2156

Pannon partok

Tolnay Imre kiállítása az Esterházy-palotában

Tolnay Imre győri képzőművész Pannon partok című nagyszabású kiállításának megnyitója szeptember 26-án szombaton, hatalmas érdeklődés mellett zajlott a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum földszinti termében.

Az ünnepség alaphangulatát a Kelemen Áron OSB által vezetett Collegium Musicum Jaurinense Régizene Együttes műsora adta meg Soós Gábor orgonaművész közreműködésével, majd az est házigazdája, Grászli Bernadett múzeumigazgató köszöntötte a megjelenteket.

Bogisich Ferenc, a Qualitative Production Gépipari és Kereskedelmi Zrt. tulajdonos-vezérigazgatója, a művész mecénása köszöntőjében hangsúlyozta, milyen fontos, hogy aki teheti, támogassa a kortárs magyar képzőművészetet.

A kiállítást Pataki Gábor művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutató Intézet igazgatóhelyettese a következő szavakkal nyitotta meg:

A kortárs művészet egyik legfontosabb fejleménye, hogy – a szekularizáció évszázadai után – egyre többen s egyre tudatosabban fordulnak a transzcendens, szakrális, meditatív értékek felé. Egyre többen szeretnék művüket kivonni a ránk zúduló képek és információk szakadatlan, mindent nivelláló (s ezért ingerküszöbünket mindegyre csökkenteni törekvő) áradatából, s egy csendes, tiszta, az elmélyült dialógusra lehetőséget adó helyet, pozíciót keresni neki. Visszaszerezni valamit a „művészet előtti képek” (Hans Belting) egykori méltóságából, megszólító erejéből, ikonikus mivoltából. Nem beszélhetünk ennek kapcsán „konzervatív fordulatról”, hiszen Rothkotól Turrellig, Vajdától Türk Péterig mindvégig számos kiváló művész törekedett ilyen irányba, a felhasznált eszközök alapján pedig a monokróm festészettől a hipernaturalizmusig, az installációtól a video-performanszig terjedhet a skála. S mindehhez nem kell az athoszi festő-szerzetesek szigorú zártságát s életformáját követni; az individualitás, a szabad eszközhasználat, a kísérletezés nem ellentétes a művek transzcendens jellegével.

Tolnay Imre előtt hát számos lehetőség adódik. Így mindenekelőtt maga az anyag, a matéria, fizikai-érzéki jellemzőivel, vastagságával, rücskösségével, vagy épp áttetszőségével. Legfőképpen az idő szakadatlan s megállíthatatlannak tűnő munkájának, a pusztulásnak, a romlásnak való kitettségével. Képein s fotósorozatain gyakran szerepelnek málló felületek, korhadó anyagok, koszlott bérházak, düledező gyárak. De tévedés volna azt hinni, hogy valamiféle borongós nosztalgia jegyében. Az elmúlásban, a bomlásban, a természet, a materializálódó, majd eltűnő természeti folyamatokban, mint például a hótakaróban éppen a megmaradás, a nyomhagyás lehetősége foglalkoztatja. A kérdés: marad-e valami megragadható, értelmezhető töredék születés és halál eme öröknek tűnő körforgása közepette? Mit kezdjünk a szertefutó keréknyomokkal, a látszólag sehova sem vezető ösvényekkel? Hogyan képezhető le Borges Alef-paradoxona, a teljesség ábrázolásának igénye a részletek milliárd számra nyüzsgő s folyton változó sokaságával szemben?

Tolnay művein szinte mindig csak a töredékeket, a földabrosz látszólag véletlenszerűen kimerevített darabkáit láthatjuk csak. Segítségükkel hol túl közel hajolunk a talajhoz, a penészlő faldarabhoz, hol több száz méter magasból igyekszünk értelmezni az így látottakat. Jelek vannak, ez kétségtelen, de nem lehetünk bizonyosak bennük. Sőt, gyakran csak hiányukat, köd mögött imbolygó körvonalaikat tapasztalhatjuk meg, mint a „Törölve”- sorozat darabjain. Ennyiből, a részletből s az elmosódott nagytotálból kell megkísérelnünk a rekonstrukciót. Azt a feladatot, melyet Tolnay egy másik művésszel kapcsolatban, de rá érvényesen is így fogalmaz meg: „immanens létünk és énünk olvasata a transzcendencia felől”. Vagyis: miképpen adhatunk a festék pigmentjének, a habarcsnak, a motívumtöredéknek, életünk illanó pillanatainak metafizikai jelentést, Vörösmartyt parafrazeálva hogyan lesz „a botból nyűtt vonó”, miként érzékeltethetjük bennük s általuk a Másik, mondjuk ki: Isten jelenlétét.

