A penge maga klassz, a Miután felkötötték őket zseniális, A királyok végső érve szenzációs (ez az úgynevezett Az első törvény-trilógia), a Hidegen tálalva pedig a bosszúkönyvek királya. És akkor hétvégén kivégeztem A Hősök-et.

Abercrombie újabb bőrt húzott le Az első törvény világáról, és a megnyúzott fantáziauniverzum nem pusztán működött tovább, hanem egyre virgoncabb, a vérveszteségek ellenére. Vérveszteség pedig bőven van, főszereplők hullanak tonnaszám. Nem szeretnék Abercrombie világában életbiztosítással üzletelni...

Míg az eredeti trilógia egy kifordított, perverz Gyűrűk Ura, a Hidegen tálalva meg egy Oldboy-story, addig az 5. rész egészen unikum. Nem emlékszem, hogy olvastam volna olyan 700 oldalas fantasy-t, ami gyakorlatilag egyetlen csatát ölel csupán fel, három napnyi terjedelemmel.

A csatát az Unió és az egyesített észak seregei vívják meg Osrung városánál, és az egész ütközet leírása olyan életszerű, hogy szinte azt hittem, egy történész elemzését olvasom néhol, egy valóban megtörtént hadieseményről. A katonák egyszerű emberek, nem szuperhősök, azok is elesnek, akiknek szorítunk – persze azok is, akiknek nem –, a hadoszlopok lassúak, a katonák mocskosak, a tábornokok hibát hibára halmoznak. Ez igazi csatamező, belep minket a menetelők által felvert por. Nem olvastam sehol, hogy Abercrombie mi alapján dolgozott, én úgy érzem, az alapötlet az 1863-as Gettysburgi csata volt, ezt ültette át a már kiépített világába. Erre a csata hossza (3 nap), a dombok (a Hősök nevet viselő magaslaton dúl a csata középpontja) jogosítanak fel, szerintem egyértelműen Gettysburg volt a minta, ettől olyan valósághű a leírás taktikai háttere. De ez csak egy ok, amiért olyan remek a regény.

Második pontban mindenképpen a karaktereket kell hoznom, sőt voltaképpen ez a legfontosabb erénye a szerzőnek. Úgy tud felvonultatni – nem egyszerűen szereplőket – karaktereket, hogy akkor is szeretetre méltóak, akkor is szurkolunk mindnek, ha valójában sok közülük igazán „genyó” alak. Némelyik bosszút akar, más hatalmat, a harmadik pusztán túlélni szeretne, a negyedik hasznot remél, de mindegyik igazi ember. Jó és rossz tulajdonságokkal bírnak, teljesen átérezhető motivációkkal és keserű, epés humorral. Az már csak a kakaópor a forró csoki tejszínes tetején, hogy Az első törvény-trilógia, és a Hidegen tálalva egyes szereplői ismét feltűnnek, és megtudhatjuk a további sorsukat.

Abercrombie még akkor is meg tudja lepni az embert, mikor azt hinné, már mindent olvasott tőle. A fejezetcímek hol nagyon árulkodóak, hol teljesen megtévesztőek. Írónk egy szemét dög. Sokszor aljas módon megvezeti az embert. Mikor például a fejezetcímnek az Áldozatokat adja, és valóban azokról szól. Aztán egy fejezet a Különös ágytársak címet viseli, és elképzelteti velünk, micsoda sors vár az ominózus hölgyfogolyra. Erre... na mindegy, olvassák el! Szóval Abercrombie egy rohadék. Imádom. Ezzel ráadásul olyan kiváló ötletek járnak, mint a már említett Áldozatok című fejezetecske, ahol az első POV szereplőt megöli a második, azt a következő, azt egy harmadik, s így tovább láncban a fejezet végéig, miközben végigvezet minket a csatamező jelentős részén. Komolyan mondom, írói bravúrok és eszközök sokasága is együtt vonul fel a csata harcosaival.

A Hősök valójában nem a hősökről szól, hanem az emberekről, a hatalomnak az emberekhez való viszonyáról, a háború értelmetlenségéről és a világ emberek miatti kegyetlenségéről. Mindezt úgy tálalják fel nekünk, hogy a kötet szinte minden párbeszéde a citatum.hu oldalaira kívánkozna, mert vagy iszonyatosan humoros vagy hihetetlenül bölcs. Most csak úgy találomra felnyitottam valahol a regényt, és a két oldalon (312-313 o.) ezeket találtam:
„Ha akar, ha nem, előbb vagy utóbb mindenkinek harcolnia kell!”
„Amit lehet, szavakkal érd el, mert a szavak ingyen vannak. De egy állig felfegyverzett ember szavai sokkal édesebben csengenek.”
„Egy nagy ember kisebbik fiának lenni kétszer annyi megpróbáltatással jár. Akkor két fát kell kivágni, hogy az illető kiterjeszthesse a lombját a napfényben.”

A Hősök olyan, mint egy tökön rúgás. Élvezed, ha te adod; jajgatsz, ha te kapod; és röhögsz, ha egy harmadik személy az elszenvedő. Kegyetlen, de – ahogy a Véres Kilences mondaná – nézzük reálisan a dolgokat, nem mindegy, hogy a rúgás melyik oldalán állunk.

És még egy mondatot mindenképpen le kell írnom. Abercrombie jobb, mint George R. R. Martin. Tudatosabb, összeszedettebb, és persze sokkal gyorsabban ír. (smiley)

A kiadásról: legmélyebb sajnálatomra csak a fűzött verziót sikerült megvennem, csak az volt már kapható, holott keménytáblás kötésben is kiadták. Ezt egyébként nagyon tudom értékelni a Könyvmolyképzőnél, jó, hogy van egy minőségi és egy olcsóbb verzió. A borító – a csata sárgásbarna térképére hajított szakállas baltával – szerintem hűen adja vissza a könyv hangulatát, ütőerejét. Ez talán az eddigi legszebb a nálunk is megjelent Abercrombie-könyvek közül, egyébként az első, 2011-es kiadás átvétele. Papírlapjai azonban kevéssé jók, olyan az én példányom, mintha egy nem elég éles késsel vágták volna fel a lapokat. Ugyanakkor a fordító munkában, vagy a korrektúrában nem találtam kivetnivalót. Igaz, a történet annyira lefoglalt, hogy aligha vettem volna észre, ha akad ilyen. A csatát illusztráló 4 térkép nagyban segíti a követést, jó ötlet volt naponként így bemutatni a helyzet állását.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.