4347

Orvosbotanikai könyvek a 18. század utolsó negyedéből

Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből – 6. rész

Magyarországon egészen a 18. század végéig az orvostudomány nyelve a latin volt, ennek megfelelően a tudományos igényű orvosi művek jelentős részét szerzőik latinul írták. A 18. században kezdtek kiadni olyan orvosi könyveket, amelyek esetében íróik már célul tűzték ki, hogy az orvostudomány területén is megteremtik a magyar tudományos szaknyelvet. Azonban igazán kiemelkedő jelentőségű magyar nyelven írt orvosi munkákat a 19. század első harmadától-közepétől jelentettek meg.

Különlegesség, hogy egy olyan világban, amelyben a nyomtatott könyv már rég kiszorította a kéziratos könyveket, az orvostudomány területén a 18. századig még számtalan „másolatban terjedő kézirat” forgott közkézen, amelyekhez a különböző receptgyűjtemények, a sebészeti vagy az állatgyógyászati tanácsadó könyvek tartoztak. Ezeket a köteteket szerzőik általában saját maguk használatára állították össze, megjelentetésükre nem is gondoltak. Tartalmukat tekintve az orvosi könyvek között megkülönböztethetünk: gyógyszerészeti szakkönyveket, különböző szójegyzékeket, szótárakat és kommentárokat, sebészeti könyveket, valamint különböző orvosi kivonatokat. Külön csoportot jelentenek az ún. orvosbotanikai könyvek, amelyekhez különböző színvonalú herbáriumok és növényszimbolikai művek tartoznak.

Az orvosbotanikai könyvek műfajból két 18. századi mű található meg a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér muzeális gyűjteményében. Ezeket sem a kortársak, sem a későbbi szerzők nem tekintették a magyarországi botanika csúcspontjainak, de helyi vonatkozásaik miatt mindenképp fontosnak tartom, hogy ezen sorozat keretein belül kicsit szót ejtsek ezekről a könyvekről is.

Az évszázadok során Magyarországon vegyészek, kémikusok, a természettudományok iránt is érdeklődő helytörténészek, teológusok, orvosok stb. saját tudományterületük mellett botanikával is foglalkoztak. Sőt olykor még hosszabb időn keresztül Magyarországon élő külföldiek is sokat tettek azért, hogy a magyarországi növényeket szélesebb körben is megismertessék. A hétköznapi orvoslásban pedig kiemelt szerep jutott a gyógynövényeknek, mint gyógyszereknek, emiatt különösen fontos volt, hogy tanulmányozzák, megismerjék és le is írják ezen növények különböző gyógyhatásait. Ennek megfelelően sok esetben a botanika fő célja az volt, hogy feltárják az egyes növények orvosi célból történő felhasználhatóságát és gyógyító erejét, nem pedig „a florisztika, vagy a növényföldrajzi flórakutatás”.

A 18. század folyamán összeállított orvosbotanikai könyvek nem előzmények nélkül jelentek meg. A korábbi évszázadokban, évtizedekben olyan jelentős művek keletkeztek – a teljesség igénye nélkül –, mint Melius Péter Herbariuma (Kolozsvár, 1578), Carolus Clusius Stirpium nomenclator Pannonicus (Növények pannon névjegyzéke) című műve (Németújvár, 1583), Beythe András Fiveskönyve (Németújvár, 1595), és Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) Catalogus plantarum circa Danubium sponte nascentium (A Duna környékén szabadon nőtt növények jegyzéke) (Amszterdam-Hága, 1726) című kiadványa. Helyi vonatkozása miatt megemlítendő az a kéziratos mű, amelyet a soproni orvos Loew Károly Frigyes (1699-1741) és a soproni tanár Deccard János Kristóf (1686-1764) állított össze Flora Semproniensis címmel, amelyben 1100 Sopron környékén megtalálható növényt ismertettek.

