Szabó Magda: Álarcosbál – Berente Erika

Adta magát, hogy a farsangi könyvek közé bekerüljön Szabó Magda Álarcosbálja. A könnyed cím habkönnyű romantikus regényt sejtet, ráadásul a könyv a Móra kiadásában jelent meg hosszú évtizedeken át. Ez a kiadó tudvalevőleg a fiatal generációknak szánt irodalom fóruma. A történetet elolvasva azonban az a gondolat fogalmazódik meg az emberben, hogy csupán ifjúsági könyvnek tekinteni ezt a könyvet hiba lenne.

A regény egyik főszereplője Boros Krisztina 11 éves diáklány, aki félárvaként nő fel édesapja és nagyanyja óvó-túlféltő gondoskodásától gúzsba kötve; a másik főszereplő pedig Megyeri Éva, a fiatal, lelkes, kicsit hirtelen pedagógus. Az osztályfőnöknek kinevezett fiatal tanárnő buzgón teszi a dolgát, mintaszerűen adja le az anyagot, de ezen túlmenően magára vállalja a nevelő szerepét is: nagy megértéssel, finoman terelgeti a gyerekeket a megfelelő irányba – azok pedig rajonganak érte. Ha szükséges, a családok életébe is beleavatkozik, ebből keletkezik az a bonyodalom, ami köré a cselekmény épül. Kriszta, édesapja és a tanárnő kapcsolata az, ami viharosan alakul a tanév folyamán. A történet fordulópontja a farsangi bál, ahol álarc mögé bújva ki lehet mondani mindent, ami tisztázásra vár: a Cigánylány (Kriszti) és az Álarcos (Éva néni) rendezik dolgaikat.

A regény az ötvenes években játszódik. A mai olvasó számára szokatlan a közeg: a szigorú iskolai magatartási elvárások, a koedukáció újdonsága, a békegyűlés, az úttörőmozgalom jelenléte, az eszpresszók hangulata, az üzemszerűen működő fényképész-szalon. Kicsit olyan, mintha időgépen utaznánk, ami valahol félúton megrekedt. Az Álarcosbál szereplői még magukon hordozzák a második világháború és az azt követő átalakulások sebeit: hadiárvák, hadiözvegyek, olyanok, akiknek a vagyonát államosították. Bár egy sajátos kor elszenvedői, amivel küszködnek, örök feladat az emberek számára: szeretteik elgyászolása, a sorscsapások utáni talpra állás és a kitartás.

„- Még egy embert nem engedünk át a háborúnak – mondta Megyeri tanárnő. – Ha nem tanítja meg a lányát nevetni, hanem mindig ott ülnek körötte gyászos arccal sóhajtozva, és megmagyarázzák neki, hogy ő szegény árva kislány, és sajnáltatják magát vele, nézheti, hány halottja lesz nemsokára. Múltnak nem lehet nevelni, csak a jövőnek. A múltnak élni sem lehet. Világos?”

A kötet lehetne egy nyomasztó regény is, de ott a feloldás: az életigenlés, az újrakezdés lehetősége, a szerelem. Az Álarcosbált jó szívvel ajánljuk az ifjabb és a fiatalabb generációk figyelmébe egyaránt. Szabó Magda tartalmas és olvasmányos művet bocsátott útjára 1961-ben.

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül – tmoni

Móricz Nem élhetek muzsikaszó nélkül című írását, mely kiérdemelte a magyar irodalom „legnapsugarasabb” regénye elnevezést, egy valós sztánai farsang ihlette. A bált Erdély huszadik századi történetének egyik legemlékezetesebb mulatságaként tartják számon, melyre Kós Károly saját kezűleg rajzolt meghívójával lehetett bejutni 1914 januárjának végén.

