73

Mondanánk most is, hogy világzene…


cimbaliband

...de az alábbi öt remek magyar album nem mindegyike kívánja meg ezt a címkét, és ez jól is van így. Közös nevezőként a folk persze alap, de van itt mély-sűrű jazz, sőt, rock lemez felütésként. Ne is vacakoljunk előre, vegyük sorba ezt a tavaszi merítést, és majd csak kisütünk valamit közösen.

Rögtön le is ugrik minden szorosan vett műfaji kötés a Papaver Cousins új albumáról – Bad Writing (Papaver Cousins, 2018) –, egyrészt nem csak az a fajta gitáros, sokszor intim folk lett áthangolva, amit az első lemez izgalmai közepette megismerhettünk, de bátran, nyitottan és friss lendülettel nőttek pillanatok alatt felnőtt rock zenekarrá. Persze az a folkos, bluesos, americana-s dialektus, amit meglepő módon mondhatni anyanyelvi szinten ismernek – és amit itt részleteztünk tavaly –, most is alap, hiszen ezt a fajta zeneszerzési és zenélési módot felesleges és értelmetlen is lett volna sutba vágni, lényegét tekintve tehát még mindig ugyanarról beszélünk, csak lepergett róla mostanra minden visszafogottság és a csendességhez való ragaszkodás. A verzék őrzik tán leginkább a folkos gyökereket, a fő melódiák, a legjobb ívű dallamok, a refrének pedig simán a hetvenes évek óta már jellegzetesnek és klasszikusnak mondható rockos világérzékelésben tobzódnak – ehhez dukáló remek megszólalással. Ez a kettősség nagyon jól áll nekik, és nem is érdemes túlsoványítani a folkos attitűdöt ezután sem, ez a kontúros születési képlet nagy támasz lehet az egész életúton, a rock egyéb dimenziói pedig még sokáig adhatnak önismétlések nélkül is bőven elég muníciót a lépésenkénti megújulásokhoz.

Persze ne értsük félre egymást, ezen az albumon is sorakoznak finom ívű barangolások, az emberi kapcsolatok szintje is színesebben és tágabban értelmezve jelenik meg, mint a debütáláson, hiszen nincs mese, ilyen a jó fejlődés íve, azaz a felnövés folyamata. Ez pedig a közérthetőségnek mindenképpen, és így a népszerűségnek is kedvezhet, és reméljük, jó az együttállás minden szinten számukra egy komolyabb befutáshoz, mert az alap adott: egy valódi és minden értelemben értékes magyar rock zenekart avathatunk ezzel az anyaggal. Ezt a státuszt és magasnak tűnő polcot komolyan megérdemlik, tényleg kivételes a produkció: szívük és eszük egyaránt a helyén, azaz előretekintés közben nem trendeket szolgálnak ki, hanem önnön létük a zsinórmérték. A Nagy Barnabás és Szendrey-Nagy Olivér énekes-gitárosok duójaként megismert zenekar most Hegyi Zoltán nagybőgős/basszusgitáros, Süli Tamás dobos, Barta Gyöngyi csellós és Fésűs Ádám billentyűs hangszeresekkel kiegészülve lépte át sorskönyvében azt a küszöböt, amit vázolni próbáltunk. (A hazai lemezbemutató koncertek a hírek szerint ezzel a kiteljesedett felállással zajlanak. Az album kijött LP és CD formátumban is, az előbbi számít azonban fontosabb megjelenésnek, amit az is mutat, hogy a vinyl egy dallal többet tartalmaz.)

