2986

Amikor a nők dirigálnak – karmesternők

Nők a komolyzenében – 2. rész

Egy karmesternek a létező legnagyobb vezetői kihívással kell szembenéznie: egyetlen szó nélkül kell tökéletes harmóniát teremtenie az auditív térben. A művészvilágban még manapság is ritkaságnak számít, ha női karmester áll egy szimfonikus zenekar élére, ám – mint azt a Nők a komolyzenében 1. részében bizonyítottuk – korántsem egyedülálló dolog.

1978-ban Sylvia Caduff ugrott be a megbetegedett Karajan helyett egy koncerten. A sajtó így kommentálta a hírt: az első nő a Berlini Szimfonikusok élén. Az igazság ellenben az, hogy már 1929-ben, majd 1930-ban és 1935-ben is vezényelték a zenekart női karmesterek. A helyzet azonban máig nem változott: minden karmesternőkről szóló cikk kivételeket mutat be, akik erősítik a szabályt, és ezzel maga a média szentesíti, ha nem is a szabályt, de a sztereotípiákat. Az említett ’78-as beugrásról szóló kritikák rendre annak leírásával kezdődtek, milyen ruhát viselt a karmesternő. Hortense von Gelmini (1947-es születésű karmester, festő, író) 1976-os fellépését követően a Zeit című német lap a következő képaláírást engedte meg magának: „Ha legalább meztelenül dirigálna”.

Húsz-harminc évvel később sem sokkal jobb a helyzet: a magassarkú cipőket és bőrruhákat kedvelő Simone Youngot (jobbra a képen) a sajtó előszeretettel nevezi dominának, aki ostor helyett pálcával fegyelmezi a férfiakat, vagy éppen így mutatja be: „A világ legjobb karmesternője – világszép és világhírű”. Young szerint – aki amúgy az egyik legelismertebb karmesternő manapság, jelenleg a Hamburgi Állami Opera intendánsa – ennek az az oka, hogy a karmester a publikum szemében jórészt még mindig szimbolikus figura, a hatalom megtestesítője. Valójában azonban, állítja Young, a karmesterségnek nincs sok köze a hatalomhoz. A dirigens nem leigázza a zenekart, hanem formálja, alakítja azt, amit a zenészek felkínálnak neki. Párbeszédről, partneri viszonyról van szó, amelyben végül valakinek meg kell hoznia a végső döntést, és ez a valaki jó esetben a karmester.

Claire Gibault, aki nyolc éven át volt a Lyoni Opera karmestere, úgy véli, a férfi karmesterek általában nem kedvelik női kollégáikat, mivel önmagában véve a létezésük csökkenti a mesterség presztízsét. Egy maestra körül nem alakulhat ki olyan mítosz, mint egy maestro körül.

Anu Tali, fiatal észt karmesternő, a Nordic Symphony Orchestra alapítója, 2003-ban „Young Artist of the Year“ (ECHO Klassik Award), számos világhírű zenekar vendégkarmestere. Külsejéről szintén előszeretettel emlékeznek meg még a fajsúlyosabb lapok is, ami Anu Talit azért bosszantja, mert elvonja a figyelmet arról, ami számára igazán fontos: a zenéről. „Szerencsére a zenészek, akikkel együtt dolgozom, nem a nőt, a maestrát, a szexbombát vagy mit tudom én, mit látnak bennem. Számukra én közvetítő vagyok, kommunikátor. Ezt persze jól kell csinálnom, felkészültnek kell lennem, ismernem kell a partitúrát, különben nem működik a dolog.” Tali története azért is érdekes, mert az általa alapított Északi Szimfonikusok kizárólag szponzori adományokból tartják fenn magukat, ilyen zenekarból pedig alig néhány akad az egész világon.

