Az egykori Hellasz zöme az XV. század közepén került az oszmán szultánok uralma alá, kihasználva az 1204 után létrejövő sok kis frank és egyéb (például katalán) államocska közötti széthúzást. A középkori görög államiság ugyan megszűnt 1460-ra, de a görögség bizonyos szerveződési formái fennmaradtak ezt követően is. Legfontosabb ezek közül a vallás volt, hiszen Konstantinápoly eleste után is létezett a görögkeleti egyház, és Isztambulban továbbra is volt – igaz, szultán által kinevezett – pátriárka. A birodalom ortodox híveit a millet-rendszer is összekötötte, amely alattvalóit vallási alapon igazgatta. A görögség belenyugvással fogadta a hódítókat, hiszen már csaknem két évszázada amúgy sem görögök uralkodtak felette, ráadásul legalább vallásilag békén hagyták őket. Mikor 1699-ben a karlócai békében a Peloponnészosz velencei kézre került, a görögök hamarosan visszasírták a törököket (vissza is kapták, mert 1715-ben az oszmánok tönkreverték a velenceieket). A görög függetlenségi törekvések kialakulásához igazából a nacionalizmus ideológiája kellett, amely csak a XIX. század elején érte el a térséget.

Az Oszmán Birodalom a XVIII. század utolsó harmadában már minden nagyhatalom számára érzékelhetően válságba került. 1774-ben megalázó békét kellett kötnie Oroszországgal, amivel kiszorult a Fekete-tenger északi partjáról. A kudarc még nem jelentette azt, hogy a birodalom már nem képes komoly katonai erőkifejtésre, és egyes helyeken akár győzelemre is, de világossá vált, hogy már nem ő veszélyezteti az európai államokat, hanem azok őt. Az oszmánok 1787 és 1792 között egyszerre viseltek hadat Oroszországgal és Ausztriával, és tulajdonképpen jól helytálltak, ugyanakkor ebben az is szerepet játszott, hogy a két európai nagyhatalom egyre inkább a felosztandó Lengyelországgal és a forradalmi Franciaországgal foglalkozott. Így sikerült egy viszonylag kedvező békét kötnie, és csak Jediszán tartományról kellett lemondaniuk Özi központtal (ma Ocsakov Ukrajnában) Oroszország javára. 1808 és 1812 között újabb háborúra került sor a cárral, ekkor Besszarábiát (nagyjából a mai Moldova) veszítette el. Az 1812-ben megkötött orosz‒török béke tartalmazott némi engedményeket a szerbek számára is, de az oszmánok a békekötést követően ebből nem sokat tartottak be. Ám egyre inkább előtérbe került a hódoltatott balkáni népek kérdése. A szerbeket elsősorban Ausztria, a bolgárokat Oroszország támogatta (avagy használta fel), de 1821-ben a görög kérdés került a fókuszba.

Napóleon legyőzése után a nagyhatalmak helyreállították az európai katonai egyensúlyt, és nagyjából restaurálták a francia forradalom előtti állapotokat. Az a cél lebegett a szemek előtt, hogy stabil állapotot hozzanak létre, és megelőzzenek bármiféle forradalmi átalakítási kísérletet. Ebből adódóan egy reakciós világ alakult ki, amely a lehetőleg „semmit sem mozgatni, semmit sem változtatni” elvén állt. Ebbe a viszonylag nyugodt tóba dobott követ egy titkos szervezet ‒ Etairának, azaz „társaságnak” nevezték ‒, amely 1820-ban a török uralom alatt álló balkáni népek felszabadítását tűzte ki célul. Bár a zömmel görögök vezette 1821-es kísérlet a legtöbb helyen nagyon gyorsan elhalt, a Peloponnészoszon szárba szökkent az elvetett mag. A görög felkelők szilárdan megvetették a lábukat Hellaszban, elfoglaltak néhány fontos várost, köztük Athént is. II. Mahmud oszmán szultánnak komoly problémát okozott hűtlenné vált janinai pasája, Ali Tepeleni is, aki támogatta a görögöket. („Janina oroszlánjának” és Mahmud szultánnak a történetét magy mesemondónk, Jókai Mór is megénekelte Janicsárok végnapjai című kötetében.)

