Ittzés Gergely: Flautológia

(Berente Erika írása)

Az Ünnepi Könyvhéten bemutatott kötetek között a legtalányosabb címet minden bizonnyal Ittzés Gergely műve viseli. Segítünk az értelmezésben: a Flautológia a fuvolatan és a fuvolázás módszertanának kézikönyve. A kiadvány ismertetésére június 13-án került sor, a kötetről a szerző és Nikodém Géza beszélgetett.

Ittzés Gergely – városunk szülötte – muzsikus berkekben előadóművészként, zeneszerzőként és több mint két évtizede oktatóként is ismert. Saját tapasztalatai, meglátásai összegzéseként, hosszú érlelődés után tette közzé könyvében mindazt a tudást, amivel ma rendelkezik, s amivel segíteni tudja pályatársait. Kötete monografikus jellegű, ami nem véletlen: szeret egy-egy témát több dimenzióból megvizsgálni, mert nézete szerint csak így lehet igazán átlátni a dolgokat. Így aztán a fuvolát és a fuvolázást a filozófia, esztétika, az anatómia, a fizika, a didaktika, mi több, a lélektan aspektusából is vizsgálja. Igyekszik tárgyszerűen és pontosan fogalmazni, ezért a tiszta terminológia érdekében saját szakkifejezéseket is megalkotott, pl. nyelvzár, kürt „ajakzat” vagy kontakt-nyomás.

Miután módszertani könyvről szólt a beszélgetés, szóba került a gyakorlás módja is. Ittzés Gergely inkább a szabadon gyakorlást támogatja a metronóm használatával szemben. Az egyenletes játék elsajátításához magát a kontrollt kell megtanulni, hiszen az egyenletes „parancsra” egyenletes mozgás fog megszületni. Ahogy más esetekben, itt is lehet a test intelligenciájára hagyatkozni. Ennél a témánál esett szó a zenei idő fogalmáról. Ez nagyon fontos kérdés egy muzsikus számára. A Kronosszal és Kairosszal, azaz a geometrikus és a szubjektív idővel kapcsolatos nézeteit Ittzés Gergely korábban a Parlandó hasábjain fejtette ki.

Nikodém Géza a növendékek darabválasztásáról is kérdezte a szerzőt. Ittzés Gergely ugyan tudja, hogy a „nagyravágyásnak”, a bizonyítani akarásnak lehet pozitív ereje, de ő maga a lépésről lépésre haladás híve – ezt igazolja ugyanis a gyakorlat. Ezt a meggyőződést viszi magával Kínába, ahol a következő tanévtől dolgozni fog. Nem lesz könnyű a helyzete, mert a kínai zeneoktatás teljesen másként működik. Ott a zenetanítás szintvizsga-centrikus, vagy éppen a felvételihez szerezhető plusz pontok eszköze, talán mondhatni, „státuszszimbólum”, kevés időt hagy a művek érlelésére.

A beszélgetést egy nagyon fontos kérdéskör zárta: az alternatív hangkeltés. A modern darabok interpretálása elképzelhetetlen ezen technikák mélyreható ismerete, elsajátítása és begyakorlása nélkül.

A könyvbemutatón hallottak illusztrálásaként Szabó Dóra friss diplomás fuvolaművész, Ittzés Gergely korábbi tanítványának játékában gyönyörködhetett a közönség.

Szávai Géza: Amiért élünk – Sorsmetszetek

(SzaSzi írása)

Szávai Géza a győri közönség előtt már nem ismeretlen. A könyvheti találkozón Jánosi Zoltán irodalomtörténész vállalkozott arra, hogy átfogó képet nyújtson munkásságáról, majd beszélgessen vele az Amiért élünk – Sorsmetszetek című legújabb kötete kapcsán látásmódjáról, az őt izgató kérdésekről, szándékokról, célokról.