Csapó József Új füves és virágos magyar kert című írása 1775-ben jelent meg Pozsonyban a Landerer-nyomdában. Ki is volt Csapó József? Győrben született 1734. július 18-án. Alsó- és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte el, majd német és svájci egyetemeken tanult. 1759-ben a baseli egyetemen szerzett orvosi diplomát. Hazatérését követően Debrecen város főorvosává nevezték ki, ezt a tisztséget haláláig betöltötte. Emellett azonban egyaránt írt tudományos és ismeretterjesztő orvosi műveket is, ezáltal a magyar nyelvű orvosi ismeretterjesztés egyik legjelentősebb személyiségének tekinthetjük. A magyar nyelven kiadott művei azonban különösen nagy jelentőségűek. A Kis gyermekek isputalja, mellyben külömbféle nevezetesebb nyavalyái, és külső hibái a kis gyermekeknek, 's ezek eránt lehető orvoslásnak módgyai című Csapó mű, amely 1771-ben Nagykárolyban jelent meg, az egyik első magyar nyelvű gyermekgyógyászati és gyermeknevelési tanácsadó. 1791-ben kinyomtatott Orvosló könyvecske című munkájában Csapó „a szegény sorsú betegeknek ad hasznos tanácsokat”, ezáltal „számos népi gyógyászati eljárás emlékét is megőrizte”. Ugyanebben az évben német nyelvű gyermekgyógyászati könyvet is írt, ez azonban nem jelent meg nyomtatásban. Ezzel szemben a latin nyelvű színvonalas gyermekgyógyászati munkáját 1794-ben Pesten megjelentették Valetudinarium infantile Hungaricum novum, sistens morbos infanum centenos, horumque tutos curandi modos címmel. Csapó József 1799. május 21-én hunyt el Debrecenben.

Csapó József 1775-ben Pozsonyban kiadott orvosbotanikai munkájának két példánya is megtalálható a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér muzeális gyűjteményében. Ebben a szerző 417 gyógynövényt ismertet ábécérendben, a magyar elnevezésük mellett megadta a növények latin, francia, olasz és német nevét is, valamint felsorolta, hogy milyen betegségek gyógyítására alkalmasak. A különböző gyógynövényeket Debrecen környékén, a Bakonyban, Győr, Veszprém, Fejér, Somogy és Baranya megyékben a szerző saját maga gyűjtötte.

A mű pozitívumait kiemelők azt hangsúlyozzák, hogy Csapó a magyar gyógynövénynevek gazdag gyűjteményét állította össze, és ezzel párhuzamosan a magyar növényneveket is összegyűjtötte. A 16. századi Melius és Beythe óta ez volt az első olyan magyar nyelvű botanikai mű, mely „a latinul nem tudók között igyekezett a botanikai ismereteket terjeszteni”, ezzel Csapó is hozzájárult a magyar botanikai szaknyelv megteremtéséhez. Valamint ő volt az első, aki magyar nyelven ismertette a növények belső és külső hasznainak részletesen ismertetésével azt is, hogy az adott növény milyen betegség gyógyítására alkalmazható.

Negatívumként említik meg Csapó ezen műve kapcsán, hogy a gyógynövények leírásai vagy hiányosak, vagy teljes mértékben hiányoznak, valamint kevés lelőhelyet adott meg a szerző, és alig-alig közölt új adatot. Az Új füves és virágos magyar kert egyik legnagyobb hibájának pedig azt tartják, hogy nevezéktanában nem Carl von Linnét követte, hanem Heinrich Johann von Crantzot. Linné (1707-1778) svéd orvos, természettudós és botanikus volt, aki megalkotta a „modern rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit. Kidolgozta a modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását alkalmazzák a biológiában”. Habár 1770-ben egy helytartótanácsi rendeletben kötelezővé tették, hogy a Nagyszombati Egyetemen a botanikát már Linné rendszere alapján oktassák, a tudományos művekben lassabban, évtizedekkel később jelentkezett a hatása.

Az emberek körében minden vélt vagy valós hibája ellenére Csapó József műve népszerű lehetett, valamint gyaníthatóan kereslet is mutatkozott rá, mivel újra kiadták 1792-ben Pozsonyban.

 

Ahogy korábban már említettem, a 18. században még számos kéziratos orvosi mű forgott közkézen, vagy várt kiadásra. Váli Mihály 1710 körül született Szalk-Szentmártonban. Szülei halálát követően nagynénjéhez került, aki ismerte a különböző gyógynövények hatásait, számos alkalommal együtt mentek gyűjtő körútra is. Körülbelül 17 éves korában a vidéken különösen népszerű szlovák olajárusokhoz csatlakozott, utazásai során tovább fejlesztette „kuruzslótudományát”, olyannyira sikeres volt, hogy társai körében egyre nőtt a tekintélye. 1733-ban huszárezredbe állt, ahol gyaníthatóan sebészi ismereteket is szerzett, valamint több hadjáratban is részt vett segédfelcserként. 1743-ban a padovai egyetemen doktorrá is avatták annak ellenére, hogy soha nem volt az egyetem hallgatója. Egyrészt azonban igazolni tudta, hogy mind a katonaságnál, mind a civil életben jelentős orvosi gyakorlattal és gyógynövényismerettel rendelkezik, másrészt elfogadták a komoly tudósoktól kapott ajánlásait is, harmadrészt pedig sikeresen abszolválta az egyetem által előírt szigorlatot a gyakorlati orvostudomány tárgyaiból és botanikából. Észak-Olaszországban sikereket ért el az epilepszia, vagy ahogy akkor hívták, a nyavalyatörés gyógyítása területén is, azonban az akkor ördöngösségnek tekintett betegség gyógyítása miatt boszorkánysággal vádolták meg és bebörtönözték. Habár pártfogóinak sikerült a börtönből kiszabadítani Válit, állását a katonaságnál elvesztette.