Bár Ali Tepeleni pasával végül végeztek a szultán gyilkosai, a görög probléma nem oldódott meg. 1826-ban a nyugati hatalmak által kikényszerített reformok keretén belül Mahmud feloszlatta – részben fizikailag is megsemmisítette – a janicsárságot, és európai stílusú hadsereget alakított ki, de ez egyelőre kevés volt a görögök ellen. Az oszmánok tengeren komoly hátrányban voltak, mivel a tengeri hajózásban jártas görögök kihasználták a szigetvilág nyújtotta előnyöket, és a hegyekben is kiválóan alkalmazták a gerillataktikát. Az Oszmán Birodalom végül az Egyiptomot kormányzó Muhammad Ali pasához fordult segítségért. Muhammad Ali technikailag a porta hűbérese volt, ám 1805 óta gyakorlatilag teljhatalommal irányította a tartományt, és önálló hódításokra is futotta az erejéből. Az 1810-es években Ali pasa visszaszerezte a szultánnak Arábia nyugati partját, majd 1820-24-ben elfoglalta Szudánt. Jelentős modernizációt hajtott végre, európai stílusú hadsereget, haditengerészetet épített ki, és igyekezett „országát” megóvni az európai befolyástól. II. Mahmud szultán katonai támogatást kért Alitól, cserébe Kréta szigetét kínálta fel. Ali legidősebb fiát, Ibrahim pasát (a képen) állította a görög földre küldött egyiptomi csapatok vezetésére. A görögök szabadságharca katonai értelemben hamarosan elbukott. A törökök 1827 májusában visszafoglalták Athént, és a görög felkelők hegyi állásokba szorultak vissza a Peloponnészoszi-félszigeten. A kudarc oka csak részben volt az egyiptomi flotta és haderő megjelenése, mert a görögök maguk sem voltak egységesek. Párhuzamosan a szabadságharcukkal polgárháború is dúlt a hellének között. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy az egész ország ismét török kézre kerüljön.

Ám mint minden háború végeredménye, úgy ez is végső soron a nagyhatalmak hozzáállásán múlt. A görög mozgalom kezdetén ezek a Szent Szövetség értelmében elítélték a lázadást, de hamarosan megváltoztak a dolgok. A mindkét fél által elkövetett atrocitásoknak nem egyforma volt a sajtója – a kétségtelenül meglévő török kegyetlenségeket nyugaton igencsak kiszínezték ‒, ráadásul a korszakban az antik világ szellemi befolyása egyre jelentősebbé vált, és a nyugati közvélemény a görögséggel szimpatizált. Olyan korabeli „influenszerek”, mint a költő George Byron mentek harcolni a görög szabadságért a Balkánra, népszerűsítve az ügyet, bár sok hasznuk katonai értelemben nem volt. 1823-ra a britek kereskedelmi okokból a görögöket hadviselő félnek ismerték el, és hamarosan már kölcsönökkel segítették a felkelőket. A francia és brit közvélemény mellett I. Miklós cár is a törökök ellen fordult, bár az oroszok eleve a szintén ortodox görögökkel szimpatizáltak, hiszen az Oszmán Birodalom évszázados ellenség volt, a hellének támogatásával pedig tovább erősíthették balkáni pozícióikat. 1826-ra így brit‒orosz szövetség alakult ki abban, hogy a görögöknek autonómiát kell adnia a szultánnak, és egyéb reformokat is be kell vezetnie.

Végül a nagyhatalmak 1827. július 6-án, Londonban egyezményben felszólították a szultánt az egyiptomi intervenció felfüggesztésére, majd a britek, franciák és oroszok hadihajókat küldtek a térségbe. A brit‒orosz‒francia flotta feladata az volt, hogy vonja blokád alá a görög partokat, megakadályozva, hogy a török‒egyiptomi erők erősítést és utánpótlást juttassanak el csapataikhoz. 1827. szeptember 7-én Navarinónál, a jón-tengeri kikötőnél Alexandriából érkező török‒egyiptomi flotta horgonyzott le. A muszlim flotta ezzel figyelmen kívül hagyta a brit Edward Codrington admirális felszólítását, hogy a porta ne küldjön több hajót a térségbe. A szövetséges flotta válaszul szeptember 12-én megjelent a kikötő előtt. A felek között ekkor párbeszéd alakult ki, amelyben a törökök megígérték, hogy felfüggesztik a hadműveleteket. A szövetséges flotta egy megfigyelő hajót hátrahagyva távozott is Zakünthoszhoz. Látszólag megnyugodtak a kedélyek, ám a görögöket támogató önjelölt és öntörvényű brit parancsnokok egyike rajtaütést hajtott végre egy török hajó ellen, mire Ibrahim pasa úgy döntött, hogy az egyezmény semmis. Ibrahim serege újrakezdte akcióit a felkelők ellen, felperzselve a környékbeli falvakat és olajfa ültetvényeket.

