1533

Néző nélkül nincs mozi

Varga Balázs: Filmrendszerváltások

Varga Balázs Filmrendszerváltások című könyvének bevezetője szerint a kötet újdonsága az, hogy hasonló karakterű átfogó vizsgálat más magyar kulturális területről eddig nem nagyon született. Az olvasó azonban nem egyszerűen hiánypótló alkotást tart a kezében.

Az alcím – A magyar film intézményeinek átalakulása 1990-2010 – alapján talán nem gondolnánk, mennyire érdekfeszítő történetet kapunk. Varga Balázs alappozíciója a legteljesebb áttekintést nyújtó helyzet: a résztvevő megfigyelőé. Mint maga is említi, különböző szerepekben, tanárként, filmklub- és fesztiválszervezőként, kritikusként, szerkesztőként, a Filmarchívum munkatársaként, zsűrik és kuratóriumok tagjaként maga is részese és alakítója annak a szcénának, amelynek tágan értelmezett húsz évéről a tudós alaposságával és egy detektívregény izgalmasságával tudósít. Aki a Filmrendszerváltások olvastán nem kezd magyar filmeket nézni, az már vélhetően soha nem fog.

A szerző szintézisre törekedett: az intézmény- és gyártástörténet a sorvezető, ehhez kapcsolódva olvashatjuk egy-egy alkotó, illetve alkotás fogadtatásának elemzését, értékelését. A rendszerváltás óta eltelt két évtized filmes közéletének eseményeit pontosan köti mind a szocializmus állami filmgyártásához (stúdiórendszer, állami ellenőrzés), mind pedig napjaink filmkészítési, finanszírozási gyakorlatához (Magyar Nemzeti Filmalap, Médiatanács). A szerző célja a filmkészítés teljes „ökoszisztémá”-jának megjelenítése. Elsőrendűen a finanszírozás, a gyártás és a forgalmazás tényeire támaszkodik, melléjük helyezve a látogatottsági adatokat és a filmek díjait. Az önmagában is tiszteletreméltó, hatalmas munkával összeszedett és ellenőrzött adatok (támogatási összegek, dátumok, helyszínek, díjak, nézőszám) a szerző sorai nyomán élettel telnek meg, hiszen alkotókra, filmekre bontja le azokat. A kanonizáció tényekkel nehezebben megfogható kérdéseit is a gyakorlatban vizsgálja, amikor finom érzékkel követi azt a dialektikát, ahogyan a hivatalos elismerés érdeklődést kelt, illetve megfordítva: ahogyan a szakma elismerése díjakat generál, nézőket vonz. A korszakolást szükséges, noha nem elégséges eszközként használja, a kanonizáció kérdéskörére egyebek (Filmszemle, filmhetek, díjak adatainak elemzése) mellett a Saul fia szolgál példaként.

Az olvasó valóban hiánypótló alkotást tart a kezében, amely Kelet-Európa filmes trendjeit és a kereskedelmi televíziózás és az internet által generált kommunikációs robbanás eredményezte változásokat (pl. a mozizás háttérbe szorulása) egységben tudja láttatni. A szerző szerteágazó tudását kiérlelt, jó ritmusú mondatokban adja át olvasójának, úgy műveli a tudományt, ahogyan leginkább érdemes: közérthetően és kristálytiszta logikával. Alapállása a tacitusi „harag és elfogultság nélkül”, ami, bízzunk benne, termékeny talajra hull a sokfelé szakadt magyar filmes közéletben.

A miskolci Jameson CineFest könyvbemutatóján a szerzővel Muszatics Péter beszélgetett (forrás: Jameson CineFest)

A szerző nem álszerény, nem jelenti ki, hogy ő „csak” egy néző, ugyanakkor minden sorát áthatja az a tudás, hogy filmes könyvet a nézőnek érdemes írni, ahogy filmet is csak a nézőnek érdemes készíteni. Kinek másnak, kérdezhetnénk, ha addigra nem lennénk tisztában azzal, hogy az „ökoszisztéma” azt is magában foglalja, hogy a nézőszám (nem) minden. A sok izgalmas gondolatmenet közül emeljük ki azt, ami a magyar filmkészítés egyik legsúlyosabb problémáját taglalja. A lengyel és cseh filmgyártásnak sikerült elérnie, hogy képes a saját belső piacán jól szerepelni, a hazai gyártású filmekre e két országban kíváncsi a közönség. A lényegében fél évszázada szerzői és művészfilm-központú magyar filmes életben a populáris filmeknek alacsony volt a presztízse, s ebben az utóbbi évtized lassú változásai még nem tudtak számottevő változást elérni. „A kortárs magyar filmkultúra minden ága erős legitimációs konfliktusokkal küzd. Míg a szerzői filmekkel kapcsolatban gyakran az a kritika, hogy nem felismerhető bennük a kortárs Magyarország (mert nem ebben a közegben, hanem gyakran valamilyen elvont vagy áthelyezett kelet-európai térben játszódnak), valamint nem eléggé szerethetők, addig a populáris filmekkel kapcsolatban a kényszeres sémakövetés és a szűk merítés (témában, hősökben, sztoriban, műfajban) a zavaró. Mindkét esetben abba ütközünk, hogy oly sok magyar film nem tud igazán itthon lenni. Akkor pedig miért és hogyan várjuk, hogy a nézők is felismerjék magukat benne? (182. o.)”

(forrás: Jameson CineFest)

Az „ökoszisztéma” elemzésének végeredménye tulajdonképpen nem meglepő: nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a filmfinanszírozáson múlna, milyen minőségűek lesznek, milyen sikereket érnek el a magyar filmek bel- vagy külföldön. A „tudomány mai állása szerint” sincsen recept a jó és sikeres műalkotásra, ugyanakkor a szakmai mozgásokat követő és értő törvényhozással (filmtörvény, szervizmunkák elősegítése, a filmes oktatás és sajtó kiemelt támogatása) optimalizálni lehetne olyan filmek létrejöttének körülményeit, amelyek így itthon is otthon lehetnének.

Varga Balázs: Filmrendszerváltások
L’Harmattan, 2016

Boronyák Rita
Forrás: mandarchiv.hu

2016.12.14