Szávai Géza mintegy félszáz könyvet írt már, ebből körülbelül 20 regényt, de akad a tarsolyában gyermekkönyv, novella, színpadi mű, talán csak a vers hiányzik. Azt is érdemes róla tudni, hogy a székelyföldi Küsmődön született. Legismertebb regénye, a Székely Jeruzsálem – amelynek témáját e vidék szolgáltatta – több oldalról is szóba került. A rövidke, csupán 16 kilométernyi patak vidékén álló falufüzérben hat vallás hívei éltek együtt. Ezek között volt a magát „lelki zsidóknak” nevező székely szombatos népcsoport is, akik Ceaușescu faluromboló akciója következtében végképp hontalanná váltak, és szétszóródásra ítéltettek. Hányattatott sorsukról, lakhelyük, Bözödújfalu elárasztásáról, a térképről való kíméletlen eltüntetéséről szóló kollektív szenvedéstörténet ez a mű. Alcíme szerint esszéregény, mégis ennél jóval több. A történelmi tények emberi sorsok tükrében látszódnak, hol kultúrtörténeti, hol szociográfiai, hol egészen közeli, személyes élet- és családtörténeti megvilágításban. A sajátos hang és az őszinte szókimondás hátterében azonban bő három évtized érlelése és vizsgálódása áll. Elgondolkodtat, kérdez, nem ad végső válaszokat, ahogyan legújabb esszéregénye, az Amiért élünk című sem.

Újabb emberi „sorsmetszetek” (ez az alcíme is), emlékező hangú riportok, önéletrajzi elemekkel megspékelt vallomások ezek, amelyek egyéni emberéleteket tárnak fel előttünk. Tagolása hármas: mi az, amiért élünk, mi az, amiért képesek vagyunk meghalni és mi az, amibe akár belehalhatunk, de mégis sikerül túlélni. A szülőföldről, isten háta mögötti falvakból induló, s az évszázadnyi időben Budapestig ívelő történetek egy korszak időbeli hosszmetszetei. A legegyszerűbb emberek közül meríti példáit. Elővette az egykori riportokat, fotókat, és ebben a könyvben szinte a szemünk előtt gyúrta egybe ezeket, így a százéves öregasszony, a kamaszlány, a középkorú átlagember története egy korszak keresztmetszeti képévé is vált. Közben felsejlik saját válasza is az alapkérdésre, hogy miért is élünk. A székely ember gondolatainkban úgy létezik, mint kemény akaratú, mindent túlélő figura, hőseinek történetén mégis átüt a rendkívül szívbe markoló keserűség, kilátástalanság.

A beszélgetés végén a 68 éves író beavatta a jelenlévőket „becsvágyába”, mondhatni élete legfőbb céljába is. 13 évesen határozta el, hogy epikával akar foglalkozni, akkor kezdte olvasni Balzac nagy regényfolyamát, az Emberi színjátékot, akkor döntötte el, hogy a nagy mester nyomdokaiba lép. Úgy gondolja, hogy mindenkinek van egy regénye, egy sajátja, amit élete által ír. Neki megadatott, hogy szavakkal is kifejezze; egyedi, különálló műveket alkotott, amelyek hol az általa látott világ keresztmetszeti képét, hol pedig ugyanennek a hosszmetszetét mutatják. Az a vágya, hogy ezeket „világregénnyé” gyúrja, akárcsak Balzac, hogy így egy összképet, egy írói világképet láthassunk. Véleménye szerint ugyanis nem írói korszakokról kell beszélni, hanem világlátásról.

Szávai Géza egyébként 1988 óta Budapesten él, 1994-ben saját kiadót alapított (PONT Kiadó). Zárásként azt még elárulta, hogy fogadásból a versírást is kipróbálta, s a három és fél alkotásból kettő meg is jelent, bár nem a líra számára az igazi műfaj.

Márfi Attila: Ahol Thália hosszasan időzött

(SzaSzi írása)

Az írót Bana József levéltárigazgató mutatta be a közönségnek az ismertetett könyv főszerkesztőjeként, lektoraként és a személyes barátság ürügyén. A Győri tanulmányok füzetek – Tudományos közlemények sorozatban megjelent műről – melynek alcíme Fejezetek Győr színjátszásának értékteremtéseiből az 1850 és 1945 közötti időszakban – Miksi Attila színházi szakember beszélgetett Márfi Attilával.