Kiss Ferenc lemezével viszont a folk legmélyébe hatolhatunk be, echte népzene ez, mondanám, de mégsem tehetem, mert bár minden ízében, pillanatában és minden idegszálával a hagyományos kultúra mélységeiből növesztette ki magát – pont ezzel a sajáttal, az önerővel egy másik lényeges pontra tapintunk. Mégpedig a bartóki szemléletre. Bartók volt ugyanis, aki az autentikus népzene felfedezésével, megismerésével és kortárssá tételével valami olyat csinált, ami az egész kulturális túlélés és termékenység lényege: korszerűvé, lakhatóvá és közössé formálni az ősit, a hagyományost a modern ember számára, miközben pont ettől a folytonos kortárssá tételtől válik személyessé és időszerűvé is. Minden egyéb hozzáállás nem vagy alig lép túl a múzeumi megőrzésen. Nos, ha valakit semmi ilyesmi nem fenyeget, az természetesen pont Kiss Feri, ő ugyanis már a táncházas világ hetvenes évekbeli indulásakor is rögtön személyessé, átélhetővé, folyamatában megújulóvá varázsolta a népzenét. Lett légyen az a Kolindával, a Vízöntővel, majd később az Etnofon Zenei Társulattal való feldolgozás, mindig a szívhez-szólóban, a zsigeri erejűben fürdőzhettünk. Néha olyan gyomrosokat vitt be egy-egy dalával, amire a populáris műfajokban alig akad példa. Ez a drámai szemlélet az, ami elsősorban meghatározta Kiss Feri munkásságát, dalai egészen más irányokba mutattak, mint a népzenészek legtöbbjének repertoárjai (mondom ezt úgy, hogy a magyar folk és világzene nagyját én személy szerint eleve érdekesebbnek, izgalmasabbnak és művészileg kifejezőbbnek tartom a világfelhozatal nagy részénél).

Ehhez a válogatáshoz, ami most kizárólag LP formában jelent meg Elment az én rózsám (Moiras, 2018) címmel, a lemez szerkesztője, Marton László Távolodó nem az egész életművet fésülte át, és ezt nagyon helyesen tette. A kompilációhoz átmazsolázott hét album bár nem fedi le a teljes életművet, muzsikus hősünk tehetségének és kivételes szerzői vénájának teljességét mégis. Az előbb említett három banda 1976 és 2016 közt készített felvételeiből minden személyes kedvence meglehet, hogy nem férne fel egyetlen albumra egy bővebb időtartamú válogatásról, így viszont megtörténik az egyszeri csoda: nincs egy felesleges hang, egyetlen unalmas pillanat, semmi töltelék, semmi „ez is belefér”, ide tehát csak az esszencia fért fel. Ami pedig esszenciális, az időtlen, tehát örök érvényű. Egyszerűen nincs ennél most jobb – mivel azonban tisztáztuk, hogy időtlen csodáról beszélünk, ezt a mostot akár el is hagyhatjuk. Feri fanyar humorával így kommentálta egyébként egy pár héttel ezelőtti interjúban a válogatás szempontjait: „Azok a szerzemények kerültek fel erre a lemezre, amelyeket leginkább szeretett a közönség az elmúlt 45 évben. Véletlenül ezek még nekem is tetszenek.” (Kiss Feri mindig is a legjobb muzsikusokkal dolgozott, olyanok voltak a partnerei ezeken a felvételeken többek közt, mint Lantos Iván, Dabasi Péter, Cserepes Károly, Ágoston Béla, Babos Károly, Balogh Kálmán, Szokolay Dongó Balázs, Herczku Ágnes, Palya Bea és Szalóki Ági.)

A most következő két zenekar viszont kimeríti a világzene minden ismérvét, ráadásul a legjobbak közül valók. A Cimbaliband már az elejétől favorit nálunk, rendre foglalkozunk a lemezeikkel, legutóbb például itt dicsértük a tavalyi albumot. Arra a lemezre lett új énekesnőjük Danics Dóra személyében, és ő dalol ezen a frissen megjelent Balkan Project (Fonó, 2018) címűn is. Ha valaki kíváncsi az eddigi életműre és végigkattintgatja a minden cikkbe belinkelt előző írásokat, megfelelő képet kaphat a zenekar fejlődéséről, így most rögtön a lényegre is térünk. Azaz kiemelünk egy lényeges momentumot a történetükből: a főleg balkáni, azaz kárpát-medencei folkban érdekelt Cimbaliband ugyanis nagyjából a poposabb megszólalású és dallamszerkezetű, valamint az autentikusabb fókuszú albumait váltogatja éves rotációban, és mivel a tavalyi Recycle igazi slágeres örömzene volt, most másképp súlyoztak. Azaz nem is egészen, mert popzene ez is, méghozzá igen bővérű, belesűrítve egy csomó pop-kulturális elemet, és ez a széles nyitás megtérülni látszik, azaz nemcsak térben, de időben is nagyot utazunk.