A történet az 1890-es években játszódik, amikor a dzsentrivilág fénykora már leáldozóban volt. A felszínen még minden szépnek, jónak, idillinek látszik, de a mélyben már érződik, hogy baj van: „olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat, úgy érzik az emberek a nagy felfordulást. A levegő tele van, a váltók úgy úsznak a levegőben, mint ősszel az ökörnyál.”. A kisregény a dzsentrik anyagi züllésének okait tárja fel, annak a folyamatnak egy részét, mely a nagybirtokoktól a közigazgatási-díjnoki állásokig vezetett. De mindez csak a sztori mélyéről dereng elő, mely elsöprő lendülettel, farsangi forgatagként sodorja magával az olvasót. Derűs, vigadós a hangulat, melyben megmerítkezik Balázs, a duhaj földesúr, aki háromnapos dorbézolással ünnepli meg neve napját, s akivel még a cigányzenészek se bírják tartani az iramot, valamint felesége, Pólika, a karakán fiatalasszony. Az ő kapcsolatukon keresztül mutatja be az író a férfi-nő kapcsolat mindkét oldalát: a játékosságot (szöktess meg, ha vissza akarsz kapni) és a házastársi pozícióharc rivalizáló erőpróbáját (nem hallgatsz rám? akkor elköltözöm!). Pólika nem csak duzzogó asszonyka, Balázs nem csak szilaj, de melegszívű fenelegény. Kettőjük között az egyenlőségért folyik a harc. Ki kit tör be? Vagy lehetséges a szerelemben-házasságban az egyenlőség?

Balázs, aki már majdnem mindenét elmulatta – éppen ez a házastársi civódás látszólagos oka –, sírva vigad: „Az életem gyászban, / Dobra vetik házam... / Elhagyott a galambom is végül: / De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül! / Nem élhetek muzsikaszó nélkül!”.

José Saramago: Ricardo Reis halálának éve – tmoni

Ricardo Reis képzeletbeli személy, a nagy portugál költő, Fernando Pessoa teremtette meg, az ő egyik írói álneve volt. Személyiséget, életművet, életrajzot kreált a civilben orvos „ódaköltőnek”, majd megfeledkezett róla. Aztán jött a Nobel-díjas író, José Saramago, hogy befejezze: e sohasem létezett férfi sorsát tovább álmodta, s végül örökre lezárta a szemét. A szerzőre oly jellemző alapötletből varázslatos fantáziával megkomponált, különös történet született, melyet át- meg átsző a hitelesen ábrázolt történelmi háttér, a harmincas évek Lisszabonja, melyben fokozatosan teret nyer a fasizmus.

A hajdan az antikvitás bűvöletében élő orvos Brazíliából visszatérve idegenül bolyong a portugál fővárosban, amelyet felzaklatnak a Spanyolországból érkező polgárháborús hírek, a spanyol menekültek tömege, és a felfokozott újévi, majd farsangi hangulatban különös kalandokat él át. Bár verseiben egykor a plátói szerelmet énekelte meg, most mégis egy szállodai szobalánnyal éli meg a nyers vágy hatalmát, miközben hevesen udvarol egy közjegyző leányának is. S teszi mindezt egykori megalkotójának kritikus tekintetétől és epés megjegyzéseitől kísérve, mivel Pessoa a sors különös kegyéből halála után még kilenc hónapig ebben a világban maradhat, hogy azután a regény végén Reis-szel együtt távozzon a halhatatlanságba.

Saramago irodalmi módszerek egész fegyvertárát vonultatja fel a regényben, hogy egységes egésszé formálja a kétívű szerelmi történetet, a halott Pessoa szellemével való, filozófiai mélységekbe hatoló társalgást identitásról, erkölcsről, politikáról, s mindezt úgy tegye, hogy minden miszticizmust nélkülözve végig hiteles maradjon. Így lehetséges, hogy a képzeletbeli költőtárs és a szellem formájában megjelenő halott költő abszurd találkozásából a nyomasztó történelmi háttér ellenére is egy varázslatos világ bontakozik az olvasó előtt, az ibér félsziget hol derűs, hol nyomorúságos, de kulturális attitűdtől átitatott, bensőséges világa. A Nobel-díjas portugál író ezért a regényéért kapta meg 1984-ben a Portugál PEN Club kitüntetését, a Casa de Mateus Alapítvány Dom Dinis-díját, 1987-ben az olasz Grinzane Cavour-díjat, 1993-ban pedig az angol The Independent irodalmi elismerését.