Ehhez a gondolatkörhöz illeszkedik Tolnay mindez idáig legnagyobb szabású projektje, a Bárka is. Nem véletlenül merülhetnek fel vele kapcsolatban régészeti asszociációk: a művész maga ásta ki a parti fövenyből a jókora csónakot, majd állította ki először a komáromi Monostori-erődben. Belsejében akkor, a kavicsos homokrétegbe félig betemetve az Oltáriszentséget idéző kenyér és bor (palack) valamint civilizációnk romjai (könyvek, számítógép-alkatrészek) voltak. Most fű nő benne; hihetnénk, visszafoglalta a természet.(Tegyük hozzá, Tolnay Somorján készült sorozatában is ásatási szelvényeket imitált). Itt jutunk vissza egyik kiindulópontunkhoz, a nyomhagyás, a jelrakás, az üzenet problematikájához. Ahhoz, hogy mi marad utánunk, mögöttünk, miután megtettük az utat. Az álombelit, ahol a száraz mederben siklik a bárka, az evezők csobbanása helyett a szikkadt talaj koppanása hallik, s a valóságosat is, mindannyiunk egyéni passióját.

Szemlét tarthatunk a maradványok fölött. Számba vehetjük a reliktumokat, Tolnay Imre 1968-ban Győrben született magyar képzőművész eddigi életművét. Így a geográfiailag amúgy azonosíthatatlan, de érzelmi-festői tekintetben annál dúsabb dunántúli, itáliai, bajor kvázi-tájképeket, a katyni, szibériai pszeudo-légifelvételeket, a pusztuló ipari táj és az antikvitás emlékeinek római ütköztetését, a vedlett vakolatú házak, a középkori falusi templomok, a mulandó természeti jelenségek iránt érzett ösztönös rokonszenvet. A nyers, határozott, azonnali ítéletek helyett a tűnődő, mérlegelő gesztusokat, a csupasz élek helyett a bizonytalannak, ideiglenesnek tűnő körvonalakat, a tiszta színek helyett azok átmeneteit, egymásba olvadását, a lehatárolt formák helyett a szétszóródó, távolba vesző nyomvonalakat. Az önmagába zárt, magát tökéletesnek, végérvényesnek gondoló helyett a fragmentumot. Olyan jelent, mely, ha szakadozottan, töredezetten is, de együtt él a múlttal.

Tolnay Imre művei csendes, szótlan, a deskripciót (leírást) lehetőleg nélkülöző, a racionális megfontolásoktól távol álló alkotások. Nem is annyira párbeszédre, mint inkább a néző, a befogadó kontemplatív, belső elmélyedésére apellálnak. Segítségükkel közelebb juthatunk igazi önmagunkhoz.”

A megnyitó helyszínén egy, a Mosoni-Duna árterében talált, már használhatatlan csónak segítségével készített installációt láthat a közönség, mellyel a művész utalni kíván pusztuló életterünkre, a Föld ökológiai gondjaira, de napjaink népvándorlására is. A terem falain e csónakról készített különböző fotóvariációi láthatóak.

A palota emeleti termeiben a művész római, ausztriai és paksi művésztelepeken, ingolstadti rezidensprogramján, valamint győri műtermében készített alkotásait láthatjuk. Meleg tónusú képek mellett hűvösebb, fénytelen színvilágú képek is sorakoznak, melyeken homokot, gyapjút és különböző durvaságú széndarabokat is használ, ezzel kalauzolva nézőit különös hangulatokba. Legújabb alkotásain befestékezett autógumikat görget végig a vásznon. Az így létrehozott felületeket homok, kőzúzalék, vakolatdarabok rászórásával teszi még rusztikusabbá.

Tolnay Imre fotóin – hűen a láttatni kívánt világhoz – elsősorban épületrészletek, tájrészletek köszönnek vissza, az enyészet szépségére hangolódva.

A kiállítás – melyet N. Mészáros Júlia művészettörténész készített – október 25-ig látogatható, hétfő kivételével naponta 10 és 18 óra között.

 

Molnár György művészetbarát,
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

 

2015.09.29