A Vas megyei faluban, ahol felnőttem, a hetvenes évek végéig működött kisbíró, egy meglehetősen iszákos ember személyében. Aki valamely oknál fogva jól feküdt a községi közös tanács elvtársainál, így míg a falu lakosságának a többsége hajnalban kelt, és háziállatokat ellátva a városi munkahelyére igyekezett, addig ő bekarikázott a tanácsházára, ha szezon volt, akkor befűtött, söprögetett egy kicsit, és aztán várta a megérkező elvtársak utasításait. Hetente, kéthetente pedig különös dolga akadt. Ki kellett hirdetnie egy-egy helyben született rendelkezést, vagy magasabb szintekről befutott utasítást. Ilyenkor a hátára vette a dobját, majd a faluban több helyen is némi furcsa csörömpölés után megpróbálta felolvasni a rendelkezést. Aminek rettenetes nyelvezetébe sokszor beletörött a bicskája, de kérdezni lehetett tőle, ilyenkor jól el tudta mondani, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Aztán voltak helyek és korok, amikor és ahol komoly dolog volt a kisbíróság, egyenruha járt vele és a közösség megbecsülése. Talán kapott ez utóbbiból a fényképen lévő, kenyere javát már rég megevő ember is. Aki pödrött bajuszával valamiféle egyenkabátban áll dobbal felfegyverkezve egy majsai porta bejáratánál a télben. Ha jó látom, azért bőrcsizma már nem jutott neki, de az is lehet, hogy volt azért otthon belőle, csak az olvadás miatt lett gumicsizmára cserélve. Az viszont szinte egészen biztos, hogy ő még úgy kezdte a mondandóját, hogy „Közhírré tétetik”. És az is, hogy elég csak így a fénykép segítségével belenéznünk a szemébe, és meglátjuk ott a hivatalt, a törvényt, amit teljes odaadással képvisel. No és azt is tudja, ha kell, ez a hivatal vagy törvény ki is áll mellette, segíti is, amiben kell. Mert még a két világháború között is ő volt a falu bírájának és a képviselőtestületnek a meghosszabbított keze. Ő volt a döntés kihirdetője és a végrehajtás felügyelője is első lépcsőben.

Aztán a villamossággal együtt szovjet mintára megjelentek a falvainkban az oszlopokra szerelt nagy bádog, majd alumínium hangszórók is, és pattogó indulók körítésével már ezekbe olvasták be a tanácsházán a tudnivalókat. És ezek felett is eljárt az idő, de már mindenki tudott olvasni, tehát jöttek a hirdetőtáblákra kiaggatott, gépelt, majd printerrel nyomtatott szövegek. Amik most az analfabetizmus újbóli megjelenésével már nem igazán felelnek meg a céloknak. Lehet, hogy még a kisbírók napja is felvirrad egyszer?

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu