III. András azért is érdekes személy, mert trónra lépésekor sokan már őt sem tekintették Árpád-ivadéknak, mivel törvényes származására árnyék vetült. II. András 1234-ben harmadszor is megnősült, mikor elvette az itáliai Este család Beatrix nevű, trubadúrok által is megénekelt szépségű szőke, kékszemű fiatal leányát. Ám a király hamarosan meghalt, s az éppen terhes Beatrix kényelmetlen szituációba került. II. András utódja, IV. Béla nem örült volna egy új testvérnek, aki később akár vitathatta volna Béla leendő gyermekeinek örökségét, így azzal vádolta meg Beatrixot, hogy voltaképpen nem is II. Andrástól terhes, hanem az egykori nádortól, Dénestől (aki szintén IV. Béla politikai ellenfele volt). A magyar közvélemény hitt is Bélának. Beatrix végül német lovagok segítségével elhagyta a magyar udvart, és német földön megszülte gyermekét, akit Szent István tiszteletére – jelzésértékűen – Istvánnak keresztelt. A Posthumus (utószülött) néven emlegetett István Velencében nőt fel, végig abban a tudatban, hogy neki jogai vannak Magyarországon, ám nem érte meg IV. (Kun) László halálát, amikor akuttá lett a magyar trón örökösödésének kérdése. Szerencsére Istvánnak fia született halála előtt a gazdag velencei nemesi családból származó Tomasina Morosinitől, aki az András nevet kapta nagyapja után. Ő lett aztán a mi III. Andrásunk.

Mikor kisebb-nagyobb nehézségek után 1290-ben III. Andrást a magyar rendek elismerték mint törvényes Turul-dinasztiabeli királyt, az ifjú uralkodónak azonnal feleséget is kerestek, hiszen most már tényleg ő maradt az utolsó a nemzetségéből. Először 1290-ben Fennena kujáviai lengyel hercegnő lett a felesége, majd 1297-ben elvette Habsburg Ágnest, ám nem született fia. András 1301-ben még csupán harmincas éveinek közepén járt, így halála általános döbbenetet keltett. Az országban eluralkodott a káosz, az eddig sem túl visszafogott bárók valódi kiskirályokká váltak, a Szent Koronáért pedig megkezdődött a vetélkedés, amely csak 1308-ban, Károly Róbert megkoronázásával ért véget.

Sokszor történetírásunk tragédiaként írta meg saját nemzeti dinasztiánk kihalását, amit azonban elsősorban a – néha méltatlanul – rosszemlékű Habsburgok uralkodása miatt, utólagos bölcsességgel mondtak. Az Árpádokat követő Anjouk uralma azonban a Magyar Királyság talán legfényesebb időszakát hozta, amikor hazánk Európában még az eddiginél is nagyobb pozíciót vívott ki magának, és semmi hátrány nem következett abból, hogy Károly Róbert „csupán” nőágon volt árpád-házi. Anjou királyaink teljes mértékben magyarrá váltak, velencei követjelentésekből pontosan tudjuk, hogy I. (Nagy) Lajos királyunk tanácsadóival magyarul értekezett, az udvari nyelv egyértelműen a magyar volt a vegyesházi-királyok idején is. Az Árpád-ház, helyesebben Turul-dinasztia kihalása apró zökkenő volt csupán a dicsőséges középkori magyar állam életében.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Királyok könyve. Szerk.: Gáspár Zsuzsa, Horváth Jenő. Bp.: Officina Nova, 1994

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.