Gróf Erdődy György vette végül pártfogásba, aki magával vitte Galgócra uradalmi orvosnak. Itt állította össze Herbáriumát, amelynek kapcsán azonban plágiummal vádolták meg, nevezetesen, hogy Méliusz Juhász Péter Herbáriumának másolata a mű. Gyaníthatóan az átnézésre felkért Torkos Justus Jánosnak nem volt igaza. Valószínűleg ellenszenvvel viseltetett az orvosi botanikával foglalkozókkal szemben, és nagy ellenérzéssel figyelte a kuruzslókönyvek szaporodását. Erdődy így nem adatta ki a művet. Habár a megszégyenített Váli maradhatott volna állásában, mégis inkább eltávozott Galgócról. Egy ideig nem tudjuk, merre járt. Végül Győrbe jött, ahol 1759-ben írta meg Házi orvos szotárotska című művét. A cenzori vélemény szerint meg lehetett volna jelentetni a művet, de nem találtak pártfogót a kiadáshoz, annak ellenére sem, hogy kereslet lett volna az emberek körében a magyarul írt és érthető módon megfogalmazott egyszerű orvosi könyvekre. A győri megjelentetésre tett sikertelen próbálkozást követően újra útnak indult, Zala megyében megyei tisztiorvossá választották, azonban a Helytartótanács nem nézte jó szemmel az egykori katonaorvosok polgári ténykedéseit, ezért például diplomáját sem fogadták el, és hivatalát sem tarthatta meg. Eszterházy Antal azonban semmibe vette a magángyakorlatot is tiltó udvari végzést, és uradalmi orvosként alkalmazta Válit. A sok kudarctól megtörten 1772-ben hunyt el Fertőszentmiklóson.

Házi orvos szótárotska című műve két évtizeden keresztül kéziratos formában forgott csak közkézen. Húsz évvel Váli halálát követően, 1792-ben a győri Streibig József adta ki Házi orvos szótárotska az az betű szerént magyarúl szólló orvos könyvetske címmel. A kötet népszerűségét talán az a tény is bizonyítja, hogy öt év múlva, 1797-ben Streibigék újra megjelentették. Művének első részében Váli 62 fát, második részében 142 növényt írt le. Ebben a kötetben is ábécérendben szerepelnek a különböző fa- és növénynevek, valamint az ezekhez tartozó különböző orvosi tanácsok. Veszélyes növények leírását – öt kivételével – kihagyta a szerző, azonban a könyvben szereplőknél felhívta a figyelmet az óvatosságra. A kiadvány használhatóságát elősegítendő a kötet végén szerepel „A nyavalyáknak laistroma”, amelyben ábécérendben sorolták fel a betegségeket, és mellettük szerepelnek, hogy a kötet mely pontján, illetve pontjain találhatók megfelelő gyógymódok.

Még az utókor is meghurcolta szegény Válit. Weszprémi István például Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia (Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza) című művében Magyarország „híres sarlatánjaként” említette Válit, és hosszan sorolta „bűneit”. Egyfajta rehabilitációt talán az jelenthet, hogy a „közelmúlt etnobotanikusai azonban sokat és szívesen idéznek Váli Mihálytól, könyvét a népi gyógynövényismeret tárházának tekintve”.

Ősze Mária


Források: Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon; Gombocz Endre: A magyar botanika története; Ernyey József: Nedeliczi Váli Mihály és művei; http://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_von_Linn%C3%A9; a Magyar művelődéstörténeti lexikon vonatkozó szócikkei.

Az Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből sorozat korábbi cikkei:
- 1. rész: Rézmetszes városképek a 17. századból
- 2. rész: Széchenyi István: Magyar játékszínrül
- 3. rész: A magyarok krónikája 1488-ból
- 4. rész: Titkos nyomdahelyű könyvek
- 5. rész: Nemzetkarakterológia a 19. század közepéről

2015.02.27