Az eredetileg kétkötetesre tervezett, végül egy kötetben megjelenő hatalmas munka ötlete akkor jött, amikor Márfi Attila épp a pécsi színjátszás történetéről szóló monográfián dolgozott. Miért is ne lehetne a pécsi történetet nagyobb kontextusba ágyazni, például az egész Dunántúl történéseit vizsgálva? – fogalmazódott meg agyában az új koncepció. A nagy munka csak ezután következett, hiszen évekbe telt a felgyülemlett levéltári és könyvtári anyag átnézése. Szerencsére az összes primer forrást a rendelkezésére bocsátották, a korabeli anyag, például a sajtó (Győri Hírlap, Dunántúli Hírlap, stb.) pedig bőséges adatot szolgáltatott nem csak a színházak repertoárjáról, hanem a társulatokról, az ekkoriban jellemző színházpártoló egyesületek aktivitásáról. A győri történet legfőbb kérdése persze az volt, hogy mikor lesz a városnak saját színháza. Eleinte a Radó-szigeten álló, „patkánylyuknak” csúfolt intézménybe járhattak a színházkedvelők, s bár országos viszonylatban jó helyzetűnek tűnt Magyarország negyedik kőszínháza, könnyen megközelíthető volt, ennek ellenére gyakori problémát jelentett az árvíz és a sok patkány. Társulata is jó hírnévnek örvendett, itt játszott Blaha Lujza, Jászai Mari. Itt írt ragyogó darabokat Kovács Pál, aki megfogalmazta azt is, hogy mi is okozza valójában a „győri tragédiát”. Szerinte az a baj, hogy nincs itt kőszínház, műértő közönség, színházbarát vezetés és megfelelő anyagi kondíciók. Bizony volt ebben sok igazság. Például előfordult, hogy a beázás miatt a közönség esernyővel ülte végig az előadást. Ezek az állapotok a színészsorsokat is meghatározták.

A Bach-rendszer szigorúságát a zömében német ajkú lakosság kevésbé vette észre, sőt ekkor virágzott a német nyelvű színjátszás. Ide még Bécsből és Berlinből is eljöttek vendégelőadónak, s olyan művek kerültek színpadra, mint Schiller A haramiák című nagy sikerű drámája. A passzív ellenállás egyébként kölcsönös volt, a magyarok nem mentek a német darabokra, a németek és a zsidók pedig a magyarokra. De nemcsak a nagy klasszikusok kerültek a színlapra, hanem például 1863. június 15-én Győrben is bemutatták a kétes hírű „piszkos táncot”, a Kánkánt. A győriek szeme nem szokhatta még meg az effajta látványt, ezért a karhatalom a kényes részeknél egyszerűen leengedte a függönyt. Mentek a találgatások, dagadt a botrány. Csak három évvel később, az akkor már elismert Jászai Mari főszereplésével vált teljes egészében láthatóvá és élvezhetővé ez a darab. Az 1910-es években a kabaré is megjelent a győri színjátszás történetében, s a legnagyobbak viccein nevethetett a tisztelt nagyérdemű, mint Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes. Zeneszerzőként Bartók és Kodály neve is feltűnik a műsorokon. Győr a második vidéki város volt, ahol sanzont is játszottak, mégpedig az ünnepelt csalogány Medgyaszay Vilma előadásában. Végül 1935 júniusában ha színházat nem is, de kultúrházat kaphatott a város művelődni vágyó közönsége, ez a mai Vaskakas Bábszínház épülete.

Színtársulatok nehézségei, színigazgatók gyakori (akár havi) váltásai, jelmeztárak gazdagsága, Blaha Lujza és Jászai Mari indulása, botrányok, pikáns történetek mind, mind ennek a korszaknak a részei, aminek feltárására vállalkozott Márfi Attila a hihetetlen mennyiségű forrásanyag feldolgozásával. A szerző egyébként a győri színjátszás történetéről egy fejezetben, rövidebben megemlékezik a készülő Győr monográfiában is.

Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér

(SzaSzi írása)

Többször volt már vendége Győr könyves rendezvényeinek a József Attila-díjas író, akinek több mint húsz éve jelennek meg novellái, regényei (ahogy ő statisztikailag megjegyezte, 1,1 kötet évente). Benedek Szabolcs kipróbálta az ismeretterjesztést is, amikor kedvence, a gombafejű csapat, a Beatles történetét dolgozta fel. Ezúttal is dr. Horváth Sándor Domonkos, a győri könyvtár igazgatója beszélgetett vele.

Az utóbbi években múltbéli időutazásra invitálja olvasóit Benedek Szabolcs, ahogyan a most bemutatott, idén megjelent írásában is. A kvarcóra hét dallama, A fiumei cápa, a Kádár hét napja és a legújabb, a Vörös, mint a vér című regények hasonlósága, hogy mindegyik egy-egy történelmi időszak bukása előtti pillanatát ragadja meg (a Monarchia, két esetben a Kádár-rendszerhez kapcsolódó válságok kerülnek fókuszba). Az író mégis szándékosan kerüli a történelmi regény kifejezést, szerinte ugyanis nehéz meghúzni a határt, eldönteni, hogy hol kezdődik a történelem. Vajon vagyunk-e már elég messze ahhoz, hogy objektíven lehessen a dolgokról beszélni? Jelen regényében a Magyar Tanácsköztársaság máig sem igazán tisztázott eseményei szolgáltatják a színfalakat egy bűnügyi jellegű eseménysorhoz. Furcsa módon azonban emberölés ugyan történik, de nincsenek nyomozók, nyomozás. Inkább az az érdekes, hogy kit hogyan ránt magával a történelem vihara, ki hogyan reagál egy-egy helyzetre. Mindenképpen elgondolkodtató nézőpontja, főleg, ha belegondolunk, hogy itt és most is részei vagyunk egy történelmi időszaknak, amit mindenki máshogy él meg, máshogy reagál rá, és máshogy is fog rá emlékezni. A regény két főhőse is más-más szemüvegen keresztül látja a dolgokat. Az író szándékosan olyan figurákat állít elénk, akik merőben különböznek egymástól. Gádor Oszkár nyeszlett belvárosi értelmiségi, rajong a baloldali eszmékért, s elképedve látja azok megvalósulását, azt, hogyan fordulnak a visszájukra, ami miatt menekülnie kell. A másik főhős egy arisztokrata származású írónő, akinek markáns álláspontja van a világról, a kommunizmusról, de ő is csalódik. A legizgalmasabb talán mégis az, hogy mi már tudjuk, hogyan alakultak az események. Ők azonban még csak nem is sejtik azt, mibe keveredtek, ki vagy mi „játszik velük”, egyszerűen csupán magukkal rántja őket a történelem vihara.

A jelenlévőknek felolvasott részletekből kitűnt az író rendkívüli felkészültsége és éleslátása. Ezt illetően elmesélte, hogy rengeteget olvasott a megidézett történelmi korszakokhoz, hiszen ezek már meglehetősen jól dokumentáltak, rendkívül gazdag a rendelkezésre álló sajtóanyag, számos filmfelvétel is segít megragadni a hangulatot. Regényeit többrétegűség jellemzi, így olvasóit más-más vonások ragadják meg a történetben.

A kellemes hangulatú beszélgetés végén írói módszeréről is többet megtudtunk. Szép számú írását munkaidő előtt, hajnalonta veti papírra, ez a rendszeres alkotómunka adódik össze. A könyvesboltba kerülő műveit már nem olvassa el, nem szeretné, ha újragondolásra késztetné, az ítélkezést az olvasókra bízza. Jelenleg ismét egy ismeretterjesztő könyvön dolgozik, fókuszában egy focitörténeti téma áll. Nemzedékek meghatározó sportélménye, az 1986-os Mundial, amely a magyar labdarúgó válogatottnak óriási csalódást hozott a mexikói világbajnokságon. Az íróról megszerezett eddigi ismereteink alapján bátran elhihetjük, hogy Benedek Szabolcs nemcsak az egykori újságok cikkeit olvasta át, hanem alapos utánjárásának részeként a résztvevő játékosok közül is igyekszik minél többet felkeresni, megszólaltatni. A történelem iránt rajongók pedig biztosra vehetik, hogy sajátos stílusában ez a korszak is rendkívül élethűen elevenedik meg a háttérben.

