„Az öregedés érzete visszavonhatatlanná vált, hiszen hatvan fölé értem, már közeleg a hetven meg a halál, de ennek a tudata, elfogadása még várat magára. Összeérlelődött, ami szétszórtan, de már megvolt, akár tetszik, akár nem, eljött a számadás ideje, amikor az emberben elhatározássá válik, hogy még maga takarítsa be a termést, raktározza és szortírozza, ne mások döntsenek az élete minőségéről és értelméről – utóbb” – fogalmazott tavalyi interjúnkban. Idén egy hangjáték kötete jelent meg, a Reménytelenek, talán az összegzés folytatásaként. Változott-e a viszonya az elmúlással?

Viszonyom az elmúláshoz állandó, tehát természetes, hogy napról napra változik. Ifjú koromban kacérkodtam a halállal, ami az elmúlás kötelező installációi közül való, ma már nem vetemedem efféle ostobaságokra; inkább barátkozom vele. (Nem várom, de nem is utasítom el.) Így a halál napi meghívott vendégem és töprengéseim, tűnődéseim elengedhetetlen társa. Jól megvagyunk. Meglepően hangzik, de az elmúlás tudata valami biztonságot jelent a számomra, talán mert a megérkezés bizonyosságát, avagy az élet értelmezhetőségének a lehetőségét kínálja fel. Nem hiszem, hogy az élet a maga minőségében megélhető a halál – legyen akár az elmúlás szinonimája – nélkül. Nem készülni kell rá, inkább élni kell hozzá. Egy ideje nem izgat vagy érdekel a korom, sem az, hogy fiatalabbnak érzem magam a fizikai koromnál, sem, hogy néha már a túlsó oldalról vélem szemlélni magamat és a világot.

A Reménytelenek hangjátékkötet megjelenése nem az összegzés felől fontos számomra, hanem az egykori ottlét irányából. Amíg dolgoztam a kézirat elrendezésével, újraéltem a legendás rádiós időket, halottaimmal és élőimmel találkoztam, a Pagodában zabáltam a „rántotthúsos” szendvicseket, és olyan emberekkel múlattam a felvételekig az időt, akikkel sem azelőtt, sem azóta nem álltam szóba, avagy ők nem álltak szóba velem. A Pagoda az ország Agorája volt. Ki merem mondani – a magyar értelmiség szeretet-körpavilonja. Ma már nincs Pagoda, ma már nincs szeretet sem, és talán nincs az az értelmiség sem, aki miatt lennie kellene. Súlyos. Vállalom. Ami a hangjátékokat illeti, győri költészeti mindenesem és megbecsülő kollégám, Juhász Attila hívta fel a figyelmemet, hogy a Reménytelenekben a hangjátékaim töredéke (sem) jelent meg. Nem az összegzés folytatása ez tehát, csak egy folt, folt a mind több helyen kiégő életvásznon.

Idén Petőfit ünnepeljük, ami – időben és értékekben is – tudattágító és megújító hatású lehet(ne) az író és olvasó embereknek egyaránt. Ha valamilyen csoda folytán találkozhatna Az apostol szerzőjével, mit kérdezne tőle?

Játsszuk el – komolyan vegyem, vagy épp elpoénkodjam? – a kérdését! Hogy vagy? – kérdezném meg legelőbb. Ez a szokványos kérdés csak az érdekes emberek számára jelent feladványt. Neki talán jelenthetne. És nem kérdeznék tőle többet. Épp Győrben, az énekelt versek fesztiválján fejtettem ki, hogy Petőfi volt az első irodalmi celeb, az önmenedzselés katedra nélküli professzora. No more! Sok hasonló fazon szédeleg manapság is az irodalmunkban – nála nyilván jóval szerényebb tálentummal. Tőlük sem kérdezek soha semmit. Minek is kérdeznék?

Különös kettősség jellemzi, ami A lovak reggelije című verseskötetének bemutatóján nagyon hangsúlyos volt számomra tavaly, az Ünnepi Könyvhéten. A beszélgetést humor és emberség hatotta át, viszont hatalmas írói tudással megírt költeményeiből súlyos reménytelenség árad. Meséit olvasva oldódott kicsit az ellentmondás, de mégis muszáj feltennem a kérdést: szeretne-e, tudna-e reményt sugárzó verseket, a fényes oldalt is magában foglaló, felnőtteknek szóló műveket írni?