A historikus előadók között is találunk karmesternőt: Emmanuelle Haïm (a lenti képen). 1999-ben Glyndebourne-ben felkérték, hogy vezényelje a Felvilágosodás Korának Zenekarát, a ugyanakkor alapította saját zenekarát, a Concert d’Astrée-t. Amit a nagyoktól megtanult, azt kamatoztatja a saját zenekarával és vendégkarmesterként is. „A karmesternek szüksége van támogatásra. Számtalan férfi karmester mögött állt és áll meghatározó nőalak. A 19. században egyszerűbb volt a helyzet, mindenki a társadalom által kiosztott nemi szerepek szerint működött. A nőknek ma sokkal több lehetőségük van, és ez szemmel láthatóan olykor sokkolja a férfiakat. Pedig nem csak arról van szó, hogy immár a művészet területén sokkal jobban érvényesülhetnek a nők. Társadalmi átalakulás zajlik, óriási az érvényesülési verseny, állandóan megkérdőjelezik az ember kompetenciáját. Ha engem valaki megkérdez, miért vezényelek, annak csak azt mondhatom, azért, mert azt gondolom, értek hozzá. És ezt mások is visszaigazolják.

A svéd származású Eva Ollikainen 12 éves korában vezényelt először. Egy karmesternek nemcsak kiváló zenésznek kell lennie, kondival és állóképességgel is bírnia kell a fellépéseket. A csinos Eva számára ez nem okoz kihívást, mivel gyermekkora óta élete másik nagy szerelme a sport. Ha van egy csepp szabadideje, akkor azt mozgással tölti: több, mint 20 éve balettozik, és szereti a modern táncokat is. A hajózás szerelmese, amelyet annyira komolyan vesz, hogy a vitorlázás mellett kitanulta a tradicionális vitorlás hajók építésének fortélyait is. A közelmúltban két évre még a karmesteri pálcáját is letette, azért, hogy egy klasszikus vitorláson elhajózzon a déli-sarkra és Dél-Afrikába. Szerencsésnek tartja magát, amiért „elfogadó” országba született, női mivolta megkülönböztetést nem jelent számára.

A karmesterré válás nehéz és rögös út, amelyen keveseknek sikerül végigmenni – nem utolsósorban a vezényelhető zenekarok véges száma miatt. Az oszét nemesi családból származó Donatella Flick ezért indított karmesterversenyt a patinás londoni szimfonikusokkal 1990-ben. 2014-ben a megmérettetésen már kétszázan vettek részt, a döntőbe hárman jutottak el. A finálé óriási meglepetést hozott: A 28 éves Elim Chan lett az első, akinek nőként sikerült megnyernie a karmesterversenyt. A győztes Hongkongban született, az Egyesült Államokban tanult és brit állampolgár. „Ahogy a zenészeket néztem, az egész annyira hihetetlen volt, mintha nem is én lettem volna, mintha nem is ők lettek volna, csak a zene, és ahogy a szemükbe néztem, minden a helyére került – mondta Elim arról, milyen volt egy ilyen patinás zenekart vezényelni. – Karmesterként az ember olyan, mint egy lencse. A ragyogás nem belőled jön, szükséged van fényre, valamire, ami rajtad keresztül ragyog, és ez zenészek muzsikája, a szenvedély. És ez a fény sugárzik ki a közönségre, onnan pedig vissza rám és a zenészekre.

Ez egy igen-igen kemény világ, ahol senki nem hív meg egy csésze kávéra, hacsak nem akar tőled valamit – nyilatkozta Donatella Flick az Euronews riporterének. – Az elmúlt öt-tíz évben annyi minden változott. Erősen hiszem, hogy a kultúrát támogatni kötelesség, a mecenatúra ma különösen fontos, és mecénásból soha nincs elég. Nagyon kevés női karmester van. Nem tudom miért, de ez a szakma egyre jobban elférfiasodik. Ha a nők is belekezdenek, rendkívül hosszú út áll előttük. Azt hiszem, hogy ehhez a foglalkozáshoz nagyon nagy mentális és fizikai erőre van szükség… és nagy szívre… értelemre és lélekre is.

Lukács Marcsi


Források: MTI, figaro.reblog.hu, selfkills.hu, euronews.com, pfz.hu

A címlapkép az everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

A cikkben szereplő képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2015.06.10