Zsebők Csaba: Tiszta szívvel 1956-ban

(Berente Erika írása)

Június 15-én délután 4 órakor kezdődött Zsebők Csaba történész Tiszta szívvel 1956-ban című kötetének bemutatója. A szerző beszélgetőtársa Gülch Csaba újságíró volt. A karcsú kötet a „Kolhoz Kör”-ről, az 1956-os forradalom egyik, kevéssé ismert szellemi előkészítőjéről szól. S hogy miért került sor Győrben is a kötet bemutatására? Mert e csoportosulás több tagja is megyénkből származik.

A Kolhoz Kör egy budapesti egyetemi baráti társaság volt, ami spontán módon alakult át egy meghatározó szellemi közösséggé. Tagságát nagyobb számban diákok és néhány oktató alkotta. A hallgatók többsége faluról érkezett, paraszti származású volt, akiket a beszolgáltatásokkal, padlássöprésekkel kapcsolatos saját élmények és az innen származó kritikus gondolkodás jellemzett. Összejöveteleikre az államhatalom hamar felfigyelt. Nevüket onnan nyerték, hogyha spicli-gyanús egyént láttak feltűnni, rögtön fennhangon a kolhozrendszert kezdték dicsérni.

A Kolhoz Kör első komolyabb akciója 1956. március 15-ének megünneplése volt, amit a Bölcsészkaron 1948 óta először ők kezdeményeztek. Nevükhöz fűződik az első igazi, egyetemi méretű megmozdulás, az 1956. október 6-i Rajk-temetést követő tüntetés, ahol új jelszavak is felhangzottak már, például a „Tanítsatok igazat!” ütemes skandálás. Zsebők Csaba szavaival: „a forradalmat azok csinálják, akik a rigmusokat kitalálják...” A Kolhoz Körhöz köthető az új egyetemi lap, a Tiszta Szívvel című folyóirat kiadása is, amelynek 1956. október elején megjelenő számában közreadott írások nagy hatást gyakoroltak a diákságra.

Hogy bukkant a kötet témájára? – hangzott a moderátor kérdése. A szerző legelőször a maglócai születésű költő, Máthé Imre irodalmi munkásságára figyelt fel, az ő életrajzát tanulmányozva fedezte fel a Kolhoz Kör jelentőségét. Ezt követően tudatos kutatásokba kezdett, sajnos ez már a Máthé Imre halála után időszakra tehető. A szoros hatalmi kontrollnak köszönhetően a legtöbb írott forrást és dokumentumot az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találta. Nagy segítséget jelentettek számára a kortársak írásos visszaemlékezései, valamint az ún. oral history. Sikerült felvennie a kapcsolatot Máthé Imre külföldön élő családjával is. A résztvevők nagy meglepetésére kiderült, hogy a közönség soraiban ott ül Máthé Imre két lánya is.

A beszélgetés során szó esett Máthé Imre néhány kiemelten fontos költeményéről, például a Dobol a kisbíró és a Szent tehenek című versről. A költő, amikor arra került a sor, fegyvert is ragadott. Elfogták, s a fogdából csak fegyveres rajtaütéssel tudták kiszabadítani. Nem túlzás, hogy Zsebők Csaba szerint „Ő volt ʼ56 igazi Petőfije”. Az akcióban felesége, Darázs Mária, lelki- és harcostársa is részt vett. A forradalom bukása után mindketten emigráltak, a Hanságon keresztül Németországba jutottak.

A Kolhoz körről később kevés szó esett. A tagságot „legyalulták”: meghaltak, bebörtönözték őket, külföldre menekültek, derékba törték karrierjüket. A rendszerváltást követően sem értékelték át tevékenységüket: a humanista közepet képviselő, a népi írókhoz közel álló csoportosulás sem a posztkommunista, sem a keresztény-konzervatív narratívának nem felelt meg.

Berente Erika, SzaSzi
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára, Vas Balázs