Bár maga a szerző tér ki az első oldalak egyikén alkotói módszerének tudatosságára, a külső-belső történések összefonásának szándékára – amit egyébként Távolodó olyannyira kiművelt már ‒, a felvállalt hatások ellenére mégis ő kapja a szerény és mélyen látó mesternek kijáró főhajtást.

Spartacus gyerekkorom egyik nagy történelmi hőse volt, nem csoda, hogy írtam már róla korábban is. Érdekes módon – bár könyvtáros lévén talán mégsem olyan érdekes módon – nem Kubrick klasszikusnak számító, 1960-ban készült filmjében találkoztam vele először, hanem Vaszilij Grigorjevics Jan regényében.

Örömmel vettem tudomásul, hogy megjelent Paula Hawkins legújabb regénye. Tudtam, hogy akarom ezt a könyvet, akarom ezt a sztorit, mert mindent olvastam a szerzőtől, abban a sorrendben, ahogyan megjelentek a könyvei. Azt sajnos elfelejtettem, hogy A lány a vonaton hatalmas durranás volt, mintha a szerző egyenesen a csúcson kezdte volna pályafutását, és onnan már csak lejtő következik.

A cím, igazodva Loki jelleméhez, máris csúsztatás némileg, míg a Loki: Asgard ügynöke a nagy közönségkedvenc tényleges főszereplésével kényeztette érzékeinket csavaros fordulataival és új fókuszbeállításaival, a most szintén piacra dobott másik sorozatfolytatásban, az Északi mitológia II. kötetében, ha nem is egyszerű mellékalak, de kábé csak annyival járul hozzá a történések előremozdításához, mint a többiek. Persze ez sem igaz egészen, mennyiségileg még talán, furfangban, kétértelműségben és kíméletlen átverésben viszont továbbra is köröket ver bárkire.

„Visszatérek!” Nem is gondolnánk, hogy maga a rettegett és elpusztíthatatlan Terminátor, illetve megformálója, Arnold Schwarzenegger volt az, aki erősködött James Cameron rendezőnek, hogy ne így szerepeljen ez a mondat a filmben.

A Szürke Ember akcióthriller. A műfaj szab bizonyos határokat, de olvastam már olyan regényt, amelyik átlépte ezeket a nem túl merev, amúgy is nehezen meghatározható korlátokat, és az eredmény jó lett, elég ha Tom Clancy-re gondolok. Mark Greaney viszont a Szürke Ember-sorozat első kötetében valamiért nem merészkedett túl messzire, megmaradt annál, amit a műfaj alapvetően megkövetel, és ez nem tett jót a regénynek.

Paul Newman története kitűnő illusztrációja annak, hogy bárkinek tele lehet a szekrénye csontvázakkal. Olyanoknak is, akikről ezt nem feltételeznéd.

Ha valaki megkérdezné, ki jut eszembe az „erős nő” jelzőt hallva, azonnal ezt a nevet vágnám rá: Polcz Alaine. Egy asszony, aki nemcsak a háború borzalmai során tett tanúbizonyságot az élni akarás hatalmáról, hanem később, a hivatásában is a lehető legnehezebb utat választotta.

Rögvest lőjük el a klisék nagyját: a García! (Vad Virágok Könyvműhely, 2022) című spanyol képregénysorozat minden ízében klasszikus és veretes kémsztori, afféle évszázados hagyományokba ágyazódó ponyva-kulturális lubickolás.

James McBride regényében több sztori rétegződik egymásra, és bármelyiket ragadom ki, azt látom, hogy a szerző különös szemszögből láttatja az eseményeket. A történések fontosak, hiszen azok viszik előre a karaktereket, a King Kong diakónus viszont ettől a szokatlan nézőponttól és a szereplőktől válik igazán remekké.

Essünk túl rajta: ez most mindent visz. Eleve már évek óta forgatom magamban az egyébként abszolút érdektelen dilemmát: legkedvesebb SFF szerzőm immáron Adrian Tchaikovsky (olyan héroszok közül is kitűnve, még ha talán csak a friss élmények okán is, mint Dick, Sheckley, Card, Bradbury és Lem).

A könyvtáros Tóth Csillát, a Széchenyi Egyetem Egyetemi Könyvtár és Levéltárának vezetőjét élethelyzeteiben mindig megtalálja a könyv, de nem volt ez mindig így, sőt az olvasás is sokáig a tanuláshoz kapcsolódó kötelező tevékenységnek bizonyult a számára. Beszélgetésünkben miértek és hogyanok mellett érdekes olvasási szokásaira is fény derült, ezen túl bepillanthatunk az egyetemi könyvtár életébe is.

,,Mindegy, hogy milyen feladatot kap az ember, ha jó filmben játszhat – csak főszerep legyen.” Az utóbbi években sokszor mémként visszaköszönő Nicolas Cage azért sokunk nagy kedvence. Szerepei rendkívül változatosak, akcióhőstől a fantasy és kalandfilmeken át komoly drámai szerepekben is láthattuk már.

Skandinávia nagy ország – lehetne, ha egyetlen állam lenne. Legalábbis krimiirodalmi téren: hiszen a megtévesztően hasonló stílusjegyekkel és eszköztárral dolgozó dán-izlandi-svéd-norvég-finn szerzők az utóbbi évtizedekben szó szerint a legutolsó négyzetméterig elárasztották a bűnügyi irodalom európai (és néhányan ráadásul a világ)térképét is.

Nem kárhoztatható a reklámfogás, miszerint „várva várt Sandman crossover”-ként szabadult a világra az új Locke & Key, de nyugi, nevezett mű fél kézzel elbírja a nagy testvér terhét, és még csak komolyabb árnyék sem vetül reá.

