2545

Gárdos Péter: Hajnali láz

Könyvkritika

Minden hajnalban, ugyanolyan egyformán, fél ötkor felpattan a szem, fejből pedig elillan az álom. Óramű pontossággal, beállítatlan rendszerességgel, tudatot nélkülöző biztossággal, színtiszta akaratlansággal. Lendül a kéz, az éjjeliszekrény fiókjában pihenő hőmérőre csukódik a száj, és monoton kényszerűséggel sercegnek százharmincig az elszámolt másodpercek. És a vége: megint csak ugyanaz.

A fáradt-lomha higanyfolyam nem feljebb, nem lejjebb, harmincnyolc kettőn rostokol. Hajszálra beáll, hogy mutassa a lázat. A hajnalit. Az új nap kezdetének változatlanságát, csúfolván a reményt biztos szürkeségével, hogy ma sem lesz más. Lili messze, a betegség közel. Csökkenthetetlenül, gyógyíthatatlanul. Örökre. Örökre?

Nem mondunk igazat, ha kijelentjük, hogy Gárdos Péter Balázs Béla-díjas magyar filmrendezőnek nem kenyere az írás, hiszen mozgóképes dirigálásai alapanyagaiként olyan forgatókönyveket jegyez, mint az Uramisten, Szamárköhögés, A skorpió megeszi az ikreket reggelire, Az utolsó blues vagy A porcelánbaba. Amivel viszont túlzás nélkül állíthatóan lázba hozta a világot 2015-ben, az egy minden külső, belső és a kettő közötti végtelen jegyében irodalmi alkotás. Egy regény, amelyre az év közepéig 26 külföldi kiadó csapott le, hogy helyenként egymásra licitálván foghassa kezébe a kiadási jogokat. Egy bemutatkozó regény. Egy valóságtörténet. Az élet megírhatatlan, de legalábbis elképzelhetetlen csodája.

Gárdos Péter szüleinek igaz története olyannyira valószerűtlen, hogy tényleg nem írhatta más, csak az élet. A második világháború koncentrációs poklát zsidóként túlélő Reich Lili és Gárdos Miklós sohasem találkozhattak volna, ha… Ha a tábort felszabadító katonák közül az utolsó távozóban nem fordul még egyszer vissza, s a vékonyka ágnak tűnő gyenge, szinte még lánykához tartozó női kar nem rebben meg a holttestek között… Vagy ha a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából svédországi kórházak felé tartó hajó gyomrában fekvő fiatalember habos-véres köhögésekor az orvos nem pontosan a megfelelő helyre szúrja az agonizáló férfi mellkasába a fecskendőt. De leginkább akkor nem találkozhattak volna sohasem, ha Miklós – maximum hat hónapot jósolván hátralévő életnek neki – nem dönt úgy, hogy levelet ír 117, svédországi rehabilitációs táborokban fekvő, Debrecen környékén született, 30 év alatti magyar nőnek – hogy feleséget találjon magának.

„Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Giza, kedves Baba, kedves Katalin, kedves Judit, kedves Gabriella…” Tűt sem nehezebb szénakazalban találni, ha látszólag minden az ember ellen esküdött, mint valódi, csodára fűzött, igaz szerelmet. Lilinek és Miklósnak mégis sikerült, s a halál szemébe nevetett élet létjogosultsága akkor sem szunnyad, amikor természeti törvényeket kell cáfolni érte. „Kedves Miklós! Valószínűleg nem vagyok azonos azzal, akire gondolt, mert bár Debrecenben születtem, de egyéves korom óta Budapesten élek. Ennek ellenére sokat gondoltam Magára, ugyanis közvetlen hangú levele annyira szimpatikus, hogy szívesen folytatnám a levelezést…”. Így kezdődött, hogy aztán az örökkévalóságig tartson.

A Hajnali láz – amely némileg átdolgozottan második kiadás, 2010-ben jelent meg először – valójában egy olyan „fejlődéstörténet”, ahol egyszerre és egyidőben nyílik a két főhős személyisége az emberi kapcsolatok és végső soron, a zsidóság legsötétebb óráinak elmúltával, a valódi élet irányába. Érdekes módon a (bele)született vallás makacssága egyáltalán nem bántóan, sokkal inkább váratlan liberalizmussal pereg a lapokon, hiszen a hit megingása a Miklós és Lili által átéltek – majdhogynem áthaltak – tükrében teljességgel hiteles. „- Te elvesztetted Istent. - Nem, Isten vesztett el engem.” Két fiatal lélek ők, akik a merev berögzöttségek helyett inkább az életet választják – minden tekintetben, függetlenül a konvencionális elvártaktól. Történetük pedig pontosan ezáltal válik olyan példázattá, amelynek sem vakhit, sem pedig tévhit nem szabhat határt, holott Kronheim Emil rabbi szavai lelki korbácscsapásokként csattannak hátukon: „Ne Istenhez legyél méltányos, ő nem érdemli meg! A sok millióhoz legyél méltányos! Őket nincs jogod megtagadni!”.

Gárdos Péter regénye az életbe vetett hit (és végső győzelem) mellett a mélyben, csendesen, ámde karakteresen és döbbenetesen határozottan a gyűlölet és agresszió elutasítása is. Lili és Miklós első találkozásakor az olvasóban két tömött oldal zanzája nyomán elevenedik meg az eszeveszett náci tömegirtás néhány borzalmasan szemléletes momentum felvillantásával, amelyet ők akkor és ott nem mondtak el egymásnak. Ennél jobban talán nem is lehetett volna sérülékenységüket és védtelenségüket ábrázolni, épp ezért ér fel mindennél nagyobb diadallal az, hogy sikeresen győzték le az eléjük gördülő akadályokat.

A Hajnali láz nem elsőkönyv. Hanem egy professzionálisan megírt regény, ahol a dramaturgiai súlypontok rendkívül jól elhelyezettek, a puritán egyszerűséggel ábrázolt környezet ellendinamikai tényezőként a fokozatosan épülő karakterekben bontakozik ki mind színesebben, valamint az óvatosan és félénk szerénységgel festett atmoszféra a főszereplők érzelmi és cselekedeti hitelét szolgálja. A visszafogott, szándékoltan „emelkedett” stílusú párbeszédek és a levelekben megszólaló hangok nem ütköznek a valóságérzettel, és ez nem kis bravúr. Gárdos Péter bár – valószínűleg ugyan nem 100%-ig, de – „hozott” anyagból dolgozott, a végeredmény egy írótechnikailag teljesen kiforrott, koncepciójában hiba nélkül végigvitt, roppant hatásos könyvben öltött testet, ahol néha a kevés a legtöbbet beszéli az olvasóban. „Itt van előttem a leveled, és már vagy huszadszor olvasom. Minden olvasás után újabb dolgokat fedezek fel benne, és minden pillanatban bolondabbul boldog vagyok. Juj, hogy szeretlek!” Örökre? Örökre.

Szilvási Krisztián

2015.12.18