszoros túlerejéről beszél.

A magyarok, elérve a Pó folyó völgyét, Milánótól Velencéig dúlták a vidéket, majd megjelentek Berengár fővárosa, Pávia alatt is. Az itáliai király hadsereget gyűjtött, ám ez jó ideig eltartott, s őseink kifosztottak szinte minden Pótól északra fekvő védtelen kolostort és települést, ugyanakkor várak, városok ostromába nem nagyon kezdtek. Szeptemberben Berengár megindult, hogy bosszút álljon a fosztogatásokért, s a Brenta folyó felé szorította a magyarokat. Legalábbis ő úgy hitte. A ravasz nomádok azonban mesterei voltak a cselvetésnek, és el akarták hitetni a királlyal, hogy rettegve hátrálnak túlereje elől. A magyarok már korábban eldöntötték, hogy a nem túl széles Brenta folyó mentén ütköznek meg a háromszoros túlerővel. Hogy az itáliaiakat még nagyobb elbizakodottság töltse el, követséget is menesztettek Berengárhoz, melyben a szabad elvonulásért cserébe megígérték a zsákmány visszaadását. A látszólagos tárgyalási szándék inkább időhúzás lehetett, mintsem valódi szándék, mert minden egyéb tett a klasszikus nomád taktikákat tükrözi vissza.

A tárgyalások megszakadása után a magyar hadsereg azonnal támadásba ment át, s a nekik vajmi kevés akadályt képező Brentán átkelve bekerítették Berengár seregét. Az itáliai katonák táborukba húzódtak a hirtelen támadás elől, ám ez sem mentette meg őket a „huj-huj!” csatakiáltással rohamozó magyar lovasok nyilaitól. A nagy fejetlenség közepette ugyan Berengárnak – közkatonának öltözve – sikerült elmenekülnie, de serege java ott maradt a csatatéren. A győzelem és az itáliai tábor kifosztása után őseink bántatlanul tértek haza otthonukba, bizonyára óriási zsákmánnyal terhesen.

Berengár levonta a tanulságot az eseményekből, s egy évvel később már ő szövetkezett a magyarokkal, miután Arnulf meghalt. Nyilvánvaló lett, hogy Közép-Európában őseink olyan katonai erőt képviselnek, amellyel mindenkinek komolyan kellett számolnia.

Egyes magyar történészek azt is állították őseink 899. évi hadjáratával kapcsolatban, hogy a magyar törzsek a Kárpát-medencéből valójában tovább akartak költözni Itáliába, ám ennek sem a forrásokban, sem analógiákban nincs nyoma. A sztyeppei népek szinte mindig megálltak hazánk területén, mert itt van a legnyugatibb ilyen jellegű táj. Mind a szkíták, mind az avarok és a hunok itt telepedtek le, és ez nem lehet egyszerű véletlen. Úgyhogy ezt az elméletet légből kapottnak kell tekinteni.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gombos Albin: A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása (898-904). In.: Hadtörténelmi közlemények 1927. 429-519 p.; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.