Egy tisztességes recenzióban megvan a sorrend, az elejétől haladunk a vége felé, bizonyos szempontokat betartva. Most, hogy ezt tisztáztuk, leszögezném azt is, hogy ezt inkább rendhagyó, mint tisztességes recenziónak szánom.

A 90-es évek könyvirodalmából nekem leginkább a ponyva ugrik be. A ponyva, amely ugyan rosszul hangzik, de nem feltétlenül jelenti a minőség hiányát. A ponyva királyai szórakoztatnak, kiragadnak a poros hétköznapokból, és izgalmas kalandokba visznek minket.

Az Utóéletek az Európa Könyvkiadó Gurnah-életműsorozatának első kötete. Abdulrazak Gurnah 1966-ban, tizennyolc évesen menekült el szülőföldjéről, Zanzibárról, az arab lakosságot ért üldöztetés elől. 2021-ben pedig irodalmi Nobel-díjat kapott.

Az emlékezés szörnye egy újabb Holokauszt témával foglalkozó könyv. Időnként fellobban bennem az érdeklődés a téma iránt, és eddig minden elérhető klasszikus művet, beszámolót, fikciót és önéletrajzot elolvastam. Kíváncsi voltam, hogy mi újat mondhat ez a rövid regény, képes-e valami új érzést ébreszteni bennem. Nem hittem, hogy lehetséges, ezért a döbbenet, amit kiváltott, még engem is meglepetésként ért.

Könnyű szeretni Dave Grohl könyvét. A történetmondó ugyanis pont olyan, mint amikor mesélni kezd egy cimbora, aki eleget élt már ahhoz, hogy tele legyen mindenféle könnyezve röhögős, vagy épp szívbemarkoló, komolyan elgondolkodtató sztorival.

Hogy a dolgok közepébe vágjunk: sikerült összehozni egy szinte hibátlan kémsztorit, de Warren Ellis-től el is várjuk a jól felépített, határozott, kontúrozott figurákkal telepakolt történeteket. Tovább élesítette viszont a helyzetet, hogy közös tudatba íródott ikonhoz mert nyúlni.

Az igazság ára 2005-ös megjelenésekor Michael Connelly már befutott krimiszerző volt 15 regénnyel a háta mögött, és akkorra a Harry Bosch-sorozata is tizenegy kötetesre duzzadt. A Mickey Haller-széria első részén is érezni ezt a tapasztalatot: a főszereplőjét biztos kézzel vezeti, a sztori nagyszerű, a karaktereket jól ábrázolja.

2020-ban Sandro Veronesi író, újságíró, esszéista A kolibri című regénye nyerte el az olasz Strega-díjat (Premio Strega) és a legjobb külföldi regénynek járó francia France Inter / Le Point elismerést is. A legrangosabb olasz irodalmi kitüntetést évente adományozzák a legjobb olasz nyelvű szépirodalmi műnek, melyet bármely nemzetiségű szerző írt, és amely az előző év május elseje és az adott év április 30-adika között jelent meg Olaszországban.

Jason Aaron sorozatának előző részében új Thor bukkant fel, de a streaming oldalakon is elérhető film révén nyilván mindenki képben van női Thor ügyben, viszont épp saját méltatlanságának próba-tüzében érlelődő asgardi alaphősünk továbbra sincs.

Bevallom, általában mindig minden zenei témájú kiadvány olvasását a közepén, a válsághelyzeteknél kezdem. Nem volt ez másképp a Depeche Mode: Hit és rajongás esetében sem, szinte magától értetődő módon a Songs of Faith and Devotion és az Ultra időszakánál nyitottam ki a könyvet.

Seres László kisregénye igazi különlegesség azon művek igencsak széles palettáján, amelyek Auschwitz és a zsidó holokauszt kapcsán születtek. Az olvasó ezúttal ugyanis nem egy visszaemlékezést tart a kezében, amelyet valamelyik túlélőt faggatva alkotott meg a szerző (aki nem utazik vissza az időbe, hogy újra és újra elmeséltesse főhősével a régen átélt borzalmakat), hanem ennél sokkal közelebb jön, pontosabban Auschwitzot hozza közel az olvasóhoz, egészen szokatlan módon.

Szeretem a novellásköteteket, mert utazáshoz kiválóak. Egy félórás Győr-Csorna út éppen elegendő egy hosszabb, avagy két-három rövidebb novellára. Mikor először megláttam Matthew Baker kötetét, azonnal tudtam is, hogy el kell olvasnom.

2017-ben a norvég olvasók minden idők legjobb krimijének választották Kristoffer Elvestad Svensen író, újságíró, műfordító A vasszekér című regényét, melyet Stein Riverton álnév alkotott, és először 1909-ben jelent meg.

Valahogy magyar megjelenésekor Sophie Hannah új Poirot-regénye elkerülte a figyelmemet, ami azért fura, mert kimondottan vadásztam rá. Mégis egészen mostanáig megmenekült tőlem, mikor is Ménfőcsanaki Fiókkkönyvtárunk végre megkapta a 2020-ban megjelent A Kingfisher Hill-i gyilkosságokat.

Bogár Erika 2011-ben kezdte el írni Álomőrzők című regényét, az olvasók a blogján követhették nyomon a történet alakulását. Később onnan eltávolította, Nádasi Krisz lektorálta, és átdolgozásra került. A belefektetett munkának pedig idén beérett a gyümölcse: 2022. augusztus végén megjelent Jádeszív címmel a NewLine Kiadó gondozásában.