Az est moderátora, Dékány Ernő (tanár, iskolaigazgató) igyekezett az alkotás folyamatairól, mozgatórugóiról, az írói gondolkodásmódról többet megtudni: mennyire tudatos a mozaikos ábrázolásmód, hogyan áll össze egy ilyen mű szerkezete, és egyáltalán miként gondol műveinek befogadásáról az írónő?

Tudták, hogy Tóth Krisztina korábban ólomüveg ablakok készítésével foglalkozott? Írói pályáját pedig versekkel indította, innen szemlélve nem is csodálkozhatunk a mozaikosságot eredményező látásmódon. Erősen vizuális típusnak vallja magát, képekből bomlanak ki történetei. Szerinte nem muszáj minden elemet kifejteni, mindent megmutatni, hanem egy olyan lényeges mozzanatra érdemes fókuszálni, amely magában hordozza a teljes történet jellemzőit. Tapasztalata szerint a mai olvasóknak nagyon kevés jelzés is elég ahhoz, hogy össze tudják rakni a történetet, és hamar megtalálják az összefüggéseket. Pixel (2010) című kötetében – ahogy a címe is sugallja – az egymástól különálló, apró képkockákból sorsok bontakoznak ki, amelyek végül egy nagy történetté állnak össze. Nagyon érdekes, hogy a több nyelvre lefordított kötet összefüggései a külföldi olvasókat is mennyire izgatták, mert visszajelzésekben több erre rámutató ágrajzot is kapott a szerző. Ő maga is készít rajzokat: általában az időrendről, hogy kik hol találkoznak, milyen kapcsolatban állnak egymással. A Pixel esetében koncepció volt, hogy minden mindennel összefüggjön, ezért ha hiányzott egy elem, egy szereplő, egy kapocs, akkor azt külön meg kellett írni, elhelyezni a pici jelzéseket más történetben. A majom szeme esetében bonyolultabb az időrend, nem lineárisan halad a cselekmény. Írás közben néha egy kis baki is becsúszhat, szerencsére az előolvasók éles szemmel látják meg ezeket.

Tóth Krisztina szívesen dolgozik együtt másokkal – szóba kerül Müller Péter Sziámi, Tolcsvay László, Radványi Balázs (Kaláka) –, szereti a felkéréseket, inspirálja a kapott keret, a gazdátlan dallam. Lírájáról elmondható, hogy szituációközpontú, de igyekszik elemelkedni a földtől. A látvány mindig nagyon izgatja, fogékony a részletekre. Azt meséli, az egészen hétköznapi dolgokban is meg lehet néha látni az önmagán túlmutató képet. Nem kell eget rengető, izgalmas sztorikban gondolkodni, elég, ha rávilágítunk egy részletre, és ha végtelen pontosan sikerül azt megjeleníteni, akkor az hirtelen, automatikusan több lesz magánál. A pontosság hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a pillanatnyiban meglássuk az állandót.

Még mindig sokan gondolkodnak naivan az alkotásról, az ihlet szerepéről, hogy a vers egyszer csak felszikrázik és megszületik. Az írónő szerint valóban vannak koncentrált, ihletett pillanatok, de ezeket mindig követi valami tudatos munka, amikor az ember lerántja az elkészült műről a felesleget, és megformálja azt a tudatalattiból hirtelen feltörő anyagot. „Nekem mindig kellett utómunka, és hiszek ennek szükségességében. Ugyanakkor azt képzelem, hogyha az ember csak a tudatával ír, akkor nagyon korrekt verseket össze lehet hozni, de minek, abban semmi titok nem lesz. Formailag tökéletes lesz, de valami hiányozni fog. Azt szoktam mondani: Szép-szép, de nem világít! Ha nincs benne valami különös titok, ha semmi nem csillan meg a vers legmélyén, ami számomra is meglepetés, amire nem gondoltam, amikor leültem írni, akkor nem jól egyensúlyoztam a tudatos és a tudatalatti között. Azt gondolom, hogy ez valami olyan átjárás, ami szorgalmat, odafigyelést, áldozatot igényel, de nem állítható elő csak ezekkel. Ott kezdődik az izgalom, ahol van valami titok.” A költészet olyan szikrázással bír, amit racionálisan egész egyszerűen nem tudunk megmagyarázni.

Tóth Krisztina valójában a novella műfajában lubickol igazán. A 2000-es évek elején tárcanovellákkal kezdte, amely keretezettségénél fogva közel áll a költészethez. A novella műfaját mindenképpen közel érzi a ma emberéhez, annak rohanó életmódjához, emiatt érthetetlen is, hogy a külföldi könyvpiac főleg kevésbé nyitott erre. Érdekes felvetés a művekben tapasztalható hangulatváltozás, a szürkülés, az egyre kellemetlenebb szituációk. Az alkotó szerint meg kell ragadni és rámutatni a kor problémáira, tükrözni kell a világ romlását, feszültségeit – helyzetekben és nem ideológiákban, mert csak így lesz irodalom –, hogy megértsük az összefüggéseket. „Nem szociológus vagyok, nem feladatom ezeket elemezni, csak megmutatni tudom, és ha elég pontos vagyok, hirtelen ráismerhetünk a problémákra” – mondja. A majom szeme című műve is ezt példázza, de leszögezi, hogy nem szándék Magyarországról írni, inkább felvillantani, hogy merrefelé tart a világ. Olvasáskor a bennünk élő világkép és a saját tapasztalataink rávetítődnek a műre, emiatt sok felismeréshez jutunk, de ez nem Magyarország. „Az a szándékom, hogy meghívjam az olvasót ebbe a világba, hogy együtt gondolkodjunk fontos kérdésekről”, például, hogy meddig tudok a saját értékeimhez hűen élni, mennyi kompromisszumot kell kötnöm, meg lehet-e úszni az önfeladást. „Idegenkedem az olyan művektől, amelyek határozott választ adnak ezekre a kérdésekre, mert nem tudhatjuk, hogy ki miért, kikért érez felelősséget. Nem tudunk teljesen kívülállók maradni, de lehetőség szerint hiteles dolgokat kell leírni, ez morális felelősség.”

Tóth Krisztináról sokan tudják, hogy nagyon termékeny gyermekíró is, Malac és Liba történetei nem csak a gyerekeket szórakoztatják, mindig gondol a szülőkre is, szójátékait, nyelvi leleményeit, humorát ők is biztosan értékelik. Azt is elárulta, hogy ez számára szórakoztató, pihentető, felszabadulást hoz. Az idei könyvhétre megjelenő új verseskötetéből a Mi legyen? című nyitóversét és néhány haikut hallhatott a közönség ízelítőül.

Összességében Tóth Krisztina megkapó őszintesége, nyíltsága egy az alkotói világában, műhelyében tett izgalmas irodalmi kirándulással ért fel.

Tóth Krisztina felnőtteknek és gyerekeknek szóló kötetei a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain is megtalálhatók.

SzaSzi
Fotó: Szalmás Kriszta