A településtől kanyargós aszfaltút vezet fel a Csákány-kőre, az erdő mélyén meghúzódó kőbányához és a valamivel lentebb található történelmi emlékparkhoz, az egykori láger helyszínére. Az 1950 októbere és 1953 ősze között itt működő kényszermunkatábor területén ma hihetetlen nyugalom honol. Az ősz alig észrevehetően belopózott a lombok közé, így az egykori barakk csupán békés faházikó az erdő alján, a borzalmaknak látható nyomai észrevehetetlenek már. Aztán hirtelen lélekbe markol egy felirat: „tetemgödrök”. Mekkora ereje van egy szónak!

Egy rekonstruált őrtorony fogad, közelében koszorúkkal borított emlékmű vonzza a tekintetet, egy obeliszk pedig hirdeti, hogy történelmi emlékhelyen járunk. A kicsit már meglankadt koszorúk magyarázatát a gondnoktól tudjuk meg: minden évben megemlékezéssel adóznak a bezárás évfordulóján. Mire emlékeznek? A koszorúk szalagjai hirdetik: Nem felejtünk! Emléküket örökké őrizzük! – és hasonlók. Az idén szeptember 21-én, az emléknapon először tartottak történész kerekasztal-beszélgetést is, amelyen Bank Barbara, Marschal Adrienn és M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész professzor (akit a második világháború alatti magyar ellenállással kapcsolatos kutatásai vezettek el Recskig, a 80-as évektől számos, még élő, egykori internálttal készített interjút) vettek részt.

Odébb, a pénztárban megváltjuk a bagatellnek mondható belépőt (egy gombóc fagyi ára), amelyért egy-egy szép fotót kapunk a helyről, aztán némi útbaigazítást is. Egy kisebb kőépület felé vesszük az irányt, hogy megnézzük az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára anyagának alapján készült kiállítást. A tablókon rögtön felismerhető, hogy a ház, ahol éppen járunk, egykor a borzalmak helyszínéül szolgáló „parancsnoki”, vagyis az államvédelmi belső őrség törzsépülete volt. Aki nem érkezik nyitott szemmel és kitárt lélekkel, az valószínűleg túl sok „látnivalót” nem talál itt. De ha belemélyedünk a tablók visszaemlékezéseibe, akkor könnyen beszippant a múlt, felkavarja az érzéseinket, hol a torkunk szorul el, hol a kezünk ökölbe. Rendesen arculcsap a történelem! Persze mondhatjuk, hogy ugyan, mindez már a múlté, de azért mégis megálljt és elgondolkodást parancsol ez a hely.

A kiállítás visszavezet az 1950-es évekbe, amelyről az iskolai tanulmányainkból még sok minden felrémlik: ÁVO (ÁVH), internálás, kényszermunkatábor stb. Vannak azonban új fogalmak is, amelyek szervesen kapcsolódnak ide, mint toloncház, K-örs, vamzerjelentés stb, ezeket is könnyen megérthetjük a tablók alapján. Az ÁVO feladatával, az internálótáborok létrejöttével indul a tárlat. Budapest, Andrássy út 60., Hortobágy, Tiszalök, Kistarcsa történetébe pillantva látjuk az elhatalmasodó gyűlöletet, amelynek leghírhedtebb helyszíne Recsk lett. Az 1950. július 19-én megnyitott és Sztálin halála után, 1953 őszén (71 éve) bezárt tábor története csupán három év, ez idő alatt azonban a szenvedés, a megaláztatások az égig tornyosultak itt, de erről sem akkor, sem később nem szabadott beszélni.

Közel kétezer politikai fogoly raboskodott itt és dolgozott a közeli kőbányában embertelen körülmények között. A tábor létezésére 1951-ben derült fény, miután Michnay Gyula megszökött, és a Szabad Európa Rádióban felsorolta közel hatszáz rabtársa nevét. Akik túlélték és kiszabadultak, továbbra sem beszélhettek, de otthonaikba sem térhettek vissza, hogy ott folytassák az életet, ahol az megtört, a legkevesebb, amire számíthattak a megfigyelés volt. A 80-as évek végén, a rendszerváltás után lepleződött le az embertelenség és a sok szenvedés, végre beszélhettek, akik még éltek. Érdemes beleolvasni a tablókon található visszaemlékezések részleteibe.

A táborban fogvatartottak többségét politikai, rendszerellenes bűnökre hivatkozva internálták. A rabok a lebukásukat csak „buli” néven emlegették (ugye, mennyire mást jelent ez ma már!). Egy visszaemlékezés szerint volt, akinek nem egy bulija volt, hanem rögtön három: „Az egyik ügy az volt, amit az ÁVO tudott róla, a másik viszont az, amit nekünk elmondott. A harmadik pedig az igazság volt.” A tábor létezését a legnagyobb titokban tartották, így ezek a visszaemlékezések és a fennmaradt iratok, fényképek jelentik az elsődleges forrást, hogy megismerhessük az itt zajló életet, amelyet egy külön helyiségben interaktív készülékek segítségével is megtehetünk. A kiállításon az egykori kapuoszlop maradványait is őrzik mementóként.