Halász Zoltán: Budavári farsang – tmoni

Halász Zoltán regénye, a Budavári farsang a XV. századvégi Magyarországon játszódik, Mátyás király halála után. A birodalom erős kéz híján omladozik, de a reneszánsz művészet a virágkorát éli. Ez a kettősség, a végletesség és a végzetesség a kor sajátja, végigvonul az egész történeten: sokszínű kavargásban, drámai ellentétekben nyilvánul meg. A történet középpontjában Beatrix királyné, Mátyás özvegye áll, aki egyszerre akar mindent: trónt, hatalmat, szerelmet. Körülötte a passzív Jagelló Ulászló, az ambiciózus Bakócz Tamás, a tragikus életű „Sánta Herceg”, Corvin János. A budavári forgatagban akad minden: intrika a trónutódlásért, cselszövés, harcok, az ősi rendhez és szokásokhoz való ragaszkodás, a klasszikus műveltség és a barbárság maradványainak keveredése, s megjelennek a kor híres alakjai is, mint Bonfini, Zápolya István, Fugger Jakab vagy Thurzó János.

Az izgalmas fordulatokban bővelkedő történet mélyéről szép lassan kibontakoznak a kor történelmi eseményeinek mozgatórugói, de a hatalomért, a gazdagságért és a trónért folyó küzdelem mellett a hétköznapi életből is ízelítőt kapunk.

A cselekmény szerteágazó szálaiból Aragóniai Beatrix életútja rajzolódik ki, miközben főurak csak saját hatalmuk növelésével foglalkoznak, az ország sorsával nem törődnek, a művészek viszont alkotnak. Ekkor születik meg például M. S. mester Vizitációja, ekkor épül a Bakócz-kápolna Esztergomban, és a budai szobrászműhelyben is ekkor látnak napvilágot a legszebb Madonnák.

Halász Zoltán íróként, újságíróként és művelődéstörténészként egyaránt tevékenykedett, talán ebből ered olvasmányos stílusa, sokszínűsége. Esterházy Péter így nyilatkozott róla: „Van, aki az irodalomhoz ért, más a történelemhez, van, aki a gasztronómiához, van, aki utazni tud, van, aki művelt – Ő ezt együtt hozza, elegánsan és tárgyszerűen és mindig érdekesen: mesél, mesél…”. Kell ennél jobb ajánlás?

Galla Ágnes: Karnevál Velencében – Szabados Éva

Egy költői vallomás Velencéről és a megújulás ünnepéről, melyet korunk már szinte elfeledett, a karneválról. Galla Ágnes egyszerre mutatja be nekünk ezt a különleges hagyományt a kultúrantropológus felkészültségével és a fotóművész látnokságával. A lírai sorokkal pedig átélhetővé teszi, mit jelenthet álarcot ölteni és átlényegülni.

„Vajon mit éreznek a maszk mögött megbújó hús-vér emberek, azonosulnak-e a néma bábokkal, vagy arcba zárt figuráknak érzik magukat? Eljönnek-e újra a karneválra? Ugyanabba öltöznek, vagy másik álarcot választanak? Kell, hogy ugyanazt a maszkot öltsék fel? Változnak-e a maszkok? Változnak-e a maszkosok? Ha befejeződik a nagy mulatság, ha visszazökkennek a hétköznapokba, önmaguk maradnak-e, megy minden ugyanúgy tovább, mintha mi sem történt volna, vagy tovább élik a mély titkot, amit megtanultak? Már egy távoli s közeli utazás után sem vagyunk ugyanazok, mint amikor elindultunk, soha nem ugyanaz az ember érkezik vissza” – írja Galla Ágnes, a Londonban élő alkotó, aki törzsvendég a karneváli forgatagban. Képeivel és írásaival a turistalátványosság rejtett arcát mutatja meg. Mintha visszavezetne bennünket a mágikus ünnep gyökereihez, legősibb hagyományaihoz.

„Belül is tart egy karnevál. Egy számunkra láthatatlan, belül megtartott karnevál. A maszk mögötti lélek táncosbálja. Amikor átváltozunk, erősödnek, vagy gyengülnek az érzelmek. A maszk hangsúlyoz, vagy gyengít. A végletekig felfokozott színpompa, érzésvilág nemcsak a külvilág felé hat, hanem az elszigetelt, a maszktól körülvett világban is.”

„A karnevál megtisztítja az embert. Ahogy egy maszkot hordó (civilben orvos barátom) mondta nekem, számára a karnevál egy terápia a stressz ellen. Lehetőség az újrakezdésre. Mintha az ember visszakapná gyermeki tisztaságát...” (Galla Ágnes)

Összeállították: tmoni, Berente Erika, Szabados Éva

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.