1417

A ménfői csata

Ezen a napon történt

1044. július 5-én zajlott le a ménfői csata, melyet az illusztrációban látható módon ébrázoltak a Képes krónikában 300 évvel később. A hadieseményről így írt Bánlaky József  (1863-1945) hadtörténész 1928-ban A magyar nemzet hadtörténelme című művében:

„Amint Henrik és vezérei a nagy tömegben közeledő magyar sereget megpillantották, igen kellemetlen érzés fogta el őket, de azért Henrik Istenben és egyúttal a magyar seregben küzdő, de inkább hozzá illetve Péterhez szító vezérekben bízva, kitartásra és hősies ellenállásra buzdította vitézeit.[1] Ezek 17 csoportban gyorsan harchoz fejlődve, zárkózott csatarendben nyomultak előre. Közben a magyarok is megalakítván csatarendjüket, széles arcvonalban vágtattak feléjük, miközben a két szárny ívalakúlag előrehajlott, hogy a németeket mindkét oldalról majd később hátulról is körülfogja.[2]

Amidőn a két sereg már annyira közeledett egymáshoz, hogy a magyarok szokásuk szerint a nyilharcba fogtak, oly váratlan esemény történt, amely rájuk nézve végzetes következményekkel járt. Ahogy nyári forró napokon nálunk elő szokott fordulni, most is hirtelenül, pár perc alatt rettenetes szélvihar keletkezett, amely a száraz homokot felkavarva, a kilátást gátló nagy porfelhőt zúdított a magyarok szemei közé.[3] Emiatt a nyílharc, a magyarok legrettentőbb eszköze, mellyel a csatát megkezdeni és az ellenség sorait megbontani szokták, sikertelenné vált. Mivel a szélvihar a magyarokat szemben érte, jó célzásról szó sem lehetett, mi mellett az erős szél miatt a nyílvesszők hordereje is gyöngült. Ennek dacára a magyarok nyílazása elég nagy veszteséget okozott a németek soraiban, olyannyira, hogy a csatatéren oly nagyszámú halott és sebesült terült el, hogy még Kézai idejében is a XIII. században ezt a helyet a németek sírjának, „Verlorum Peyer“-nek, „Vezt-Nempti“-nek vagyis „Német vész“-nek hívták.[4]

III. Henrik német-római császár

A szélvihar amily gyorsan jött, ép oly gyorsan el is mult s akkor a két sereg hangos csatakiáltások közben egymásra rohant.[5] Az első összecsappásnál a magyarok jól tartották magukat, de aztán a páncél, sisak és vért által védett és a közeli harcban jobban kiképzett német lovasok kerekedtek fölül. De még ez sem lett volna nagy baj, mert a számbeli túlerőben levő magyarok feltétlenül legyürték volna a már-már ingadozni kezdő ellenséget, amidőn egyszerre több magyar csapat, melyeknek hadnagyai a Henrikhez menekült és annak táborában küzdő rokonaikkal titkos egyetértésben állottak, adott jelre a földre dobták zászlóikat, és részben az ellenséghez pártoltak, részben futásnak eredtek. E váratlan jelenet iszonyú hatással volt Aba híveire, akinek csatarendje csakhamar teljesen felbomott. Hiába igyekezett Aba hősies küzdelem és kitartás által, amelynek folyamán aranyozott lándzsája is az ellenség kezébe került, övéinek jópéldát mutatni, a megzavart tömeg már csak futásra gondolt és magával ragadta magát a királyt is.[6]

A németek öldökölve, gyilkolva a menekülők után iramodnak s majdnem 6 mérföldnyire üldözik a megfutamodott magyarokat, akik közül sokan a vizekben lelték halálukat. A csatateret a halottak nagy tömege borította és még sokáig beszélték, hogy a hullák bűze két hónapon át távoltartott minden élő embert a csatatértől.[7] Azonkívül sok magyar püspök, pap, főur, élve került az ellenség kezébe.

