Nagy örömünkre Tóth Ildikó érdemes és kiváló művész érkezik hozzánk Győrbe, ahol most először lép fel. Tompa Andrea három művéből fog felolvasni: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben; Omerta. Hallgatások könyve, valamint a tavalyelőtti Győri Könyvszalonon is bemutatott Sokszor nem halunk meg című kötetből.

Miért éppen ezeket az írásokat választotta?

Mostanában olvastam Andrea könyveit, és nagyon szeretem őket. Ez a három majdnem az egész XX. századi erdélyi történelmet átöleli. Egyrészt egy valós történelmi helyzet szinte dokumentumszerű feltárását kapjuk. Másrészt egy érzékeny és finom megközelítést, amely teljesen mentes a didaktikusságtól, amely érzékileg és zsigerileg hat, miközben rengeteg tudást és tapasztalatot összegez. Engem lenyűgöztek ezek az írások, és remélem, hogy meg tudom osztani ezt az élményt.

A múlt évszázadunk erősen terhelt történelmi traumákkal. Lehet erre terápia a művészet?

A művészet leglényege, hogy terápia, hogy mankót nyújt az embereknek. Rávilágít, hogy nem vagyunk egyedül a szorongásainkkal, fájdalmainkkal és az örömeinkkel sem az életben. Önreflexióra tud késztetni bennünket, akár a saját sorsunkkal kapcsolatban is. Mivel a közös dolgainkról van szó, a kollektív tudatalattit is megmozgathatja. Különösen fontos ez a bizonytalanságoktól, értékválságtól terhelt korokban. A jövőképünket meg fogja határozni, hogy milyen viszonyban állunk a gyökereinkkel.

Hol a határ terápiás alkotás és aközött, amit igazán művészetnek nevezhetünk?

Meghatározó, hogy milyen témáról van szó, de ennél is fontosabb, hogy mennyire tud aha-élményt nyújtani, mennyire ismerünk magunkra az adott alkotásból anélkül, hogy személyeskedőnek éreznénk. Ami egyetemessé tudja emelni a művészetet, az az általános érvényű értékek megjelenése. Hiszen felfedezhetjük, mint például Marcus Aurelius Elmélkedéseit vagy a Pancsatantrát olvasva, hogy csupán a díszletek változnak körülöttünk az idő múlásával, de az ember létkérdései nem.

Milyen úton tud olyan figurák bőrébe belebújni, mint például Claire Zahanassian Az öreg hölgy látogatásából?

Minden ember magában hordozza a mindenséget, mindenféle tulajdonságot. Az, hogy ebből mi kerül felszínre, milyen karakter fejlődik ki belőle, abban többek között meghatározó a környezete, hogy hová, milyen családba születik. Például a vidék és a nagyváros is mást hozhat ki az emberből. A szerepek megformálásakor nagyon fontos a képzelőerő, az intuíció, és nélkülözhetetlen a szerep elemzése. Minden eszközzel azon dolgozom, hogy megértsem, miért lett olyan az adott figura, amilyen. Milyen stációkon ment át? A megértés által el tudsz indulni a szeretet útján. Ez a lényeg. Ami ezek után még hátravan, az már csak technika kérdése, jó értelemben vett iparos munka.

Melyik szerepe volt a legmeghatározóbb az eddigi pályája során?

Minden szerepem hatással van rám, előrébb visz az önmegismerés útján. Talán a legmeghatározóbbak között említeném a Vőlegényt a Radnótiban, a Vérnászt az Új Színházban, A szecsuáni jó embert, A vágy villamosát és Dürrenmatt öreghölgyét is.

Mit adhat a színészet a mindennapi élethez?

Indíttatást, hogy értelmezzem a világot, és benne önmagamat. És van egy nagyon fontos dolog: az egyensúly. Legfőképpen aközött, amit szeretnék elérni, amire vágyom, és amit valóban meg is tudok valósítani. Tudok kitartó lenni, a főiskolára is harmadjára vettek fel. De fontos megtalálni a középutat, hogy ne kergessek olyasmit, amit nem tudok elérni. Ehhez az önismeret megfelelő foka és minősége szükséges. A fiataloknak is nagyon fontos lenne megtanítani ezt. Ma annyi lehetőség tárul eléjük, amiből nehéz jól választani, ha nem ismerjük a képességeinket.

Milyen fontos útravalót kapott tanáraitól, mestereitől színészként, ami mai napig segíti a munkáját?

Amikor nem vettek fel a főiskolára, elmentem a Nemzeti Stúdióba, ahol Montágh Imre és Bodnár Sándor tanítottak. Az egy év alatt önbizalmat kaptam tőlük és olyan szakmai alapvetéseket, amelyeket azóta is magammal viszek. Az egyiket, amit kiemelnék, Bodnár Sándortól kaptam az első találkozásunkkor. Ezt mondta nekünk, színinövendékeknek: „Soha ne mondjátok azt, hogy nem tudom!” Elmagyarázta, hogy hiszen azért vannak a próbák, hogy merjünk rosszak lenni, hogy merjük végigjárni a grádicsokat, amelyeken keresztül rátalálhatunk a feladat, a szerep megoldására. Talán ennek a tanításnak is köszönhetem, hogy mai napig megőriztem a nyitottságomat, hiszen a fejlődési folyamat soha nem zárul le. Összegezve elmondhatom, hogy a színház által folyamatos terápia alatt vagyok, amely megmutatja, hogyan lehetek hasznos a saját történetemben és a világban.

A felolvasóestek mennyiben különböznek egy színházi előadástól? Mi az, amit ez a forma adhat az embereknek?

A színházban fontos elem az illúzió megteremtése. Az embernek fontos is, hogy beleélhesse magát egy történetbe. Ugyanakkor az egyszerűbb forma a képzelőerő melegágya lehet. Ma nagyon sok kész képet kapnak a gyerekek. Egy felolvasóesten lehetőség van elbújnom a szöveg mögé, és úgy közvetíteni azt, hogy mindenki magában teremthesse újjá a benne rejlő történetet. Ezzel talán kicsit visszaadhatjuk az olvasás értékét. Remélem, hogy aki eljön, kedvet kap majd, hogy maga is elolvassa Tompa Andrea könyveit.

A Zene és szöveg című felolvasóestre 2025. május 29-én, csütörtökön, 18 órakor kerül sor a Kisfaludy Károly Könyvtár 2. emeleti rendezvénytermében (9021 Győr, Baross Gábor út 4.). A programra a belépés díjtalan, de regisztrációhoz kötött, amelyet itt lehet megtenni. Tompa Andrea kötetei kölcsönözhetők a győri könyvtár gyűjteményéből.

Szabados Éva
Fotó: Falus Kriszta