A lemez tematikája a balkáni muzsika naprakészségére reflektál: az érintett vidékeken a népzene beépült a mindennapokba, olyan természetes kedvvel képezve le az élet lényeges momentumait, hogy ezáltal a hatása világméretűvé terebélyesedett. Erről a muzeális értékmegőrzéstől messze túlmutató hozzáállásról már sokszor szóltunk, hiszen egyre több banda mutat hasonló életjeleket műfaji irányoktól függetlenül, és természetesen ebben érdekelt a Cimbaliband is. Most, hogy a zenekari krédó ennek a lemeznek a formájában kiáltványszerűen újrafogalmazódott, megtörtént a csoda lényegi része is: minden, ami ha nem is párhuzamos síkokon zajlott eddig a zenekar életében, most végképp harmonikus egységbe forrt. Nincs itt már a poposabb és az autentikusabb külön kezelve, ez a végső fal is leomlott. Nem csak, hogy minden egybeér, de úgy néz ki, mintha sosem is lett volna másképpen a dolog, az ön-azonosság valójában ritka megnyugtató létállapot, és visszamenőleg érvényesíti a hozzávezető út állomásait is. Igen zamatos lett tehát ez a gyümölcs: a legsűrűbb menetek és váltások is fennakadás nélküliek, ilyen folyékony és minden rögtől eloldó muzsikára csak a legnagyobbak képesek. Ezzel a frenetikus lemezzel a Cimbaliband az egyik legeslegjobb balkáni csapattá vált országhatároktól függetlenül.

A sokféle etno stílust és tradíciót magába fogadó/foglaló, azaz inkább magába oldó világzene eklatáns példája a második lemezével jelentkező HolddalaNap. Négy éve jött ki a debütálás, elég időt adtak tehát maguknak az újrázásra és a letisztulásra. Már elsőre nagyon szerethetőt dobtak, de most lett igazán karakteresen csak rájuk jellemző az a kontúr, aminek a belső világa harmonikus egységet rejt. A varázslat, a mesék, a hagyományok feldolgozási módja egyértelműen lelki/morális, azaz spirituális jellegű. A HolddalaNap minden elemében és összhatásában is rugalmas, az értékesnek és beépítendőnek gondolt tradíciókat elevenen befogadó táptalaj, amiben az elvetett magvak boldogan nyílnak és virágoznak ki. A Tánc a Mindenséggel (NarRator, 2018) című lemezt hallgatva is átjön, ami a koncerteken a társművészetek bevonásával teljesül ki, tánc, imádság, felfelé történő áhítat fonja egységbe a zenét és a szövegeket: „A muzsika s a tánc a hagyományos kultúrákban napi szinten szolgálták a középhez való kapcsolódást. A zenekar dalai ilyen értelemben a rítusok világához közelítenek: szomjúságunk van erre mai világunkban. A hangszerelés is ezért tradicionális, s ami nagyon különleges: kifejezetten táncos, s mégis spirituális, hiszen a hagyományos rítusokban a legkomolyabb áhítat s a móka, az ima és a tánc együtt van jelen: minden körbeér.”