Orseolo Péter

A németek az üldözésből visszatérve, nagy diadallal ütöttek tábort nyert csatájuk színhelyén. Henrik szőrcsuhába öltözve, mezitláb járult vezéreivel és vitézeivel a feszület elé és buzgó imában adott hálát az Istennek a nagy, csodálatos és nem sok áldozat árán kivívott győzelemért. Azután halottait eltemetvén és sebesültjeinek hazaszállításáról gondoskodván, folytatta előnyomulását. Győr ellenállás nélkül hódolt meg: itt Aba neje, gyermekei tömérdek kinccsel kerültek a győzők kezébe. Innen Fehérvár felé indult a győztes sereg és sehol ellenállásra többé nem talált. A nép mindenütt hódolattal fogadta Henriket, aki azt barátságosan fogadta és hívéhez, Péterhez mint királyhoz utasítá. Székesfehérvár királyi fénnyel fogadta Henriket és kíséretét, aki óriási közönség jelenlétében Pétert ismét visszahelyezte trónjára és megkoronáztatta abban a téves hiszemben, hogy sikerült neki „a királyt népével, a magyar népet pedig királyával kibékíteni“.

Ezek után Henrik védence védelmére megfelelő őrcsapatot visszahagyva, seregével visszasietett Regensburgba, ahol újból nagy hálaadó istentiszteletet tartatott.

Aba, aki a Tisza felé menekült, mihelyt Henrik távozásáról értesült, újból mozgolódni kezdett, de Péter hamar utána ment, aminek hírére Aba hívei gyorsan szétszéledtek. Erre ő maga bujdosásnak indult, de még az isten nyíla is üldözte, mert abba a házba, ahova menekült, becsapott a villám és majdnem agyonütötte. A Tisza mentén aztán elfogták, megkötözték és Péter elé vitték. Ez bíróság elé állította, amely kimondta rá a halálos ítéletet, amely Abán végre is hajtatott.

Aba Sámuel

Péter visszahelyezése alkalmával nem tett nyilvános hűbéri esküt Henrik császárnak, de mivel ez utóbbinak eltávozása után nemsokára egy folyton erősbödő nagy nemzeti ellenzék keletkezett, Péter mindig jobban aggódni kezdett jövője miatt s hogy a folyton hatalmasabbá váló ellenzéket a császári tekintély által elnémítsa, 1045. elején felkérte Henriket, hogy az ország ünnepélyes hűbérbe vétele végett minél előbb jöjjön el. Ez megtörténvén, 1045. május 26.-án, pünkösd vasárnapján, Péter s vele Magyarország Székesfehérvárott meghódolt Henrik német császár mint hűbérúr előtt, aminek jeléül Péter egy aranyos lándzsát és Magyarország koronáját is ünnepélyesen átadta neki. Ezeket a német császár később Rómába a pápához küldötte.[8]

[1] Fessler–Klein id. m. I. 152.: „Am 5. Juli, als der Morgen anbrach, erblickte Heinrich Aba's Scharen und sah bestürzt die missliche Lege der Seinen, die den überlegenen Feind vor sich, um sich keinen Raum, sich auszubreiten, und hinter sich keinen Ausweg hatten; nur Muth konnte retten, und er feuerte sie an, rühmlichen Tod schimpflicher Knechtschaft vorzuziehen “. 
[2] Annales Altahenses majores az 1044. évhez: „Sic parati paucitatem nostrorum suis coplis undique circumvallant, ut nullus eorum saltim fugiendo mortem posset declinare“.
[3] Annales Altahenses majores az 1044. évhez: „Et ecce turbo vehemens, ex parte nostratium ortus, pulverem nimium adversariorum ingessit obtutibus“.
[4] Kézai, 65. – Bécsi Képes Krónika, 43.
[5] Az Annales Altahenses majores fenti idézetének folytatása: „Hoc sedato, nostris Dominum invocantibus et illis econtra incondite vociferantibus, pugna nimis atrox inchoatur et summa vi utrimque decertatur. Nam illo primo congressu fortiter resistebant…Postquam vero se viderunt inaestimabiliter cadere, terga vertere et cedere ceperunt“.
[6] Kézai 65. – Chonicon Dubnicense III. 55–57. – Annales Altahenses maj. 800. – Herimannus Aug. 124. – Bécsi Képes Krónika 42–43. – Aventinus, Annales Boi. 500.[7] Bécsi képes Krónika.
[8] Thuróczy II. 37. – Herimannus Contr. az 1045. évhez. – Siegebertus Gemblacensis az 1043. évhez.

A képek a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével az alábbi linkeken megtekinthető: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép.

2015.07.05
2