Válaszul erre a britek, franciák és oroszok úgy döntöttek, ideje keményebben fellépni, és kikényszeríteni a török és egyiptomi hajók távozását. Az egyesített szövetséges flotta 10 sorhajóból (74-84 ágyú) és 10 fregattból (36-60 ágyú) állt, előbbiekből 3-3 volt brit és francia, valamint 4 orosz. Összesen mintegy 8000 főnyi legénység és 1252 ágyú állt Codrington rendelkezésére. Codrington tapasztalt hajós volt, már Trafalgárnál is jelen volt. Az oszmán flotta legértékesebb részét az egyiptomi hajók alkották, akiket francia tisztek képeztek ki korábban, ugyanakkor nagy tengeri csatában nem volt tapasztalatuk, ráadásul kisebbek is voltak európai ellenfeleik sorhajóinál. A flottájuk ugyan jóval több hajóból állt, mint az európai hatalmaké, de belőle mindösszesen három sorhajó és 17 fregatt jelentett igazi ütőerőt, hiába volt a fedélzeten 20 ezer ember és 2000-nél is több ágyú. Maga a csata véletlenül robbant ki, egyik oldal sem szándékozott megütközni a másikkal, de voltaképpen a csata szó nem is igazán megfelelő a történtekre. A török és egyiptomi hajók október 20-án délelőtt félhold alakzatban horgonyoztak az öböl déli részén, szárnyukat még a török erőd ágyúi is biztosították. Mindemellett ez az állás sem ijesztette el Codrington admirálist attól, hogy flottájának megjelenésével a kora-délutáni órákban kikergesse a muszlim flottát a kikötőből. A mai napig nem eldönthető, ki lőtt először. Codrington kifejezetten parancsba adta, hogy nem lehet tüzet nyitni, és a török admirális, Tarih pasa szintén a békés megegyezést szorgalmazta. Mindenesetre elszabadult a pokol, mert saját maga megvédésére mindenki felkészült. Úgy tűnik, hogy az egyiptomi és török vezetőknek tervük sem volt a csata megvívására, mert hajóik ad hoc jelleggel kapcsolódtak be a küzdelembe. Codrington zászlóshajója, az HMS Asia az egyiptomi parancsnok hajóját, a 60 ágyús Guerrière-t (még francia nevét viselte, mert Franciaországban épült!) kezdte el lőni 84 lövegével, és gyorsan lángba borította. Moharrem bejnek, az egyiptomi parancsnoknak elege is lett a csatából és a partra menekült… A muszlimok elkeseredetten védekeztek, maga Codrington is megsebesült a lábán. A csata négy órán keresztül tartott az öbölben, de igen egyoldalúan. A szövetségesek armadájából 174 tengerész vesztette életét, 475 megsebesült, hajót pedig nem veszítettek. Ezzel szemben a török‒egyiptomi flotta megsemmisült. Codrington számításai szerint mintegy 6000-en vesztek oda és 4000-en sebesültek meg, miközben 55 hajót veszítettek. Jellemző módon egyetlen muszlim hajó sem adta meg magát a csata során.

Görögország 1830-ban

Egészen abszurd volt a helyzet, amely Londonban a navarinói „győzelmet” követte. A britek ugyanis „sajnálatos incidensként” kezelték a török flotta megsemmisülését, és Codrington nem kapott túl nagy elismerést a sikeréért. A britek egyáltalán nem voltak boldogak attól, hogy az oroszokkal szemben ellensúlyt képező török flotta megsemmisült… A csata után világossá vált, hogy a törököknek engedniük kell, de nem engedtek könnyen. Eleinte a szövetségesek továbbra is csak autonómiát adtak volna a görögöknek, de végül egy független Görögország mellett döntöttek. Ugyanakkor ez egy igen kicsike görög állam lett (47 ezer km2), mivel a britek fontosnak tartották egy nagy Oszmán Birodalom elrettentő erejét az oroszokkal szemben. Végül 1830-ban Londonban a nagyhatalmak – egy újabb orosz‒török háborút követően – megállapodtak Görögország határaiban, amely alig terjedt túl a mai Görögország déli felénél, és az Égei-szigetvilágból is csupán a Kükládokat kapták meg. Az ország királyság lett egy semlegesnek tekinthető német királlyal az élén, a Wittelsbach-házból I. Ottóval. Mindenesetre egy tabu megdőlt, egy nép kiszabadult a török uralom alól, és egyre több balkáni etnikum látta meg a fényt az alagút végén.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Brewer, David: The Greek War of Independence. New Yrok, 2011; 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Szerk.: Vadász Sándor. Budapest: Osiris, 2011; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.