Juhász Attila beszélgetőtárs – a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán – mindenekelőtt a Dráma a Szalonban című drámaíró verseny zsűri szerepkörét említette Zalán Tiborral összefüggésben, amelyre ő viccesen így válaszolt: „Azért könnyebb, mint egy ilyen kötetbemutatón szerepelni, mert ott nem kell beszélni.” Pedig a hallgatóság szempontjából, utánozhatatlanul egyedi személyiségének köszönhetően igencsak kenyere neki a beszéd (is), erre remek példa volt ez a pénteki vendégeskedés is. A szórakoztató felütést követően legújabb kötetére terelődött a szó, amelynek furcsa címe rögtön felveti a kérdést: van-e irónia a megfogalmazásban? Zalán Tibor elmondta, hogy kétféle címet lehet adni, amely vagy összefoglalja a kötetet, vagy semmi köze nincs hozzá. Szokása, hogy valamiféle „nagyot” szeretne mondani a címben, de ilyenkor kimondottan nem sikerül neki, akárcsak korábban, A lovak reggelije esetében. A nehéz léptű ember is véletlenül született meg, és telitalálat abból a szempontból, hogy nem lehet bonyolult konnotációkat találni hozzá, és metaforikusan is sokféleképpen lehet értelmezni. Ráadásul a „nehéz léptű” egyúttal „problémás embert” is jelent, ő pedig – saját bevallása szerint – egész életében megtalálta a nehéz helyzeteket, mert egyáltalán nem konfliktuskerülő.

Ki az, aki beszél ezekben a felezőszonettekben? ‒ tudakolta Juhász Attila, mire Zalán Tibor azt felelte, hogy sokan azt mondják rá, ő egy „alanyi költő”. El is ismeri, hogy nehéz levetkőzni a versekben a „megszólalást”, ezért választotta az egyes szám harmadik személyű elbeszélői fogalmazást, amely így egyúttal önreflexió is, tulajdonképpen objektíven, kívülről tekinthet saját magára. 50 évet töltött el a költészettel, „beleöltem az életem”, és olyan rutinnal vértezte már fel magát, hogy nem (feltétlenül) kell átélnie azt, amiről ír. „Nem az történik meg velem, amit leírok, hanem maga a vers történik meg velem.” Könyveit – így ezt a legutóbbit is – a lánya szerkeszti, ő maga nem látja át őket a teljes egészükben, így a szerkesztési koncepcióban is szabad kezet ad neki. Amúgy sosem olvassa el a megjelent köteteit, ráadásul az a fajta költő, aki nem is szereti felolvasni a saját verseit.

A nehéz léptű embert versírói pályája lezárulásának szánta, ki is jelentette a közönség előtt: „Tavaly december 31-én befejeztem a költészetet mint foglalkozást.” Erre többször is vissza-visszatért a bemutató során, mondván, „már nem látja értelmét” a költészetnek, bár – talán halkabban, de – nyitva hagyta a kaput, hogy egyszer esetleg folytassa még. Ráadásul az elmondottakra úgy kontrázott később, hogy idén szándéka szerint végleg leteszi a drámaírást, jövőre pedig a prózaírást is, onnantól kezdve pedig nem fogja írónak tekinteni magát. Zalán Tibor elmondta még, hogy sosem gondolta azt, hogy a költészet tömegkultúra vagy tömegcikk lenne: „A vers mindig az érzékeny embereknek, a kicsit bolond embereknek a terméke. Nem üzengetésre való, hanem arra, hogy esztétikai élményt szerezzen.” Ennek nyomán pedig „éppen annyi ember kell egy ilyen találkozóra, ahány embert érdekel”. Végkicsengésként azért elárulta, hogy azzal a teljesítménnyel, amit belerakott A nehéz léptű ember verseibe, szó szerint idézve: „Büszke vagyok magamra!”

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina