A XII. század igen különös része történelmünknek, mivel rendkívül adatszegény korszak, pláne hazai forrásokat nézve. Idén 850 éve, 1173-ban megkoronázott uralkodónk, III. Béla esetében különösen feltűnő, hogy milyen röviden említik csak a magyar krónikák. Kézai Simon például mindössze ennyit ír: „Ezután uralkodott görög Béla, akit Becsa és Gregor a görög császárnál hosszan tartott. Ő az orvokat és rablókat üldözte, s ő hozta szokásba a folyamodvánnyal való szólást, mint a római s a birodalmi udvarnál szokásban van. Fehérvárott fekszik eltemetve.”

Bár nem sok adatot tartalmaznak, mégis az ilyen rövid feljegyzések miatt sikerült azonosítani Béla király maradványai. Az 1848-ban talált királysír esetében ugyanis a mellékletek alapján két király is szóba jöhetett: III. Béla és Könyves Kálmán. Mára a genetikai vizsgálatok azonban kizárták Kálmán királyt, így kimondhatjuk, hogy a Mátyás templomban újratemetett uralkodó III. Béla. Okleveles anyagunk a XII. században szintén szegényes, mivel csak a XIII. században terjed el általánosan ez a gyakorlat Magyarországon. Ennek következtében III. Béla uralkodása esetében különösen rá vagyunk utalva a külföldi leírásokra. Azt várnánk, hogy ellenségesek és rossz fényben mutatják be őt, ám minden leírás igazi nagy uralkodóként festi le, fizikailag és jellemét tekintve egyaránt. Előbbit egyébként szintén igazolta csontváza, amely alapján csaknem 190 centiméter magas lehetett, ami kiemelkedően magas termetnek számított akkoriban. De nem csak termete miatt nevezhetjük nagy királynak.

A korszak amúgy is a nagy uralkodók kora volt. Angliában II. „Kurtaköpenyű” Henrik, majd a Robin Hood történetekből jól ismert I. „Oroszlánszívű” Richárd regnált, Franciaországot pedig nagy ellenfelük, II. Fülöp Ágost, a „Fenséges” kormányozta 43 éven át. A német-római császár I. „Rőtszakállú” Frigyes volt, míg a Bizánci Birodalomban Szent Lászlónk lányának, Piroskának a fia, Mánuél Komnénosz ült a trónon. Mindegyik igencsak jelentős, korszakalkotó figura volt. E sorból nem lóg ki lefelé III. Béla sem, akinek élete igen különösen alakult. Mint Kézai jelzője – a „görög” – mutatja, Béla hercegként „Görögországba”, azaz a Bizánci Császárságba került, ahol egy ideig a már említett Mánuél Komnénosz trónörököseként élt. Mivel a „Bizánci Birodalom” – amely e néven csupán történészi fogalom – ténylegesen a hellénné vált Római Birodalom volt, Béla herceg bizony csaknem római császár lett! Ám Mánuél császárnak fia született, így a magyar herceg (görög nevén Alexiosz) udvari jelenléte tehertétellé vált. Béla magát ekkor már a magyar trón örökösének tartotta, és 1172-ben bátyja, III. István halálakor bizánci segítséggel sikerült is elérnie célját. A koronázással azonban akadtak problémák, mivel Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó – még a pápa felszólítására sem – megkoronázni őt. Végül a kalocsai érsek tette fejére a koronát.

Ennek ellenére Béla uralkodása a magyar állam történelmének egyik legsikeresebb időszaka. Bár első fele a belügyek rendbetételével telt, Mánuél császár halálát (1180) követően visszafoglalta a korábban Bizánc által meghódított déli területeket, és Zára kikötővárosára is magyar lobogó került. Fiát, András herceget – igaz, csak átmenetileg – sikerült Halics királyává tennie, és az országot semmiféle külső veszély nem fenyegette 24 éves regnálása során. Bevételeinek fennmaradt jegyzéke szerint Európa egyik leggazdagabb uralkodója volt, éves jövedelmét a kutatók mintegy 24 tonna ezüstre teszik. A magyar király presztízsének növekedését jelzi az is, hogy első felesége, Antiochiai Ágnes/Anna halálát követően a francia király testvére, Capet Margit kezét nyerte el. Margit egyébként a fiatalon elhunyt angol trónörökös özvegye volt, így nyugodtan kijelenthető, hogy elsőrangú „partinak” számított.

A korszak mellesleg a klasszikus lovagkor ideje is, III. Béla és fia, Imre idején a kor legnagyobb trubadúrjai is megfordultak Magyarországon, mint Peire Vidal vagy Gaucelm Faidit. Nehéz megmondani, mennyire terjedt el a lovagi „életérzés” a királyságban, mivel a források korlátozottan árulkodnak erről. A keresztes eszme kétségtelenül megjelent, és lassan meghonosodtak a lovagi címerek, sőt a mai magyar címerben lévő kettős keresztet is nagy valószínűséggel Béla király „hozta” magával Bizáncból. Az ország és királyának híre Angliától Palesztináig mindenkihez elért, előbbit gazdagnak, utóbbit egyöntetűen nagy uralkodóként emlegették. Magyarország a korban persze még falusias jellegű, szinte kizárólag mezőgazdaságból élő ország volt, nagyon kevés várossal vagy kővárral, de az elit egyre inkább megismerkedett a lovagi kultúrával, főleg az országon áthaladó francia vagy német keresztes hadak által. Az 1189-es keresztes hadjárat krónikásai inkább a Magyar Királyság gazdagságát emelik ki, mintsem elmaradottságát vagy különcségét. III. Béla Frigyes császárt bőkezűen megajándékozta, seregét élelmezte, amelyet a német uralkodó hasonló bőkezűséggel viszonzott, holott korábban a két ország kapcsolata nem volt problémáktól mentes. Ám Béla nagyvonalúságával lenyűgözte a „Rőtszakállút”.

Van-e uralkodásának „üzenete” a mai kor emberéhez? Azt gondolom, van. A saját magyar világunkat valahogy úgy kell beleszuszakolni a globalizálódó világba, hogy mégis megmaradjanak egyedi értékei. Nem valószínű, hogy a földgolyóbis attól lenne élhetőbb vagy érdekesebb, hogy mindenhol ugyanazt esszük, ugyanazt nézzük és ugyanazt tesszük. A III. Béla idején készült esztergomi Porta Speciosa felirata ezt szépen összefoglalja: „Mentem sanctam spontaneam, honorem Deo et patriae liberationem”, vagyis: „Szent és készséges lelkület, Istennek dicsőség, és a hazának szabadság!”

Horváth Gábor
Fotók: Polczer Árpád