A HolddalaNap zenéje bizonyos vonatkozásokban az etno-tradicionális folyamatzenékre hajaz, de sosem bukik alá öncélú pszichedelikus önfelejtésig. Az ő eksztázisuk valóban sokkal közelebb áll az imádságos, spirituális rítusok köreihez, állandóan kiteljesedésért epekedik, a felépülő, besűrűsödő dalok, a csúcspontok kiérlelésének zenéje ez, amikor ég és föld egybeér. Ezt erősítik a hangszeres menetek, a mindig a dalt magát szolgáló szólók, az énekdallamok és a hangsúlyos szövegek is. Igen nehéz úgy megszólítani a magasztos minőségeket, a természetfeletti őseredetet, hogy az ne forduljon giccsbe, vagy ne kövessen szolgaian vallási/spirituális zenei paneleket, de a HolddalaNap természetes élet- és zenei érzékkel kerüli ki ezeket a csapdákat. Úgy látszik, elég szilárd a hitük felfelé és önmagukban is, vagy pedig művészi vénájuk és a tradíciók ismerete elég a sikeres kibontakozáshoz – de leginkább mindezek együtt. Az pedig, hogy ilyen vonzó és nagy ívű dalokban tud megjelenni a magyar és a közel-keleti muzsika együtt, miközben továbbra is ott feszül benne a flamenco tüzes vibrációja, egyediségüket erősíti. A népes muzsikusközösség tagjait most nem soroljuk, a kiadó oldalán mindez megtalálható.

Dresch Mihály legutóbb a Vonós Quartettel már kifejezetten, és a szokásosnál is sokkal inkább a népzene felé fordult, ami önmagában nem meglepő, lévén az etno-jazz elismert muzsikusa, most azonban némileg másról lesz szó. Azaz nem egészen, mivel Borbély Mihály – a tárgyalt lemezen Dresch zenészpartnere – szintén valami hasonlóban érdekelt, az ő világa, muzsikusi életútja is benne gyökerezik a jazzben éppúgy, mint a folkban. A közös gyökereken és muzsikusbarátságon túl volt már egy a mostanival rokonítható közös körük, mégpedig a 2006-os Te+Te album, azon is Horváth Balázs bőgőzött, most viszont nem Baló István a dobos, hanem G. Szabó Hunor. A Borbély-Dresch Quartet Körbe-körbe (Fonó, 2018) című albuma már első hallgatásra messzebb jut, mint elődje, és próbálom megérteni, hogy mi az, amiben több, jobb, vagyis lehengerlőbb. Mert talán ez utóbbi a találó rá, minden ízében erőteljesebb, bátrabb, magával ragadóbb.

Persze most is vannak elkalandozások, kézifékek, útkereső, a következő pillanatokat előlegező villantások, a korábbi meneteket kinevető vagy csak melankolikus megállók, ahogy azt egy jó jazzlemeztől akár el is várhatjuk, de mégsem ilyesmik dominálnak elsősorban. Nagyobb súllyal esnek a nyakunkba és kúsznak belénk a hangulatok kavalkádján túlnyúló igazi emóciók. Az olyasmik, amiken az ember egyszerűen nem tud már simán továbblépni, valami mindig megmarad, valami beragad és mélyebbre szalad, mint azt a hagyományos struktúrák mentén építkező jazzeknél megszokhattuk. Nyilván ez ennek a két muzsikus-szerzőnek a fő erőssége, a mélyebb, akár a lelki gyötrődéseket is felszínre hozó szikár szembenézésre való képesség, az ebben való jártasság. Túl vagyunk itt már a tehetség és a zenészi képzettség kérdéskörein, olyasmire ugyanis, hogy mélyen emberi megéléseket mások számára is hozzáférhetővé tegyenek, ráadásul univerzálissá fogalmazva, miközben a hallgató személyesen érzi magát megszólítva, csak kevesen képesek. Itt már messze nem az az érdekes, hogy a muzsikus mit és hogyan fúj, hanem hogy mit és milyen mélységben ér el vele. Az album szerkezete is hibátlan: ahogy az első húsz perc felvonásai (mind a három Dresch szerzemény) után a két perces furulyás/fuhunos megpihentetéssel a tengelyében (közös darab) a második félidő (ez pedig három Borbély dal) etapja elindul, azaz a címadó szerzeménnyel belesodródunk egy kérlelhetetlenül eksztatikus jazz-hardcore-ba, azt tanítani kéne. Egy újabb esszenciális lemez.

Rácz Mihály
Fotó: Cimbaliband Facebook
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.05.17
28