A parancsnoki épülettől kis ösvényen jutunk az 5. számú büntetőbarakk rekonstruált épületéhez („kis faház az erdő szélén”). Ezenkívül egykor még hét hasonló állt itt, kb. húsz méter hosszúak és hét méter szélesek, amelyeket 1957-ben a földdel tettek egyenlővé. Elképesztő belegondolni, hogy ezekben az összetákolt épületekben – nagy hőség vagy téli fagyok idején – közel kétszáz ember lakott, ahol a kétszintes priccset elnézve az alvás is komoly megpróbáltatást jelentett.

A barakkban a tábori élettel kapcsolatos kiállítás is helyet kapott, néhány, a sanyarú sorsról árulkodó tárggyal, például a saroglyával, amely üresen is rendkívül nehéz, hát még kővel, földdel megrakva. Aki nem dolgozott elég keményen, még több munkát kapott, a fejadagját pedig csökkentették. Őreik nevét a rabok nem tudhatták, ezért beceneveket aggattak rájuk. A rabtartók között akadtak különösen kegyetlen, alighanem szadista lelkülettel megáldottak is. Hírhedtté vált például Nagy László „Makaróni”, aki egy ízben addig verte egy kábeldarabbal Pászthy János grafikus a kezét, míg az hólyagos nem lett, miközben azt üvöltötte: „Te büdös fasiszta, hazaáruló, ingyenélő, nem fogsz többé rajzolni!”

A nehéz fizikai munka mellett az őrök válogatott kínzásokat találtak ki a fogvatartottak sanyargatására, ezekre bőségesen találunk példákat a kiállításokon. Indoknak annyi is elég volt, ha valakiről feltételezték, hogy nem dolgozik rendesen. A gúzsbakötéshez, fogdához még okot sem kellett szolgáltatniuk a raboknak – egy rossz nézés is elegendő volt. Könnyen kerülhetett bárki vélt vagy valós bűneiért a „büntetőbarakkba”, ami teljes elkülönítést vont maga után, és az őrökkel szembeni kiszolgáltatottságot jelentett. A válogatott kínzások a gúzsbakötéstől (boka, csukló összekötése) a vizesgödörig (vizesbunker) a legkülönfélébbek voltak. De az is előfordult, hogy egyszerűen nem hagyták őket aludni, vagy csak kevesebb élelmet kaptak, ők mentek a bányába dolgozni először és jöttek vissza utolsónak, és hasonlók. A vizesgödörnek volt a legrosszabb híre. A nagyjából két méter mély gödörben minimum térdig állt a talajvíz, ami télen sem fagyott be, mert mindig állt benne valaki, akit külön őr vigyázott, és gyakran éneklésre vagy más embertelen dologra kényszerített unalmában vagy szórakozásból.

A mintegy 1500 kényszermunkás a magyar társadalom minden rétegét képviselte, volt munkás, értelmiségi, hadsereg tagja, sőt politikus is. Senkit nem állítottak bíróság elé, törvényesen senkit el nem ítéltek, mégis embertelen körülmények közé kényszerítették őket. A sok éhezés, betegségek, rettenetes élet- és munkakörülmények miatt sokan meghaltak, rengeteg embert agyonlőttek, ma sem tudni, hogy hol temették el őket. Akik mégis túlélték a poklot, 1953 nyarán kiszabadultak, de nyilatkozniuk kellett, hogy mindenről hallgatnak még a családjuk előtt is. A tábort lerombolták, fával ültették be, mintha soha nem is létezett volna.

A kényszermunkatábor túlélői 1988-ban megalapították a Recski Szövetséget, és a rendszerváltás után a sosem feledhető évek, valamint elhunyt rabtársaik emlékére emlékművet állítottak, amelyet 1991 őszén Antall József néhai miniszterelnök avatott fel. Ezt követően a szövetség emlékparkot hozott létre a volt tábor helyén, melyet 1996-ban Göncz Árpád köztársasági elnök adott át.

A megrázó kiállítás és a tábor – ahová egy új látogatóközpontot terveztek, ami eddig még nem valósult meg – tisztelgés és mementó, felhívja az utókor figyelmét az itt elkövetett bűnökre. Figyelmeztet, hogy kötelesség emlékezni, hová fajulhat el a gyűlölet.

Szöveg és fotók: SzaSzi

Fotógaléria: Recsk – Történelmi emlékpark

SzaSzi fotói

36 kép

 

Forrás: a kiállítás anyaga