A sztorit zseniális bevezetéssel indítja a szerző, a műfaj szerelmesei az epilógus után garantáltan falni fogják az oldalakat. Dickie Bow, a valaha szebb napokat is megélt kém az egyik londoni kocsmában ismerős arcot pillant meg: a fickót több évtizede látta utoljára Berlinben (vagy ahogy ő nevezi: a Spionparkban), és azért emlékszik olyan jól az arcára, mert ő volt az, aki tartotta az üveget, és zúdította a tartalmát Dickie kipeckelt szájába, miközben egy másik áramütéseket vezetett a gerincébe. Az alak Moszkvának dolgozott. Dickie észrevétlenül a nyomába szegődik – ám később holtan találják őt egy busz hátsó ülésén. Dickie-vel látszólag a szíve végzett, de hát egy olyan világban élünk, ahol az orosz ügynökök nyomát Londonban novicsok meg plutónium jelzi, így az ember soha nem lehet biztos abban, hogy a látszat nem csal-e. Dickie nem hagyott egyebet maga után a buszon, mint egy „régi, ormótlan, végtelenül olcsó mobiltelefont” az ülés és a háttámla közé préselve, benne egy elküldetlen üzenettel: Kabóca. Ha van valaki, aki érti az üzenetet, az nem más, mint Jackson Lamb, a titkosszolgálat Utolsó Kör néven ismert részlegének vezetője, ő maga is veterán kém, Dickie Bow régi ismerőse a Spionparkból. Szerencsére éppen ő mutat érdeklődést Dickie sajnálatos halála iránt, különben hamar feledésbe merülne az egész..

Az Utolsó Kör parkolópályára állított kémek gyűjtőhelye. Olyanok kerülnek ide a Regent’s Parkból (az MI5 székhelye Mick Herron regényeiben – a valóságban sosem székelt itt titkosszolgálat), akik a karrierjük során valami vállalhatatlan bakit követtek el, de a Szolgálat nem kirúgja őket (azt kockáztatva, hogy valamelyikük még pert talál akasztani Őfelsége Szolgálatának a nyakába), hanem egy olyan részlegre száműzi, ahol az unalom következtében maguk mondanak fel. Jackson Lamb ezt a részleget vezeti, és többnyire a maga útját járja (értsd: nem a Regent’s Park által kiosztott, végtelenül unalmas feladatokat végzi/felügyeli). Így történhet meg, hogy Dickie halála ügyében szaglászva megtalálja annak mobiltelefonját az elküldetlen üzenettel, és talál egy kalapot is, amelyet ugyanazon este egy utas felejtett a buszon. Tényleg nem eseményszámba menő dolog, az ingázók feltehetően minden nap felejtenek dolgokat a buszokon, még kalapot is – na de zuhogó esőben? Az állomás térfigyelő kamerái tanúsága szerint aznap este volt egy fényes kobakú, kopasz utas is, aki látszólag ki akart kerülni a kamerák látószögéből, nem törődve a szakadó égi áldással. Az utolsó befutók ezen a vonalon indulnak el.

Van a cselekménynek egy másik szála is: két utolsó befutót a Regent’s Park egyik középvezetője azzal a feladattal bíz meg, hogy egy orosz oligarcha „bébiszitterei” legyenek annak londoni látogatása során. Az orosz állítólag üzleti ügyben érkezik az angol fővárosba, a Titkosszolgálat egyik túlbuzgó hivatalnoka pedig öntörvényűleg a kezébe veszi az irányítást, remélve, hogy ezzel a saját előrehaladását alapozza meg. Ahogy azt előre sejteni lehet, semmi sem az, aminek látszik, és a két szál egy adott ponton keresztezi egymást.

