A 16. század a Magyar Királyság és az itt élők számára óriási változásokat hozott. Nem volt ez másként Győrben sem. Egyrészt az Oszmán Birodalom hódításai révén az ország három részre szakadt, I. Szulejmán 1520-ban lépett trónra, és legfőbb céljának a Magyar Királyság elfoglalását tekintette, sőt egész Közép-Európát irányítása alá akarta vonni. Uralkodása során 13 hadjáratot vezetett, ezek közül 7-et a magyarok ellen. Az oszmánok terjeszkedése miatt Győr erődvárossá, a törökök elleni határvédelmi rendszer egyik kulcspontjává vált. Másrészt 1526-ban új uralkodó család, a Habsburgok kerültek a Magyar Királyság élére. Habsburg Ferdinánd azonban nem ismerte, sőt politikai tanácsadói sem ismerték az országot, és egyikük sem tudott magyarul.

A Magyar Királyság régóta, a 14. század végétől ellenfele volt az Oszmán Birodalomnak, amely azonban hatalmas erőfölényben volt a magyarokhoz képest, annak ellenére, hogy a korabeli ország területe szinte napjaink Németországának vagy Lengyelországának felelt meg. Az 1520-as években az Oszmán Birodalom, amely valódi világhatalomnak számított, már a teljes Közel-Keletet és a Balkánt is uralma alatt tartotta, területe majdnem ötször akkora volt, mint a Magyar Királyságé, lakóinak száma mintegy a négyszerese, hadereje pedig kb. háromszor-négyszer akkora volt, mint hazánké.

Mindenképp sikernek kell viszont tekintenünk azt, hogy noha az ország egy részét, 40%-át elfoglalták a törökök, 20%-át elcsatolták, az ebből létrejövő Erdélyi Fejedelemséget vazallusukká tették, azaz a Magyar Királyság területének jelentős részét elvesztette, sőt a fővárost, Budát is elfoglalták, de teljes egészében nem tudták megszállni az országot, összefogás révén sikerült megállítani a terjeszkedést.

Azonban folyamatosan védekezni kellett az oszmánok ellen, hogy a maradék Magyar Királyságot meg tudják őrizni. Mindezt úgy lehetett csak megoldani, ha területén új határvédelmi rendszert hoznak létre. 1526-ig ugyanis az ország teljes déli határvédelmi rendszerét elfoglalták a törökök, kérdéses volt, hogy a maradék magyar területek egyáltalán megmaradhatnak-e, nem volt akkor egyértelmű, hogy sikerülhet-e a védekezés. Mindezt nehezítette, hogy a magyarok nem tudhatták, hogy az új uralkodó, Habsburg Ferdinánd képes lesz-e a védekezést, az új határvédelmi rendszert megszervezni.

Mindezek miatt óriási jelentőségűvé váltak a térképek, megnövekedett a fontosságuk. Az 1528-ban készült Lázár-féle térkép elsődleges segítséget jelentett az új uralkodó és az új döntéshozók számára, hogy hozzávetőlegesen tájékozódhassanak az addig általuk nem ismert országról. Wolfgang Lazius, aki többek között arról is híres, hogy Sopron feliratos köveit gyűjtötte, 1556-ban készült térképe szintén jelentős volt, mivel magyar főméltóságok segítették munkáját, információkkal látták el a készítőt. Ez a térkép is segítségül szolgált a bécsi döntések meghozatalában, például abban, hogy melyik várat kell megerősíteni.

Bécsben dőlt el ugyanis, hogy az új határvédelmi rendszer gócpontjai hol lesznek. Ennek megszervezéséhez azonban még újabb és jobb térképekre volt szükség. A korban a legtöbb térképet olaszok vagy németek készítették. A Magyar Királyság új határvédelmi rendszer vár-, hadiépítész és haditérképész csapatát a 16. században 90%-ban olaszok, kisebb részben németek alkották. Győr városát is itáliai hadmérnök tervezte. A legfontosabb térképeket egy olasz várépítész-dinasztia, a milánói Angielini-család három tagja (Natale, Nicolo, Paolo) készítette, lerajzolták Magyarország térképét, azért, hogy meg lehessen állapítani, hol kell új várakat építeni, ezeket hogyan építsék, és egyáltalán milyen várakat emeljenek, sőt, hol kell a régieket lerombolni. Ez volt az első nem hivatalos magyar katonai felmérés.

Natale Angielini Habsburg Károly főherceg szolgálatában állt a horvát-szlavón vidéken, később már az uralkodó kötelékében tevékenykedett. 1565-ben és 1572-ben Felső-Magyarországon működött, Győrben is felbukkant 1566-ban, ebben az időben építették Győrt erődvárossá, ezáltal Bécs és Európa egyik védőbástyájává vált. Az 1560-as és 1570-es években a kanizsai, 1573-tól pedig az ún. bányavidéki végeken járt. Várépítészet mellett haditérképeket rajzolt, számos különböző hadmérnöki tevékenységet folytatott.

Testvére, Nicolo császári várépítészként többször Magyarországon szolgált. Szintén járt Győrben 1566-ban II. Miksa táborában, sőt a város egyik legkorábbi ábrázolása is az ő nevéhez fűződik. A törökellenes védelmi rendszer számos fontos helyén megfordult. Váralaprajzokat is készített.

Natale fia, Paolo hadi építészként szintén a Magyar Királyság számos pontján felbukkant, 1575-ben már az országrészek, határvidékek rajzolójaként emlegették.

Az Angielini-család arra specializálódott, hogy megrajzolja Magyarország térképét. Mások, például Giulio Turco, a kisebb várakat rajzolták le, amely alaprajzok rákerültek az Angielini-féle térképekre is, mivel a várakat alaprajzzal szerepeltették a térképeken, sőt azt is megrajzolták, hogy a török határ meddig nyúlik.

Előadása során Pálffy Géza részletesen bemutatta azokat a gyönyörűen kivitelezett térképeket, amelyeket az Angielini-család tagjai készítettek. Például a csalló- és szigetközi legkorábbi, egyben végtelenül precíz térkép is az ő nevükhöz fűződik. Ennek alapvető szerepe volt abban, hogy a bécsi hadvezetés megismerje, milyen az a terület, amelyik közvetlenül védelmezi a császárvárost, Bécset.

Az Angielini-család tagjai arra is figyeltek, hogy az újabb és újabb helyszíni felméréseik alapján mindig frissítsék haditérképeiket. Pálffy Géza kihangsúlyozta, hogy az Angielini-féle térképek katonai céllal, katonai döntéshozók számára készült titkos, végtelenül precíz kéziratos térképek voltak, egy kivételével egy sem jelent meg nyomtatásban. Angieliniék olyan pontosan dolgoztak, hogy számos olyan kis várat, települést is feltüntettek, amelyek semelyik nyomtatott térképen nem szerepeltek, helyszíni felméréseik, terepbejárásaik és a tisztek információi nyomán számos titkos adatot is feltüntettek.

A Változó terek – A Duna menti térség történeti térképeken, 1650-1800 nemzetközi vándorkiállítása január 15-ig látogatható.

Ősze Mária
Fotók: Pozsgai Krisztina