Sokan Párban

Nash Edgerton: Gringo – filmkritika

gringo-film

A legszomorúbb a Blue-Tongue Films kisiklását konstatálni: a nemrég zseniális rövidfilmekkel és drámákkal hírnevet szerzett ausztrál kollektíva sztárokkal telenyomott fekete komédiája csúnya ballépés. Nash Edgerton ugyanúgy ide tartozik, mint például az Animal Kingdommal és az Országúti bosszúval kritikai elismeréseket begyűjtő David Michod.

Igaz, az utóbbi direktor tragédiák (a tavalyi Netflix-szatíra, a War Machine némileg felülírja ezt) iránti fogékonyságát rendre térdcsapkodós és ugyanennyire gonosz viccekkel ellensúlyozta az itt is felbukkanó Joel Edgerton bátyja, nagy strapájából és egyúttal a szélesebb publikumot célzó megfelelési vágyából hamvába holt igyekezet lett. A Gringo jobbára unalmasan induló, később is csak mérsékelten ötletes vígjáték tévedésekről, humorban, vérben pácolt férfiszerepekről és valami nagyszabásúnak beállított gengszterzsugáról.

Pedig tévedés volna azt írni, hogy a cselekményben nem akadt potenciál. Rögtön egy színes bőrű anyámasszony katonája, az üzletember Harold Soyinka (David Oyelowo vakarózásra késztető kalimpálásaival, lerészegedésével) zuhan csöbörből vödörbe – miután hétköznapi problémái égető anyagi gondokban realizálódnak, az egyébként is naiv fehérgallérost hosszú ideje megvezetik a háta mögött, a pokol pedig végleg elszabadul, miután egy mexikói biznisz során drogügyleteket bonyolító nehézfiúk közé csalogatják. Ő a gringo, vagyis a latinók által jenkinek titulált idegen: fehér embereket illetnek a gúnynévvel, Harold azonban fekete. Az idősebb Edgerton problémafelvetése szerint tehát egy rassz tekintetében is parkolópályára lökött ügyetlennek kell bizonyítania rátermettségét. Így a Gringo egy beavatási rítusról, a maszkulinitás visszaszerzéséről szólna. De mindez csak papíron jól virító elmélet, a csaknem 2 órás játékidő gyakorlatában zavaros bohózat, darabokra hulló akcióvígjáték hosszú ideig érdektelen bűnöző-kaleidoszkóppal. Vélhetően szándékos a Haroldot körülbástyázó rosszakarók rajzfilmes-karikatúraszerű ábrázolása. Zömmel egy jellemvonásra felhúzott gazemberek vagy jóakarók halmozódnak, esetleg, ha a film nagyon belehúz, két tulajdonság között vacilláló antihéroszok kerülnek elő. Míg Harold patyolattisztán csetlik-botlik, addig ellenfelei önös érdekektől fűtve fokozódnak le vásári majmokká.

gringo-film

Problémásabb, hogy a rendező ezerszer bejáratott komédiaklisék mentén pozicionálja a negatív figurákat: amennyiben a Joel Edgerton játszotta főgonosz elvetemült multinacionális cégigazgató, öltönyben kell feszítenie és suttyomban kell análisan közösülnie a Charlize Theron alakította femme fatale-lal. Sőt, ha már Theron karaktere végzetasszony, narcisztikus, sminkkel vastagon borított, győzelemre óhajtó, vereséget nem tűrő, luxusgöncökben magasodó radikálisként vet be mézes-mázos szavakat és bájt. A sztárszínésznőt nem először bélyegzik meg így: a tavalyi Halálos iramban 8. árnyalatok nélküli ősgonosza után ismét sematizmusra kényszeríti a forgatókönyv, egy Mad Max: A harag útjára jutó Atomszőke után az elhibázott szereplehetőségek száma is duplázódik. És kapjunk bár önmagával vívódó zsoldost, akit a District 9-ból ismert Sharlto Copley ezredik alkalommal is idióta komédiázással, teátrális gesztusokkal formál meg, netán szőke cicababává degradált naiv lányt Amanda Seyfried képében, a Gringo nem előnyükre fordítja a sztereotípiákat, hanem mindenben csak a bosszantó felszínt látja. Kritikus ponthoz ér a film, az elbeszélés túlzsúfolttá válik, az egymást szerencsétlenül érő Éjszakai rohanás, Tiszta románc-referenciák, vagyis az egymásra zúduló buddy movie és romantikus zöngék cseppet sem segítik, hanem gátolják a történet kibontakozását, így a figurák céljai semmisek, a tétek elenyészők, a poénok erőltetett fintorgásra bíró humortalanságok.

Ráadásul Edgerton széteső narratíváját a didaktikus üzenetek beemelése sem kovácsolja össze. A Gringo halálosan komoly arccal adja elő mondókáját a szeretet mindent legyűrő erejéről, bibliai példabeszéddel kardoskodna egy válságba jutott ölőgép morális dilemmájáról, pofont oszt a maffiózókkal szövetséget kötő nagyvállalatoknak, miközben vért izzadva próbálja centrumban hagyni az időközben feledésbe merült Harold Soyinka férfivá érését. Senkire és semmire nem jut idő: a párokba verődött pozitív és negatív karakterek vágjanak bár egymás szavába screwball comedy-t idézően, civakodásaik egy percig sem nyűgöznek le. Egymás hátba döfésére szolgáló machinációik csavaros, intelligens és közben humoros tónusok helyett fárasztónak, önismétlőnek, üresnek hatnak – ezek után halálos ítélettel ér fel a Gringóban olykor-olykor bekövetkező hangnemváltás. Szellemes pillanatokra komoly epizódok felelnek, majd a faarcú figurák újra önfeledt játszadozásba kezdenek, ám karakterívük, pálfordulásuk hiányában az összes hangnemcsere ugyanolyan fásultnak tűnik. Mintha végig ugyanazt a lomha, enervált tempójú, régóta ellaposodott szakállas viccet dörmögné a felelevenítésébe jól láthatóan belefáradt, cserzett arcú, sehonnai porondmester: nem érezzük át Harold/ Harry megváltását, sem a rá törő gonoszok bűnhődését.

Csupán egy remény maradt: a Blue-Tongue Films műhelyéből érkező csodák (hogy ne menjünk messzire: például az épp Nash Edgerton által tető alá hozott akasztófahumorú kisetűdök, a 2007-es Spider és a 2011-es Bear) rajongói keresztbe tett ujjakkal várhatják, hogy a stúdió legközelebb koncepció mentén, összeszedetten, valódi érzelmi hatásokra építve dobja össze a következő moziját.

gringo-film

Gringo
ausztrál-amerikai akció-vígjáték, 111 perc, 2018
rendezte: Nash Edgerton
forgatókönyv: Anthony Tambakis, Matthew Stone
operatőr: Eduard Grau
vágó: Luke Doolan, David Rennie, Tatiana S. Riegel
zene: Christophe Beck
producer: Nash Edgerton, Beth Kono, Anthony Tambakis, Charlize Theron, Rebecca Yeldham
szereplők: Charlize Theron, Joel Edgerton, Amanda Seyfried, Thandie Newton, Melonie Diaz
forgalmazó: Freeman Film
bemutató dátuma: 2018. március 22.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.04.07