Szeretnék. És nem tudok. A fényes oldalak talán gyermekkoromban elhalványodtak bennem. Isteni szerencse, hogy meg tudtam írni a meséimet, a gyerekverseimet, és hogy még a jövő évben is kijön egy gyermekvers-kötetem talán, amelyet a Zalán és Zille unokáim világba érkezésekor érzett belső ritmusok hoztak össze. Amiről kérdez, egész életemben megválaszolhatatlan volt számomra – és nyilván megfejthetetlen az engem ismerők számára. Leegyszerűsítem a választ, hogy ne legyek hosszadalmas, fontoskodó és körülményes. Az ember, aki ír, és az ember, aki él, nem ugyanaz a lény – az esetemben legalábbis semmiképpen. Lézengek, élek, a whiskyt vörösborral iszom, barátokkal vigadok régi borozókban, és bámulom a teraszok előtt elvonuló csajokat, sokat nevetek és évődöm másokkal – akár egy normális ember képe is kibontakozhatna mindebből. Ugyanakkor, amikor írok, valaki más valami mást tart érdekesnek a világból. Én már régen nem magamat – főleg nem az életemet írom –, a szavak különös kombinációi írnak le engem, írják meg számomra a világot, a világomat, amelyet lehet, nem is élek. Az írásaimból derül ki számomra is, hogy ki vagyok. Ezzel messze nem misztifikálom az írást mint olyat, de olykor szeretnék emberként felnőni ahhoz, aki a verseket, szövegeket írja. Vélhetően ez nem fog sikerülni, életem tehát örök vereség magamhoz képest. Másrészt, a remény képviselete a mai világban feltehetően az, hogy az ember nem hagyja abba az írást, hogy akkor is beszéljen valakikhez, ha a befogadó oldalon nem lesz már senki – a remény nem a boldogság kisugárzása, hanem a lét feltételezése – bármilyen formák és megélési lehetőségek között.

Tavaly „az emlékekből felfakadó várakozással” érkezett Győrbe. Változik-e ez a belső állapot idén, amikor a 22. Győri Könyvszalon Alkotói-díját veheti majd át?

Nem, nem, dehogy! Szokták mondani – főleg, akik nem kapnak –, hogy a díjakat adják. Persze! Hogyan is képzelhető el egy díjátadás adó és kapó felek nélkül? Komikus ez a felvetés, amolyan ócskán-gonoszka. Nyilván nagy pillanat számomra, és fontos esemény az életemben, hogy átvehetem ezt a díjat. Mennyi alkotó, mennyi könyv, mennyi kiváló és fontos ember körülöttem! Talán jobbak, talán érdemesebbek… Miért éppen én? Ha öntelt lennék, elbíznám magamat. De mert nem vagyok az, menten bizonytalanná válok, megérdemlem-e ezt, elég vagyok-e én hozzá? A díj, a kitüntetés egyben felelősség. Aki kapja, aki viseli, az kötelezettségeket is vállal magára azzal, hogy átveszi. Részemről a kötelezettség a további munka, nem több, de legalább annyi, mint eddig – majd otthon. S hogy az itteni, mostani várakozásról beszéljünk: emlékeimből felfakadó öleléssel és örömmel várom a győri éjszakában a díjátadási ceremóniák után a vörösborokat Domi, Tivadar, Attila, János, Laci, Bea, Fagyi, Rozi, Balázs – és mind még a felsorolhatatlanul sok barátom – társaságában!

A 22. Győri Könyvszalon Alkotói Díjasával, Zalán Tiborral 2023. november 10-én, pénteken délután 17 órakor találkozhatnak az érdeklődök a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében, ahol Juhász Attila és Fűzfa Balázs beszélgetnek majd vele, a rendezvény műsorfüzete pedig innen tölthető le.

Szabados Éva
Fotók: Bach Máté