Mick Herron nagyon jól mesél, izgalmas cselekményt épít fel, és érdekes figurákkal tölti meg a regényt. Önmagában az a tény, hogy a főszereplők valamennyien egy jelentéktelen részlegre száműzött kémek, megfűszerezi a történetet. Mindannyian egy szakmai kudarc miatt kerültek az Utolsó Körbe, és ezt teherként cipelik magukkal. Nemcsak a karrierjükre nyomja rá a bélyegét, hanem a magánéletükre is, és azáltal, hogy Herron bepillantást enged az életük ilyen rétegeibe, a karaktereket is erőteljesebben ábrázolja; van múltjuk, hétköznapi problémáik, megvannak a saját démonaik, a maguk keresztje, és ezektől egyszerre lesznek esendő, szánnivaló és szerethető alakok. Mind közül Jackson Lamb, az Utolsó Kör vezetője a legkiemelkedőbb: ő a valaha létezett legtrehányabb kém a krimiirodalom történetében. Külsejét tekintve egy ápolatlan, a megjelenéssel nem törődő figura. (A regényben felidéz magában egy rövid jelenetet, amely kitűnően festi meg azt, hogyan néz ki Lamb egy külső szemlélő számára: egy alkalommal a Regent’s Parkból sétált vissza az Aldersgate Streeten található Utolsó Körbe, de félúton leült megpihenni a parkban egy padra, kezében egy üres kávés papírpohárral. Elszunyókált, s amikor felébredt, néhány penny volt a poharában. A járókelők csavargónak nézték.) Erre a viselkedésével is folyton rátesz egy lapáttal: mindenkivel nyers és faragatlan stílusban beszél, ott böfög és szellent, ahol rájön, nincs tekintettel senkire. Ezzel együtt egy éleslátású, rendkívül dörzsölt fickó benyomását kelti, akiről nehéz elképzelni, hogy ne lenne tudatában annak, hogy mennyire visszataszító a külseje és a modora. A múltjáról az első két részben keveset fed fel a szerző, de gyanítom, hogy ez a tuskó magatartás csupán egy külső páncél, amivel távol tartja magától az embereket, és feltételezem, hogy jó okkal teszi. Herron mindenesetre eléri, hogy az olvasó még kíváncsibb legyen a főszereplőjére.

A párbeszédek terén Herron ugyanúgy zseniális: a szereplők tempós, megragadó és valósághű dialógusokat folytatnak, amelyek nélkülözik a színpadiasságot, és a legtöbb esetben érző, intelligens emberekről árulkodnak. Igen, még Lamb esetében is. A regény jelenetei realisztikusak, híján vannak minden klisének. Hadd említsek egy példát: van egy üldözéses jelenet (bár nem a szó szoros értelmében vett üldözés ez, inkább követés), de roppant eredeti módon az egyik kém kerékpárra pattanva veszi üldözőbe a taxival közlekedő oroszokat. Az eredmény: nagyon képszerű, erős jelenetsor, nyaktörő sebességgel. Muszáj egy szót szólnom a címválasztásról is: ahogyan az előző kötet esetében, úgy itt is nagyon találó, de számomra csak a regény végén derült ki, hogy egész pontosan mire utal.

Az egyetlen negatívumként a befejezést említhetem, egész pontosan azt a végkifejletet, amelyben kiderül az orosz fél motivációja. Kissé erőtlen, már-már nevetséges – de tényleg eltörpül a fent említett erények mellett, és utólag aligha fogunk rá úgy gondolni, mint ami bosszúságot vagy gyenge olvasmányélményt eredményezett.

Az Utolsó befutók recenzióját azzal zártam, hogy a hírek szerint Herron regényei alapján tévésorozat készül, amelyben Gary Oldman alakítja Jack Lambet. A terveket azóta tettek követték, a forgatást 2020 novemberében kezdték el, és 2021 nyarán folytatták. A széria, amely az Apple TV+ streamingszolgáltatónál lesz nézhető, első lépésben kétszer hat epizódos lesz: az első hat rész az Utolsó befutók cselekményét dolgozza fel, a következő hat rész pedig a Fogatlan oroszlánok alapján készül. A premier dátuma jelen sorok írásakor még nem ismert.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com